2 évet töltött a blog :)

Növünk, növögetünk, 2 évesek lettünk. Méreteiben ugyan nem terjeszkedik a blogocska, de az idő telik fölötte is. Nem tudom, mi lesz belőle egy-két év múlva, hogy tovább fog-e tartani fejlődése, vagy megreked-e egy bizonyos szinten, de egyelőre a legjobbakat remélem felőle. Ha úgy találjátok majd, hogy jobb "táplálásra" van szüksége, beszólhattok. Tőletek, olvasóktól is függ, mennyire lesz érdemes éltetni. Vagy mégse így van?? Lehet, hogy tévedek :)

Könyvjelzők

Teszem-veszem a könyveket, amik annyira hozzátartoznak a mindennapjaimhoz, akár a mindennapi kenyér. Egy időben többet is forgatok, és hogy ne sorakozzanak reggeltől estig kinyitva, könyvjelzőket rakosgatok lapjaik közé ‭– ‬ néha hármat is ugyanabba a könyvbe ‭–‬, hogy a későbbi használatkor ne legyen szükség végiglapozni kétszáz oldalt. Csak egy könyvjelző, egy egyszerű kis kartonlapocska, mégis hasznos jószág, hiszen megkönnyíti az eligazodást a sok-sok lap között.

Itt van ez a rózsás könyvjelző az asztalon. Évekkel ezelőtt vettem, s a Bibliában őrizgettem sokáig. Egyszer aztán, amikor már a sokadik levelet küldtem a rácsok mögé, az a gondolatom támadt, hogy a könyvjelzőn levő szöveg erősítésként hatna a lelkileg megfáradt címzettre. Fogtam a kis lapot, és betettem a levélbe. Évek teltek el. Sok boríték megfordult a kezemben, és sok apró emléket kaptam én is a levelezőiskola diákjaitól. Eltettem valamennyit mint szegénységük jószívűségének kincseit. Bontogatva az egyik levelet, könyvjelzőt találtam benne. Rózsás - és ismerős. Ugyanaz, amit valamikor én küldtem. Gazdája nyilván elfelejtette, hogy tőlem kapta, és nem lévén „bent” képeslapja, amivel megörvendeztessen, a könyvjelző hátára írta jókívánságait. Amit szívből adunk, szívből kapjuk vissza.

Őrizgetek másféle könyvjelzőket is, amelyeket nem papírból készítettek. Például szélcsengőt a szivárvány színeire befestett diókból készítve. Egyéni használati utasításában az áll, hogy amikor az élet legnagyobb nehézségei szakadnak a nyakamba, a a szélcsengő diói zörögni fognak. Mindmáig még nem hallottam őket...

Az egyetemi évek lejárta után enyhe szorongással gondoltunk a jövőre: hogyan tovább. Egymás mellett sorakoztak a bepakolt dobozok, elszállításra várva. Az egyik lány pirinkó batyut nyomott a kezembe. Egy darab mézespogácsát ‭– ‬az útra, a hosszú útra. Hogy amikor ellankadok, jusson eszembe Illés pogácsája, és erősítsen. És az út még nem ért véget, és a pogácsa még tart.

Csupa, csupa könyvjelző.

Amikor nem tudjátok, hogyan tovább, lapozzátok fel a régebbi könyveket. Nyissátok fel őket a könyvjelzőknél és olvassátok újra a megjelölt részeket. Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra (Zsid 10:32).

A következő fejezet pedig legyen a könyvjelzős oldalak folytatása.

Ne hagyjátok...!

Úgy tűnt, hogy az Úr 2009. évében a második félévkezdő július csakúgy érkezik, mint a megkésett hívek a templomba: csendben, lábujjhegyen és ha lehet feltűnésmentesen helyet foglalva a hátsó padban. Gondolatban már készítgettem a virtuális címkét, amivel napzártakor feliratozom a felezővonal utáni első napot, amely a látható - azaz a nem látható! - jelek szerint indítója a teljes uborkaszezonnak. Ha valami kevésbé megszokottat kellene említeni, talán az lehetne, hogy váratlanul meggazdagodtam egy szabadnappal (aminek munkaóráit hetekkel korábban lezavartam otthoni fordítással, nem tudva, hogy munkaszüneti nap van). Valaki jóindulatúan beszólt, hogy este orgonahangverseny lesz a főtéri "nagytemplomban". Hogy ki lesz a művész, nem tudta, de hát egy ilyen kisvárosban, mint a mienk, ahol talán csak évente egyszer plakátolnak hangverseny végett, ugyan kit foglalkoztat annyira a név! Úgyis kiderül néhány óra múlva... Áhítatosan üldögéltünk este a hátsó padok egyikében. Előttünk több tíz sornyi üres pad tátongott. Csak nagyon kevesen foglalták el a középső padokat. A többség hátul ült, közel az orgonához. És persze, a kijárathoz. Arccal az oltár felé, háttal a karzatnak és orgonának sokféle gondolat ütközhetett sokak elméjében. Most visszanézve megállapítom, hogy hol a múlt, hol a jövő képe sejlett föl kivetítetlenül retinámon. Percig se a jelen - csak ami volt, és aminek jönnie kell. A jó muzsika egyik letagadhatatlan vonása: a megláttatás, a meggondolkodtatás; amikor az ember magába száll, elmereng, befelé néz és elemez, gondolatokat vajúdik, és tán el is indítja szülésüket. (Elrejteném magamat bombabiztos menedékre, ha netán kőzápor fenyegetne..., mégis megkockáztatom: nincs is rossz muzsika, ami ne hagyjon gondolkozni; mert amitől gondolat nélküli - gond-atlan, csak ösztönlény - állapotba kerül a homo sapiens, az nem is muzsika.) Mi pedig nagyon is gondolkodtunk és mértük a múltat, szőttük a jövőt. Mintha álomból ócsudtunk volna fel, amikor elhangzott az utolsó akkord. Ha lehetett volna kimenekíteni néhány ütemnyi harmóniát a veszendőség szorításából, és jól összecsomagolni, belső zsebbe tenni vagy táskában hazavinni! Őrizni az elmúlt órát, megtartani erejét, hallgatni a zenéjét, vigyázni rá, mint ünnepélyes jótéteményre, amely összeköt, eggyé fűz, megelevenít és egy nagy családdá formál. Megilletődve lépdeltünk kifelé, de csak néhány métert. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve álldogállt mindenki a templom előtt. Lopva visszatekintettem. Láttam, hogy mások is ugyanezt tették. Nem tudom, mit akartam nézni vagy mit akartam látni. Csak muszáj volt visszanézni. Mintha senki nem akart volna hazaindulni, mintha várt volna mindenki valamire, amit nem lehet megnevezni, körülírni, elmondani. Valamire, ami szabadságot ad, felszabadít arra, hogy ne érezzük magunkat külön szigetnek, össze nem tartozó, korlátolt szavatosságú, lecserélhető alkatrészeknek, hanem láthatatlan szállal összefűzött közösségnek. És ahogy lassan mégis csak ritkulni kezdtek a sorok, halkan elmorzsoltam magamnak, most pedig szétkiáltom mindenkinek: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!"

Szülinapozás

Az idén ultrapontos akart mindenki lenni... Hogy miben? A felköszöntésemben. Az idén, mint még soha, a szüleim 3 hónappal korábban elkezdtek "boldog szülinapot!"-ozni. Ha jól számolom, egészen máig kereken tizenegyszer. Ahányadikán születtem. Kicsit kezdem bánni, hogy nem harmincadikán jöttem világra :) Tegnapelőtt elkezdték a volt évfolyamtársak a köszöntést, tegnap a régi barátok, s ma reggel folytatták a közelebbi ismerősök. És mindenki "első" akart lenni. Ez az a verseny, amit sose bánok, érthető, ugye? Most sietnem kell, ennyit mára. Köszönet mindenkinek, és egy nagy szelet virtuális torta! Aki csak akar, vágjon belőle egy jó szeletet! Találkozunk Róma után! Üdv mindenkinek.

.......

6 nappal később: huha, nem tudom, ha jutott mindenkinek ebből a tortából :) Túl sokan lettek "elsők". Yuppi! És Róma most se tagadta meg magát, tehát kétszeres yuppi!

Luxusélet

Állítólag úr csak az lehet, aki annak született; azzá válni eléggé körülményes. Némelyek nagyon szeretnének uraskodni vagy urizálni, de a módját nem mindig találják el. Gazdagság, minden héten új ruha, különlegesnek tűnő szófordulatok, divatos csecsebecsék, az átlagpolgárétól valamivel cifrábbat ígérő utazások mögé bújtatott nagyzási hóbort még nem tett senkit úrrá. Apuskááám, ha valaki nem a Habsburgok becses utódja, de mégis annak véli magát, jól fontolja meg, hogy a név kötelez, és ha a kobakját nem tölti ki némi ész is, megette a penész az arisztokráciáját. Úrhatnám polgár vagy polgárné legszívesebben állandóan a középpontban izegne-mozogna: hadd lássa ügyvéd szomszédja vagy közönséges mérnökember-ismerőse, hogy öltönye mandzsettáját címke ékíti, vagy táskája fémcsattján a Via del Corso nevei hivalkodnak - naná, nem a kínai boltban vásárol! "Jaj, drágám - libben kecsesen barátnője elé (akire azért van szüksége, hogy időnként mindennel eldicsekedhessen, amit más még nem hallgatott meg) - épp ilyen ruhát, mint a tied, próbáltam fel én is a múlt héten a nagyáruházban, de nem tetszett a szegése...." Ezalatt pedig a másik bölcsen befelé mosolyog, mert hogy a szóban forgó ruha éppen az Oxford-streetről származik, nem a lakótelepi készruha-üzletből. De hát nem lehet mindenki az ágálás nagymestere.
Ha valaki időközben azzal gyötri magát, hogy milyen kellékekre van szüksége az urizáláshoz, előveheti máris a jegyzetfüzetét. Összeszedtem néhány ötletet, amivel feldobhatja az életét. Teljesen ingyen és jó szívvel osztom meg mindenkivel, mert úgysem lesz nagyobb az árnyékom, mint amekkorát a saját termetem vet, ha a Nap rámkacsint. Következzenek hát a luxusélet termékei, amiről ne feledkezzék meg az, aki valahogy ki akar törni az átlagpolgári élet kordájából:

• "Haut-couture divat nélkül lehet élni! Mint ahogyan Herendi porcelán nélkül is lehet élni, csak nem érdemes!" - Nosza, gyorsan Párizsba rohanni szabászért, Herendre meg porcelánért. Utóbbi szebben cseng, amikor összetörik...
• Rolls Royce Phantom limuzin vásárlása királyi hangulatot teremt. Ehhez hozzájárul a hi-fi berendezése is, amely "úgy szól, ahogy a nagykönyvben meg van írva; nincs is méltóbb aláfestés a minibárból előszedett kristály pezsgőspoharak csendülésének!" - Rajta hát, erről nem lehet lemaradni!
• Kenyai szafarit semmiképpen sem szabad kihagyni! Ezerszer drágább, mint egy kiadós vacsora egy hangulatos kis vendéglőben, ráadásul azzal az előnnyel is jár, hogy "valódi felfedezőnek érezheti magát mindenki, hiszen dzsippeken szállítják a vendégeket, miközben körülöttük szabadon kószálnak az eddig csak állatkertből ismert egzotikus vadállatok". Az sem utolsó, hogy szúnyogcsípés nyomán igazi maláriával büszkélkedhet a kalandvágyó polgár.
• Utazás az Északi-sarkra. "A hagyományos és üvegből készült iglu-hotelt az északi sarkkörön túl találjuk. Szauna után egy léken keresztül jutunk a tó vizébe, később jégpohárból ihatjuk az üdítőt."
• Exkluzív időutazásban van része annak, aki Velencében nem egy ötcsillagos hotelban, hanem a Ca' Salvioni villában száll meg. Heti csekély 12 ezer dollárért angolul beszélő inas szolgálja ki, és reggelente elkísérheti a séfet a piacra, hogy együtt válasszák ki a pompás vacsora hozzávalóit.

A luxusélet-csomag továbbá tartalmaz hőlégballonos túrát, Gulfstream 650 magánrepülőt, éjjeli szállást Robert Redfordnál, Costa Rica-i búvárprogramot, víz alatti golfversenyt, két és fél órás űrutazást Richard Branson jóvoltából, az Emirates légitársaság kozmetikai szettjét, sportolást az amerikai Aspen síparadicsomában, bevásárlókörutat Európa híres nagyáruházaiban, satöbbi. Elnézést, kimaradt a gigajacht, amit még csak tervbe vett a Wally Yachts cég. A tervező "konvencióktól elrugaszkodott ötletének megvalósításáról már tárgyal egy szupergazdag vevővel." Aki fél, hogy kimarad a buliból, feliratkozhat egy hajóútra is a világ legnagyobb luxushajójára. Egyesek számára ez a Tenger Oázisa 360 méteres hosszával, de van aki a 300 méteres Costa Atlanticát részesíti előnyben. Eh, ez már csak ízlés dolga, nemde? Na meg pénztárcáé. A felsorolás nem teljes, de én már kimerültem tőle. Pedig milyen jól indult! Nah, énbelőlem már sose lesz kékvérű naccsága...

Mese a békáról

Valamikor élt az erdő szélén egy béka. Nem tudni, miért pont az erdő szélén élt, azt sem, hogy miért épp egy béka, de ott élt az erdő szélén a béka. Egy óriási moha rejtekében lakott nagy megelégedésben. Ugrált nagyokat fától fáig, megcsodálta a fenyők elérhetetlen magasságát, bebújt galagonya- és vadrózsabokrok árnyékába, bekukkantott időnként egy-egy vakondfolyosó végébe. Tavasszal, amikor az idő kimelegedett, legyekre vadászott és nagy-nagy gyönyörűséggel vette alaposabban szem- és szájügyre őket. Időnként egyszemélyes békahangversenyt rendezett, ő kuruttyolt szólóban, és ugyancsak ő volt a karmester is. Ilyenkor a szarkák meghúzták magukat az ághegyeken, a tücskök is abbahagyták a ciripelést, a bogárseregek pedig laposakat pislogva várták a nótázás végét. Néha eltűnödtek, hogy került a magános béka az erdőbe, de már hozzászoktak jelenlétéhez. A kis béka pedig túlságosan belemerült az erdőszéli élet naponkénti szépségeinek szemlélésébe, semhogy azon rágódjék, miféle szél felejtette őt a lankás oldalon. Egy-egy eső után boldogan cuppogott a vizes fűben, s arról ábrándozott, hogy sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. De mivel a legkiterjedtebb víz, amit valaha is látott, csak araszban volt mérhető a zöld fűcsomók közt, és saján magán kívül egyetlen más békát se látott soha, ábrándozása is csak addig tartott, amíg felszáradt az eső. Egy napon azonban óriási villámok cikáztak, nagyokat dörgött az ég, majd dézsából kezdett el ömleni az eső. A béka mohája védelmébe menekült. Amikor végre elállt az égi zivatar, óvatosan kimerészkedett. És mit láss?! Az erdő mentén, a bokrok mellett hangosan hömpölygött alá egy frissen keletkezett hegyi patak. Apró kis békák kuruttyoltak vidámán, s vették birtokukba a tájat. A mi Békánk egy ideig meghökkenve bámulta őket, sehogy se értette, hogy kerültek oda, míg egyszer csak eszébe jutott az esős időbeli álma: sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. Nem teketóriázott tovább: nagyot cuppant a patakban, és vidáman kezdett kuruttyolni a többiekkel együtt. S ahogy ide-oda ugrándozott, békafején átvillant a gondolat: hiszen nincs is furcsa ebben az újdonságban; mióta a világ világ, ő a békák családjába tartozott, s igen jó, hogy most már nem egyedül kell a koncerteket levezetnie. Ez a világ rendje, s talán a tegnap és tegnapelőtt is így volt ez rendjén, csak éppen nem tudta, hogy ami neki ábránd, az tényleges és megszokott valóság máshol. És egyszeriből rájött arra, hogy ennek a félelmetesen nagy égiháborúnak mekkora jót köszönhet!

A szív ajándéka

(Az alábbi történetet nem én írtam, csak lefordítottam. Azért teszem fel az oldalra, mert mély mondanivalója van.)

Amikor Sára alig 4 évesen elveszítette édesanyját, azt hitte, hogy most már megszűnt számára a mosoly, és a szépség rútsággá, az öröm pedig borúra változik. Remélte, hogy idővel megtelik a szívében keletkezett űr, ámde ez az üresség mintha egyre jobban mélyült volna. Az egyedüli, aki enyhíthette volna lelke fájdalmát, az édesapja volt. Sára mindennap várta, hogy szeretetének legalább egy csekély jelét nyilvánítsa ki. Látni akarta, hogy apja szereti és értékeli őt. De apja is ugyanannyira szenvedett, és ügyetlenebbé vált szeretetének kifejezésében. A napok szürkén peregtek, semmiben sem különbözött egyik a másiktól. Emiatt Sára még jobban elszomorodott. Szerette volna, hogy apja ne feledkezzen meg a születésnapjáról. Kívánta, hogy legalább ennyit mondjon: "Boldog születésnapot!" Ám apja észre se vette, hogy lánya még egy évet nőtt, és most már hat éves. Túlságosan lefoglalta munkája és a házi teendők. Délután csengett a telefon. Sárát akarta felköszönteni nagyapja, édesanyjának apja. - Élj sokáig, Sára! Örülök, hogy megnőttél! Ó, a te hangod annyira hasonlít édesanyád gyerekkori hangjára, hogy amikor válaszoltál, egy pillanatig azt hittem, hogy ő van ott. Örülök, hogy reá emlékeztetsz. Édesanyád nagyon szeretett téged, és azt akarta, hogy boldog és vidám légy! Mi nagyon szeretünk téged. Édesapád is szeret, még ha nem is jutott ma eszébe a születésnapod, ugye? - kérdezte nagyapja, kiérezve Sára elfojtott sóhajából, mi is történt. Sára sírni kezdett. - Azt hiszem, hogy apa nem szeret engem... Azt hiszem, hogy engem hibáztat mindazért, ami történt... - Ezt sose mondd többet! Édesapád szeret, csak hát kimeríti a sok felelősség és... és... neki is ugyanannyira hiányzik édesanyád. Van egy javaslatom. Mi lenne, ha elkezdenéd te kimutatni, mennyire szereted? Mit szólsz hozzá? Így is lett. A kislány örvendett nagyapja javaslatának. Végül is, miért várjon szeretet-bizonyítékokra, ha ő maga bebizonyíthatja szeretetét? Még ugyanazon nap estéjén Sára elhatározta, hogy meglepetést készít apjának. Talált egy üres cipősdobozt, beletett valamit, majd szépen becsomagolta az apja íróasztalán talált aranypapírral. - Apa, ez az ajándék neked szól... - Sára, ne mondd, hogy a csomagolópapírt az asztalomról vetted el! - De igen, apa, de.... - Hogyan tehettél ilyet, amikor tudod, mennyire pénzhiányban vagyunk? Ha tudnád, mennyire drága, és milyen szükségem volt rá! - De, apa, ma van a születésnapom, és gondoltam, hogy nem volt időd meglepetést készíteni nekem... Apja elszégyellte magát szélsőséges megnyilvánulása miatt, és letérdelt mellé: - Nagyon sajnálom, Sára, túlságosan lefoglalt a munkám, emiatt megfeledkeztem rólad. Kérlek, bocsáss meg. Majd elkezdte bontogatni a dobozt. Amikor kinyitotta, nem látott benne semmit. Ekkor dühe ismét feléledt: - Nem tudod, hogy ha valakinek ajándékot akarsz adni, tenni is kell valamit a dobozba? Mit jelentsen ez? Miért adtál egy üres dobozt?? Kislánya ráemelte a tekintetét, és könnyezve válaszolta: - De, apa, nem üres a doboz, beletettem a szívecskémet. Tulajdonképpen tele van irántad való szeretettel, és biztosra vettem, hogy már semmi nem fér be melléje. Azt gondoltam, hogy hozzám hasonlóan, neked is szükséged van rá... Apját letaglózták ezek a szavak. Karjaiba vette gyermekét, és ismét bocsánatot kért. Megcsókolta, és a világ legszebb hangsúlyával ezt mondta: "Szeretlek!" Majd vette a dobozt, és az íróasztalára állította. Valahányszor erőt vett rajta a csüggedés, kinyitotta a dobozt, és elképzelte, hogy kivesz belőle egy adag szeretetet; annyit, amennyi aznapra szükséges... A történetnek nincs vége. Nap mint nap írunk hozzá, te meg én, ti és mi, valamennyien. Mikor ajándékoztál utoljára egy teli dobozt, még ha úgy is érezted, hogy talán neked is kapnod kellene? Ha pedig valaki félénken feléd nyújtotta szerény dobozát, megláttad-e benne, ami a szemnek láthatatlan - "mert csak a szívével lát jól az ember?!"