2009. március 8., vasárnap

A legértékesebb ajándék

Valami nagyon szépet akarnék most írni. Ha tőlem függne, azonnal egy hadseregnyi múzsát rendelnék magam köré, hogy egymást túllicitálva, szebbnél szebb szavakba öntsék a gondolatokat, amik itt keringnek körülöttem és bennem, várva, hogy összeforrjanak ékes, jól egybeszerkesztett mondandóvá. De úgy tűnik, a múzsák is elfáradnak időnként, vagy éppen hűtlenkedve, másnak a tollforgatását könnyítik meg, mert véletlenül se botlok bele bár a legsoványkábbnak az árnyékába. Lehet, hogy a nagy igazságokhoz nem is kellenek nagy szavak?! Fáradtan és csüggedten zuhantam be a szobámba egyik munkásnap estéjén. Tíz óra múlt, legtöbb helyen ilyentájban már a pizsamát osztogatják. Nem úgy nálunk! Amikor működésbe lép a munkahelyi alapszabályok első és második tétele – köztudottan az, hogy 1) a főnőknek mindig igaza van, 2) de ha mégsem, akkor ugyancsak az első tézis értelmében kell eljárni -, pillanatnyilag az egyetlen ésszerű megoldásra kell törekedni: arra, hogy ténylegesen is bizonyítsuk azt, aminek épp az ellenkezőjéről vagyunk megbizonyosodva. Elhaló hangon, jobban mondva, vontatott billentyűveréssel adtam tudtára húgomnak, hogy a sors keze lecsapni készül rám, és kevesebb, mint huszonnégy órán belül mélyzengésű harang kondulása fogja emlékeztetni hátramaradó szeretteimet néhai fordítói tevékenységemre. Ugyanis két feszített napi munkának kellett meglennie másnapig (hogy órát ne említsek!). Szerény számolási készségem dacára is arra az eredményre jutottam, hogy fentebb említett időponttól (ne feledjük, este tíz) másnap virradatig mindenképpen nyolc órai sötétség van kilátásban, amit a hozzám hasonló halandók csak alkalomadtán szoktak függőleges helyzetben és viszonylag éberen tölteni. Hajnalhasadástól pedig a munkahelyi kataklizma kirobbanásának esedékes időpontjáig nagyjából ugyanannyit zizzen majd a homokóra. Sirámaim nyitott fülekre találtak. Húgom azonnal felajánlotta, hogy besegít, és reggel igyekszik korábban kelni a szokásosnál, hogy egy-két-három oldal erejéig besegítsen a fordításba. Sutyorogva hozzátette, hogy "hehehe, gondoltam ám én arra, hogy nem bírod majd gőzzel, és előre lefordítottam néhány oldalt. Az utolsó lapoktól kezdtem visszafelé..." Tessék?? Lapított vele, mint a sima kövek Dávid parittyájában, várva a kellő időpontot a kilövéshez? Húgom "gondolta..." – és tarsolyában ott volt szükség idejére egy kis (be)pótlás. Akinek nincs húga, az vegyen, motyogtam magamban. Szusszantam kettőt, számoltam hármat, de még mindig nem ért a munkatakaró az idő-ágy végéig. Addig még nagyon kell ám cibálni. Hajnali négyre állítottam a vekkert, és hősiesen talpra álltam – hatkor. Csapkodtam a billentyűzetet, versenyre keltem a mulandóság örök ellenségével. Vagy legyőz, vagy legyőzettetik. Üzenetet hagytam a húgomnak: "Mielőtt nekilátsz fordítani, szólj be..." Teltek az órák, fogyogattak az oldalak, de életjel csak nem érkezett alkalmi besegítőmtől. No, mit rójjak fel neki? Azt, hogy helyettem is kialussza a nyolc órát? Vagy hogy nem rémül meg kellőképpen az engem fenyegető veszélytől? Az én munkám... Bő két óra volt délig. A dolgok állása szerint pedig estére fogytak volna el a lapok, vagy esetleg én, kicsit korábban. "Jó reggelt..." – ugrott be a vidám köszönés. Hm, reggel volt, amikor én keltem! – gondoltam magamban. Két perc konzultáció után – mennyivel lettem meg, és hogyan tovább – jött a melegzuhany (nem hideg!): csak feleannyi fordítás van, mint amennyivel én számoltam. Hogy-hogy? értetlenkedtem. "Hááát... az este fennmaradtam, és egy darabig fordítottam..." Kuncogás, rövid szünet, majd újabb közlemény: "Reggel ötkör keltem, és azóta fordítok..." ... Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... "Ez az én március 8-i ajándékom, nénne! (Pedig még februárt írtunk!) Fogadd szeretettel." Hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Nem tudom miért, de elhomályosult a tekintetem, szemüveggel se láttam. És sürgősen szükségem lett zsebkendőre is, túl sok pára csapódott ki. Amikor végre helyrejött a látásom, megtáltosodott a kezem alatt a billentyűzet: szinte magától fordított, csak ömlöttek a szavak gyors egymásutánban. Tudtam, hogy több ezer kilométerre ugyanolyan vidám csattogás van egy másik asztalnál is. Áthatotta a levegőt valami kézzel nem fogható, csak szívvel érzékelhető fuvallat. Olyasmi, ami nem csak megérinti az embert, hanem beljebb hatol, mert végállomása a szív. Déli harangzúgáskor pedig kibékültem az Idővel: még egyszer bebizonyította, hogy feladja a küzdelmet és fejet hajt, amikor nála nagyobb erő száll ringbe a testvéri szálak szorosabbra fűzéséért. Mert égen és földön legnagyobb a Szeretet.

2009. március 4., szerda

Eső-emlék

Sokféle emlék létezik. Vannak emlékek, amikre nem gondolunk szívesen vissza. Vannak emlékek, amiktől szárnyra kapunk, ha csak felvillannak bennünk. És vannak emlékek, amik már történésük időpontjában emlékké válnak. Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a múlttá még nem vált élmény - amit rövidsége ellenére is alig dolgozhatott fel az agy -, egy szökkenéssel az agykéreg entorhinalis mezejébe ivódjon. Ez a mély benyomás került ismét (és sokadszorra) felszínre, miután végignéztem a ma kapott pépétét (magyarázatát lásd egy bejegyzéssel lejjebb). A bemutató a még életben levő két híres tenor, Carreras és Domingo barátságának megszületését ismerteti. Miután az előbbi elköltötte vagyonát a betegsége elleni küzdelemben, egy madridi jótékonysági szervezet kezdte el támogatni, hál'Istennek, nem hiába. Némi nyomozás után Carreras megtudta, hogy emberileg vetélytársának, Domingónak köszönheti életben maradását. Ő volt az intézmény neve mögött rejtőzködő jótévő. Hálája kifejezéseként Carreras térden mondott köszönetet annak, akinek együttérzése érezhető és látható módon nyilvánult meg iránta. Amikor elolvastam ezt a sztorit, amint már említettem, elemi erővel tört fel bennem a két éves emlék. Látványossága ugyan senkit nem serkentett volna tapsra, de Domingo összes pénze sem lenne elegendő megfizetéséhez. Enyhén szólva, közönséges este volt egy nem közönséges héten. De ha őszinte akarok lenni, azt mondom: egy nagyon-nagyon fájó est volt. Világbánatom annyira ólmosan telepedett rám, hogy ordítani tudtam volna. A kartonvékonyságú falak pedig nem kedveztek az ösztönnek. Mindenféle hangos, felszabadító és enyhítő megoldást el kellett vetni, ami pedig nem robbanhat kifelé, földrengést okoz befelé. "Ha csak egy ember lenne, akinek elmondhatnám!" Fojtottam boldogtalanságomat amibe lehetett. Hová kergessem a valóságot? Minél magasabbra nőtt a száraz kétségbeesés szintjelzője, annál inkább kívántam, hogy könnyek folyjanak. - Egy szónyi vigaszt se mondjon senki, csak sírjon velem! - sóvárogtam egyre erőssebben. Csak sírjon, sírjon... Odakint zuhogott az eső. A halálra ítéltek végső elszántságával kiténferegtem. A kavicsos udvaron pattogva csókolták a talajt a messziről érkező esőcseppek. Nem bántam volna, ha bőrig ázok. Legalább ne legyen aránytalanul nagy különbség kül- és belvilág között! Arcomat annyira felemeltem, amennyire csak engedte a lekonyulásra hajlandóbb nyak. Essen az eső, zuhogjon, ömöljön! Ázzon a föld, és én is vele! Mosson, ha tud, bánatot és múltat, és sárba taposson minden fájdalmat! Perceken át andalogtam az esőben, ami sehogyse akart szűnni. Csak zuhogott és zuhogott, és folydogált le ég felé tartott arcomról. Sötét volt a mennybolt fölöttem, és körülöttem sem volt kisebb a homály, mégis egyszeriből világosság támadt -- bennem: az esőcseppek, az esőcseppek, amik az arcomra ömlenek... hiszen ezek nem közönséges cseppek! Ennyi tűnődő botorkálás után az égi zuhany alatt még alig nedvesült meg helyenként a kabátom! Valaki vállaimra dobta óriási palástját, átkarolt és ott lépdelt halkan mellettem. Az Ő könnyei csorogtak patakban az arcomon! Az Isten sírt velem!

Pépété és emlék között

Kedves ismerőstől kaptam ma egy "pépété"-t. Huha, lehet még nem találkoztatok ezzel a szóval. Megnyugtatásként: én sem. De szükségem volt egy gyorsan kimondható, rövidebb szóra, ami a "Power Point bemutató"-t helyettesítse. A PP-bemutatónak a kiterjesztése a ppt, s a három betű összeolvasásából keletkezett a "pépété". Ennek az információnak birtokában senki nem vádolhat azzal, hogy érthetetlen szavakat csempészek be a magyar értelmező szótár amúgy is bőséges készletébe. Nyelvújító nem vagyok, csak a saját dolgomat megkönnyítendő "alkotok" néha nyelvészek számára fülkapargató szavakat. Igaz, hasznát csak akkor veszem, ha legalább szűkebb környezetem elsajátítja értelmüket, hiszen magamnak nem kell elmondanom hangosan észleléseimet és a velem kapcsolatos eseményeket. Szerencsére, még nem! (És nagyon bízom abban, hogy sose lesz szükség önmagamnak általam történő, hangos győzködésére valós dolgokkal kapcsolatosan. Valótlanok szóba se jönnek. S ha valami mégis valószínűtlenül szépnek és hihetetlennek tűnik - egyedüli ok arra, hogy magamat megagitáljam -, nem a hangszálaimat hozom működésbe, hanem a fogaimat: ilyenkor a kézfejemen éktelenkedő kerek folt abszolút érvként hat. ) A nagyobbacska zárójel után visszatérek a szóalkotásokhoz. Bizony, akkor érnek valamit, ha másoknak is jelent valamit a jövevény. Ha kimondva-leírva, mindenki ugyanarra gondol, és a társítás a lehető legsimábban zajlik. Mint a mai pépété esetében. (Felületesek kedvéért: a Pepete, ékezetek nélkül, cipőmárka.) Ismétlés nincs, aki legközelebb nem érti, lapozzon. Eddig tartott a bevezető bevezetője. Mert egyáltalán nem nyelvi újdonságokról, utókorra készségesen ráhagyományozott betűlecsóról akartam írni, hanem arról az emlékről, amit eszembe juttatott a pépété. De ehhez már új oldalt kezdek. (Folytatása fentebb).

2009. február 18., szerda

Meglátni és megszeretni...

... egy pillanat műve volt. Jó, lehet, hogy túlzok, nem egy, hanem három pillanat, de még ennyi sem tesz ki egy percet. Maradunk tehát a pillanatnál. Meglátni... Első alkalom. Tágra nyitottam a szemem, jól körülnéztem, és csak őt láttam. És néztem, néztem, néztem - és nem tudtam betelni vele. Láttam én korábban másokat is, de ilyet még soha, ennyire egyik se tetszett. Komolyan mondom, szívdobogást kaptam, meg elakadt a szavam, ahogy felnéztem rá, s csak arra tudtam gondolni, hogy EZ IGEN! Hogy ezt is megértem. És találkozhattunk, és nézhetem, ahogy csak jól esik. Derűs volt és vidám, közelében mindenkit megfertőzött ez a hangulat, s cseppet se zavartatta magát amiatt, hogy oly sokan zaklatják. Rendkívül kulturált, s anyanyelvén kívül még jó pár nyelvet ismer. Na persze, nem ez a lényeg, engem se ez kapott meg benne, hanem a frissessége és külseje. Értékelem én a belbecst, de támadás ne érje házam elejét, ez alkalommal jobban megragadott a külcsín, a megjelenés. Lefegyverzett. "Meglátni" után kivédhetetlenül jött a "megszeretni".

Második gondolatom is támadt később, jelesen az, hogy hamar elrepül majd az idő, én pedig sóvároghatok majd utána. De elhessegettem a szívfájdító gondolatot, s meggyőztem magam, hogy csak a mával szabad most foglalkozni, csak a széppel és jóval, csak azzal, ami örömet szerez. Minden egyéb kizárva! Itt van előttem, csak vele foglalkozom és nem hagyom, hogy akármi más irányítgassa szinapszisaim működését. Így telt el néhány nap egymás társaságában. Most már csak nosztalgiázok, és várom a következő alkalmat.

Mert félek, hogy ez szerelem: amint mondtam első látásra. Neve: Róma. Az "örök város".

2009. január 26., hétfő

Emlékezés az apai házra...

(A tékozló fiú elhagyja otthonát) Gyermek voltam még, visszaemlékezem, apám cifra ruhát csináltatott nekem, szebbet, mint amilyet valaha is láttam, nem is volt párja széles héthatárban. Amikor már nagyobbacska lettem, S a vállamra terheket vehettem, a gazdálkodás titkaiba avatott volna be, hogy méltón léphessek majd örökébe. Ó, apám, minek nekem ez? - fakadtam ki, Lásd, a bátyám e munkát szereti. Jobb szeretnék én a magam lábára állni. S e poros kedvtelést egészen ráhagyni. Gondoltam egyet, apám, mondok egy nagyot, ha már gazdálkodásra terelted a szót; Maholnap az érett férfiak sorába lépek, Engedd meg, hogy végre a magam ura legyek. Nem kérek tőled mindennapi kenyeret, Ne töprengj annyit a sorsom felett. Adott Isten eszet, azt majd felhasználom, Csak add ki a jussom, holnapra várom. Ne gyötrődj énnekem még többet szerezni, Rövid az élet, ki kell azt használni. Amint kézbe veszem a fél örökséget, Elkezdem végre élvezni a szépet. Ígérem, nevedre szégyent nem hozok, inkább meg sem említem sehol a családot, új nevet veszek föl, ósdi ez a régi, vár egy új világ, tágasabb odaki'. Isten veled, öreg, légy jó egészségben, Üdvözlöm anyát, éljetek békében. Köszönöm, amit eddig adtatok, Egy napon majd' híremet halljátok. Szegény apám - visszaemlékezem - Csak állt a kapuban csöndesen, Utoljára átkarolta szorosan a vállam, És könnyezve nézett sokáig utánam. Nem fájt nekem semmi, várt az ismeretlen. Cifra ruhám helyett modernet viseltem; Mögöttem a múlt, mostantól élek majd a mának... S gazdagon magam mögött hagytam az apai házat. (kelt 2009. jan. 25-én / dr. Tokics Imre azonos témájú előadására)

2009. január 17., szombat

És mi van, ha...?

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

2009. január 8., csütörtök

Radírozni nem lehet!

Csak néhány napja írtam, hogy új, fehér lappal indulhatunk, amit ebben az évben - szívünk vágya szerint - szépen írhatunk tele. Reméltem, hogy az idei első bejegyzés valami nagyon szépről és nemesről fog hírt adni. Így illik év elején, abban a reményben, hogy a folytatás is hasonló lesz. Szó se róla, jól indult az év. Tettem egy-két fogadalmat, aminek hősiesen igyekszem is naponta eleget tenni. Ezenkívül minden napra jutott valami szép, aminek örülhettem. Például a januári napsütés, a banki átutalásokat végző tisztviselőnő kedvessége, a gyógyszerész előzékenysége (nem küldött vissza a rosszul kitöltött recepttel az orvoshoz, hanem saját kezűleg kijavította úgy, hogy kiváltható legyen), a felettesemtől kapott jó hír, no, meg apróbb hétköznapi örömök, amikben nem szűkölködtem. Szeretném folytatni a sort, de a szépírásba hiba csúszott. A füzetből lapot kitépni nem lehet, kitörölni pedig lehetetlenség. Nézem - és bánkódom. Már sohasem hozhatom helyre a tévedést. Azt a tévedést, amit a múló idő tesz hibává, nem önmagában a tény. Az idei első havat sepregetve sokat betegeskedő szomszédasszonyunk telke előtt is megsétálta magát a seprű. Ekkor derült ki, hogy Teréz néni nincs is otthon, hanem kórházban fekszik. Évek óta már hozzászoktunk ahhoz, hogy néhány havonta bekerül az elfekvőbe. Hozzátartozói nincsenek, mellette lakó sogórnőjét senki - Teréz sem - sorolta rokonai közé. No, gondoltam magamban, felkeresem szegényt, ne legyen annyira egyedül a sivár kórházi szobában. Nincs messze tőlünk, csak annyi fáradságot kell vennem, hogy meleg ruhába bújjak - mert hideg van ám -, s egy óra alatt bőségesen letudom a látogatást. Hat napja határoztam el, s tegnapelőtt is eszembe jutott, amikor bevásárlásaimat intéztem. Huh, nem most, hazamegyek, lepakolok, majd veszek magamhoz valami finomságot, és úgy keresem fel, nyugtattam meg magam. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak 24 órával, csak egy nappal, nem többel. Hogy Teréz érezze: jó szomszédai vannak, és nincs egyedül szenvedésében. Teréz néni már nem szenved a reggel óta... Csendes. De szenvedek én... Mennyit ér egy perc? Mennyit ér egy nap? Az a nap, amikor még tehetünk valamit... Életet ér!