2017. március 2., csütörtök

Márciuska

Eltelt március elseje, és nem sikerült megírnom az írnivalót. Pedig elsején szerettem volna! De a sok tennivaló közepette - ami hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondoltam - másodikára változott a digitális mutatón a dátum.
És elmúlt másodika is. ... És közben elrohant március hava is, én pedig dolgavégezetlenül - elkezdett, de befejezetlen cikkel léptem be áprilisba. Meséljem el nektek utólag, mit jelent március eleje széphazámban? Hogyan ünnepeltük mi gyerekkorunkban, és hogyan a háromszáz kilométerrel odább lakók? Hasonlóan, de mégsem azonosan. Erre viszont rá kéne hangolódni, tehát megvárom jövő év februárjának a végét. Reméljük, hogy jövőre is virrad ránk szép tavasz.
Szeretem Márciust márciuska nélkül is. A sápadt fűszálak erőteljesebb színre váltanak, fokozatosan engednek fel téli pihenőjükből. Minden nap újabb frissességet kínál: kerítések tövén, bokrok alatt megbújva, vagy csak úgy a járda és ház közötti szegélyek menték feltörnek a kis ibolyák. Nem győzök eléggé rájuk csodálkozni év év után. Ezek a kis parányi jószágocskák (nocsak, egy kis szójátékkal akár jó-szagocskáknak is nevezhetném őket, de mégsem; mert mégsem illendő szerény, de finom és elegáns aromájukra nem illatként utalni) azt a nagy életleckét vésik szívébe-fejébe a tanulékonynak, hogy az igazi nagyság nem a hivalkodásban, a magamutogatásban, a nagyranőttségben áll; hanem abban, hogy nagy fák árnyékában is megmaradnak, növögetnek saját nagyságrendjük teljessége szerint, és árasztják illatukat, mégha nem is királyi park dísznövényei, ha nem is ők jelzik a középpontot. S ha eltapodják, parfümként száll fel illatuk, mintegy utolsó lélekzetvétel, nem siratva önmagukat, inkább eltékozolva egyetlen ajándékukat arra, aki vesztüket okozta.
Erre emlékeztetnek engem március apró szülöttjei, a kis ibolyák.

(Folytatom.)