A járdaszigeten a férfi bizonytalanul, óvatosan, vagy éppen félénken álldogál? Odakecmereg a jelzőtábla mellé és belekapaszkodik.
Nem tudom, kicsoda ő és mi lehet a baja, de a lassú és félénk mozdulatait látva, nagyon erős az érzésem, hogy ez az ember nem mer átkelni az úton. Lehet, hogy inkább vár valakit? Feleségét vagy ismerősét? Talán nem kellene foglalkoztasson ez az apróság. Végülis egy ember, egy személy ebben a nagy városban. Esetleg kicsit pihenni akar, mielőtt továbbmenne. Vagy mégse? Sánta lenne?Komótosan haladok el mellette, szólhatna. De nem szól. Elmegy mellettem a túloldalról jövő férfi, ő se rohan, ha akarja, megszólíthatja, hogy segítsen - de nem szólítja meg.
A kapuhoz érek, venném elő a kulcsot, mégis valahogy nem vagyok biztos abban, hogy jó lesz most rögtön bemenni. Nyugtalankodom, hátha senkire se vár. Csak valakire. Aki segít neki. Ha bemegyek, egész nap rá fogok gondolni, arra, hogy támogatásra várt, és nem segítettem. Ha pedig csak ott álldogál és esetleg elutasít, nem veszítettem semmit.
Visszacurukkolok az út közepéig, a szatyrokat a karomba akasztom. "Segíthetek önnek?" - kérdem óvatosan. "Igen, szeretnék átmenni a másik oldalra..."
Odanyújtom a karomat, kapaszkodjon belé. És átmegyünk a másik oldalra. "Köszönöm", mondja egyszerűen.
Ennyi az egész. Nincs mit mesélni.
De ha majd egyszer te állsz meg félénken valahol, várva, hogy egyetlen ember is észrevegyen, és a karját nyújtsa neked, másként fogod látni a helyzetet. Jó lenne, hogy se te, se én ne jussunk ilyen sorsra. Csak tartsd jól nyitva a szemed. Körülötted sok a gyámoltalan, a magányos, az éhes, a várakozó. És csak egyet akarnak mind: átérni a másik oldalra...
