A gyerekek gyorsan nőnek, és ha 1-2 hónapig nem látjuk őket, még inkább látható a fejlődés. Kisebbik unokahúgom, Kamilla - karácsonykor tölti a három évet -, igazán alátámasztja kijelentésemet. Hét végén meglátogattam öcséméket és lányaikat, és várakozásomban megint nem csalódtam: Kamilla ismét megajándékozott egy-két aranyköpéssel.
Vasárnap reggel a játékpóniján próbált ügetni úgy, hogy közben fél lábával lökdöste magát előre. Felajánlottam, hogy én majd taszítgatom. "Ne nyúlj hozzá a lovacskámhoz", sikította az egyébként jószívű gyerek. "Rendben" - válaszoltam - "akkor inkább ezzel a kirakóssal játszom". Újabb visítás: "Ne nyúlj hozzá a játékomhoz!!!"
Nem szóltam semmit, csak nagyon mélyen és hosszan a szemébe néztem. Mint a kígyótól megbűvölt ember, úgy meredt rám, hirtelen még egy mukkanás se jött ki a száján. Nézett vissza, mint aki egyebet nem is tud tenni, én meg eltűntem a vendégszoba ajtaja mögött.
Pár pillanat múlva ott termett a hét éves Szilvia, aki a korábbi jelenetet nem látta-hallotta. "Nénje, gyere játsszál velünk!" - "Nem mehetek" - feleltem, "Kamilla nem engedi, hogy a játékaihoz nyúljak." A kicsi a háttérből figyelte a köztem és nővére között zajló párbeszédet. Látszott rajta, hogy minden szót eszébe vés, és jól megforgatja ott. Majd egy kis tusakodás után szendén felém fordult, és a világ legbékéltetőbb és legkérlelőbb hangján így szólt: "...de én adom neked... Nénje, gyere játsszál. Ha játszol velem, én adok neked egy cukorkát az enyémből!"
...Győzött.
Ilyen fajta puhításnak senki se bír ellene állni. Mert édesebb volt az a hang tonnányi cukorkánál.
***
