2010. július 12., hétfő

Kétféle könnyhullatás

Nagy sokára rászántam magam az írásra, annak ellenére, hogy máshonnan kell elszakítani hozzá az időt. Vissza akartam emlékezni arra, ami most 5 hónapja történt, s az örömteli folytatására. Most meg, néhány perc elteltével, elrejtőztek a szavak, más ruhába bújtak, már nem olyan könnyű kezelni őket. Hogy kéne elmondani azt és hogy lehet elmondani, hogy mennyire örültem, amikor tanítványságnyi idő után ebben az esztendőben jégbontó hava megteremte a reménykedő várakozás gyümölcsét? Hogyan lehet a szavakat kerek mondatokba önteni, hogy kifejezzék: mennyire örülök az Élet nekem adott, két lábon járó, melegszívű Ajándékának? Hálás vagyok érte és neki, és szerettem volna díszesebben visszagondolni és kiírni magamból az eltelt időszakot. Most pedig csupán pillanatok töredéke alatt derékszögű prizmán át szemlélem az életet. Látok magam előtt egy képet, s valahol mögötte egy feje tetejére állított másik képet. Látom az örömteli valóságot, amelynek örvendhetek én (azaz: mi, ketten), s szemlélem a keserű valóságot, amely rátelepedett egy másik családra (azaz: akik ketten voltak...). Vannak napok, amikor néhány perc elég ahhoz, hogy életünket más színben lássuk. Ilyen volt számomra egy bizonyos nap februárban. És vannak napok, amikor néhány másodperc elég ahhoz, hogy az élet más színt öltsön magára, és árnyalatait mindenki másként élje át. Ilyen a mai nap. Vannak napok, amikor a feltámadó szeretet rózsaszínben látja azt is, amit mások tán sötétnek. És vannak napok, mint a mai is, hogy az elalvó szeretet előtt sötétté válik minden, mert árnyék borult az életre. Vannak napok, amikor a bizonytalan jövőt megszépíti a reménység, a várakozás, a közös tervek és álmok szövése. És vannak napok, amikor a jelent csak az elszakadó múlt derűsebb perceinek felidézése teszi elviselhetővé, emlékezve az időre, amikor a reménység még reménykedett. Vannak napok, amikor egyetlen szó a fellegekig emeli a lelket, és túlcsorduló örömmel önti el. És vannak napok, amikor minden szó elnémul, a lélek elcsitul, és bánat száll be a házba. Van egy nap, amire sóvárogva vágyik a menyasszony, vágyom én, mert magával hozza a reménység, a várakozás, a szeretet kiteljesedését. És lesz egy nap, amire kimondhatatlanul epekedve vágyik az, akinek álma megszakadt, és most már a reménység másféle várakozásával néz előre, mert az a nap az Élettel való találkozást és minden remény beteljesedését hozza magával. Azon a napon a közös tervek ismét asztalra kerülnek, a múltnál sokkal szebbé válik a jelen, a reménység valósággá alakul, s a SZERETET mindörökre megmarad. A mai napon visszagondolok az Élettől kapott Ajándékomra. És a mai napon előrenézek veletek együtt az Ajándékba kapott Életre, amit a végtelen Szeretet fog adni mindazoknak, akik e szeretettel élték a földön mulandó napjaikat. ... In memoriam Bégányi Zoli. És együttérzésből Noémivel. Emlékezzetek: Szeretet az Élet!

2010. július 2., péntek

Felezővonal

Eltelt az évből fél év. Pontosabban 6 hónap, vagyis 26 hét, azaz 181 nap. Eltelt immár 4 344 óra, amelyben 260 640-szer forgott körbe a percmutató, és nagyjából 15.638.400-szor dobbant a szívünk. Némelyek számára néhány hónapja tartó folyamatos boldogságot, mások részére több hónapnyi szenvedést jelentett. Egyesek pár heti pihenésnek vagy szabadságnak örültek ebben az időszakban, mások néhány hét alatt a csőd szélére jutottak. Voltak olyanok, akik alig pár nap alatt felkészültek egy nehéz vizsgára, míg a kevésbé szerencsések egy nap alatt bukott diákká váltak. Egyetlen óra boldogságért egyesek minden erejüket megfeszítették, túltették magukat fáradtságon, átalvatlan éjszakákon, csakhogy örülhessenek sóvárgott kiváltságoknak, miközben évekig ápolt kapcsolatok mentek tönkre szűk órácska alatt. Sokan értékelték a perceket, mert megértették, hogy az idő: pénz, energia, egészség és élet. S ezalatt még többen elvesztegettek rendkívüli lehetőségeket, mert nem tudták értékelni a percet. Minden másodpercben emberkék jöttek a világra és csodálkoztak rá erre a kék bolygóra, mitsem tudva arról, hogy ugyanaz a szekunda mások szemét fogta le. És nekünk, akik vagyunk, élünk és mozgunk, legalább 15.638.400-at vert a pulzusunk fél év alatt, és ki tudja hányszor dobbant nagyot a szívünk 181 nap során! Hátra van még az évből fél év. Pontosabban 6 hónap, vagyis 26 hét, azaz 184 nap. Következik még 4 416 óra, amelyben 264 960-szor kellene, hogy körbeforogjon a percmutató, s remélhetőleg legalább 15.897 .600-at fog még dobbani a szívük azoknak, akik szilveszterkor visszatekintenek az elmúlt egész évre. Még van egy fél év. Hány napi munkát és megélhetést, mennyi örömet és csalódást, hány mosolyt és kigördülő könnyet, mekkora boldogságot vagy szomorúságot, jólétet vagy betegséget, kapott vagy másoknak szerzett derűt fog jelenteni? Ha élet(ünk) lesz, milyen lesz a következő fél esztendő? Isten tudja. De van, ami rajtad múlik.

2010. április 23., péntek

Pironkodnék...

Borzasztó vagyok. Azért, mert igazán borzasztó, hogy 3 hónapja még egy kurta kis versikével sem ajándékoztalak meg titeket, bloglátogatóim. Készítettem néhány piszkozatot, elmentettem három-négy ötletet, de még csak írmagjukban léteznek. Elmúlt a tél, megkezdődött a tavasz is egy hónapja, én meg csak tespedek, és a gondolataim velem együtt. Valami tavaszi aszténia akarna ez lenni? De hol volt a tavasz januárban? Februárban? Mna, nem jó kifogás, valami egyéb kellene. Talán a sok munka, hja, az ember nem csak levegővel él... Huhh, ez se jó alibi, hiszen tavalyig a sok munkát félretéve, akár éjfélkor is írtam, ha az ihlet akkor kopogtatott. Ej, jut eszembe: azt mondja a román ember: Cine se scuza, se acuza. Aki nem értené, annak itt a pontos fordítása: Aki mentegetőzik, vádolja magát. Nem mentegetőzöm, azért se! De attól még egy kicsit fáj a negyedéves kiesés. Megígérem, hogy írni fogok. A piszkozatokat előveszem, a témákat kikerekítem, visszamenőleg, ezért ne csodálkozzatok majd, ha egy friss bejegyzés előtt 1-2 hónapos régiségű dátumot fogtok találni. De azt nem ígérem, hogy holnap írok, csak hogy "legközelebb". Addig is küszködöm az aszténiával. Tudjátok, azzal, amit nem a tavasz okoz, hanem az a bizonyos Ámor-nyíl.

2010. március 3., szerda

Március van

Március van és tavaszvárás. Az idén szebbnek ígérkezik e tündéri szezon, mint máskor. Határozottan szebb kell hogy legyen márciuska és a tavasz, mert tavasz van a szívekben is. Új időjárás szellője fújdogál: melegebbet ígér és derűs napokat, erősebb reményt és formálódó jövőképet, jótékony szeretet-áradásokat, el nem apadó forrással. Március van. Tavasz van. És jól esik élni.

2010. február 15., hétfő

Titkolózás - nyilvánosan

Van egy nagy titkom, akarjátok tudni? De nagyon nagy, és nem szabad továbbmondani! Ha három embernél több tudja, akkor már nem titok, márpedig én titokként szeretném megőrizni, de úgy, hogy közben mások is értesülnek róla. Elmondhatom, ha szeretnétek, de meg kell ám ígérni, hogy senki se szól róla egy másik személynek. Így ha egyenként tudjátok meg tőlem, végül is csak hárman fogjuk tudni: valaki, én és közületek egy. Fület idehajtani, szemet behunyni, szájat becsukni! Ezt a titkot csak fülbe súgva mondhatom el, még ha mások kiabálva is közölnék. Szeretve vagyok. Csitt, nem szabad elkiabálni! Tudjátok, hogy tegnap Valentin-nap volt, honi nyelven Bálint-nap, tehát február 14-e. És amikor a szemem ismerkedni kezdett a reggeli világossággal, a telefonom enyhe zajt csapott, mintha azt mondta volna: klink, klink. És amikor elolvastam az esemest, az állt benne: "...Valentin nap margójára: Szeretlek". Juppppppiiiii! És aztán a telefon megelevenedett, és igazából a fülemmel is hallottam e szavakat. Szeretlek. Erre ti ne mondjatok semmit, mert úgy sincs mit mondani, mert ilyenkor az eleven lények úgyis szó nélkül maradnak, de szabad mosolyogni, nevetni, örülni. És megőrizni a titkot! Mert a jó titok az olyan, hogy mindenki tud róla, mindenki örül neki, csak éppen nem beszélnek nyilvánosan róla. Hiszen titok!

2010. január 19., kedd

Fények és árnyak határán


Eltelt a karácsony, el a szilveszter is, sőt már január derekán is túl vagyunk. Gyűlnek a megírandó témák, de még nem öltöttek olyan formát, hogy terítékre kerülhessenek. Tavaly is került számos figyelemre méltó esemény, jelenet, mozzanat, villanás; némelyikük kinőtte magát és világra jött, mások pedig vagy vetélés áldozataivá lettek, vagy túlhordás veszélyezteti őket. Erre az évre nem ígértem semmit, nem fogadkoztam, nem kívántam eget-földet rengető újévi jókívánságokat másoknak, csak csendesen hagytam, hogy az ó-év redőtlenül eggyé olvadjon utódjával, s feltűnésmentesen beleringasson egy megszokott körforgás újabb szakaszába. Valahol a tudatos és a tudatalatti határán megerősítettem a tavalyi célkitűzéseket, felújítottam eszményeket, és eltemettem változhatatlanságokat. Ezzel a cseppet sem látványos, sem nem hangzatos megnyilvánulással vágtam neki az ismeretlennek. Peregnek a napok, múlnak a percek, s a hétköznapok egyformasága is ugyanazt a szürke köpenyt hordja, amit tavaly. Talán csak az árnyalatai változnak időnként: hol élénkebbek, hol halványabbak. Minél inkább sikerül fehéressé halványítani, annál tisztábban látszanak rajta a fények és az árnyak. Nem kívánok mindenik napnak szivárványszínű keretet, sem azt, hogy csupa hófehéren tündököljenek a bejegyzések. Csak arra vágyom ebben az évben, hogy világosan elkülönüljenek a fények és az árnyak, s ne hunyorogva kelljen járni olyan úton, amely napsütötte helyről indul, de a vége ködbe vész; inkább legyen borús az indulás, ám derűs a megérkezés; ne kössön egyezséget a napkelte a napnyugtával, hanem a fény mégjobban fényledjen, s a homály ne tudja eltakarni a játszi napsugarakat. Ha sötétnek kell lennie, ám legyen sötét, mert utána csak a virradat jöhet, de ne történjék napfogyatkozás, amikor még a csillagok sem tudják, ha sziporkázniuk kell-e, vagy inkább szenderegniük. Csupán azt szeretném, ha ebben az évben nem fáradna el a szemem, és látásom nem válna homályossá: ha a fény igazán fény lenne benne, s a szembogár sötétje csak azért ragyogna feketébben, hogy tisztábban lássák magukat mások benne. Ha pedig az árnyak mégis utolérnék egy pillantásig a fényt, és úgy tűnne, hogy minden egybemosódik, hadd tudjam, nem sokáig tart, hiszen éppen hajnalodik.

2009. december 24., csütörtök

Boldog karácsony

Ugyanolyan ez a csütörtök, mint a többi. És a december is december, a maga változó időjárásával, amely havat hoz karácsony előtt, s el is viszi karácsonyig. Szenteste van, mint minden évben ilyentájt, de mégis más. Minden ünnep - újabb ünnep, minden öröm - újabb öröm. És ettől más az idei karácsony. A szereplők ugyanazok, de változnak a díszletek és a fellépés. Jó volt együtt lenni ma a családdal, és egyszerűen csak karácsonyozni. Jó volt együtt énekelni a Csendes éjt az ajtó előtt, és jó volt elnyomni egy könnycseppet, mert az óhatatlanul is kibújik egy ilyen meghitt alkalomkor. Jó volt szépen megterített asztalhoz ülni és kedélyesen elbeszélgetni. Jó volt a félhomályban üldögélni és elvarázsoltatva lenni a színes kis fényektől. Jó volt nyolcszor végighallgatni a Csendes éjt, és még elbírtuk volna ugyanannyiszor, pedig nem csak anyanyelvünkön zengett. Jó volt megemlékezni távolban levő szeretteinkről, és jó volt elmerengeni. Jó volt telefonhívással meglepni azt, aki legkevésbé se számított erre. Jó ilyenkor egyszerűen csak nosztalgiázni, s arra gondolni, hogy jövőre már ez a karácsony is a nosztalgiát szerző emlékek közé fog tartozni. Jó együtt lenni. Jó békességben együtt lenni. Jó szeretetben együtt lenni. És jó megelégedve lenni.
De a legjobb az, hogy bár karácsony csak évente egyszer van, a testet öltött Szeretet örökre nekünk ajándékozta önmagát. És semmi mást nem vár érte cserébe, mint önmagunkat. Jól tudja, hogy nem Neki szól a megterített asztal, nem Neki lobognak a gyertyafények, és a boltban vásárolt ajándékokkal is szeretteink örömén keresztül magunknak szerzünk örömet. De az Ő nevére és emlékezetére szünetel rövid ideig a robotolás, az Ő nevében ülnek ünnepet, és Általa van együtt a család. Neki köszönhető, hogy ilyenkor kiemelten a szeretet kerül a középpontba.
Mert ilyen ez a karácsony. Mindig ugyanarról szól, mégis mindig más, és mindig megismételhetetlen. Nem tudjuk, hogy alakul jövőre, de jó lenne, ha meghosszabbíthatnánk az ünneplést. "Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna e világra!" Ugye, de jó volna? Valamit tenni kéne érte, ne csak vágyakozni. Én tegyek érte, te tegyél érte, mi tegyünk érte. Ugye, hogy jó lesz így? Igazi boldogság száll majd a lelkünk világába. Mert a bennünk lakozó Szeretet és a belőlünk áradó szeretet áldott találkozását fogjuk ünnnepelni.