Írni fogok :)

Már régóta nem írtam. Köszönöm Szonjának, hogy figyelmeztetett :)

Nőnapról beszélni utólag

Az idéni nőnap lejárt már jó két hónapja. A virágokat is megette az enyészet, a köszöntéseket is  talán elfeledtük. Nem is tudom már pontosan, kiknek jutottam eszébe március 8-án. Az viszont biztosan nem felejtettem el, aki távolabbról gondolt rám és közelebb hozta magát hozzám.
"Szép hazámból ismerősök jöttek" - fordítom át petőfisre a szót. És mert otthon tudva volt, hogy meglátogatnak, édesanyám azonmód csomagolt is, édesanyásan. Egy kicsi ezt, egy kicsi azt, finom hazait, amit nem az otthoni levegő, se nem a bioszármazás tesz ízletesebbé, hanem a becsomagolt szeretet. Kipakolva. És én annyira szeretem kipakolni ezeket a csomagokat, mert mindig megtöltik a házat különleges hangulattal, besirülnek minden zugba, megtáncoltatják a napsugarakat az ablakpárkányon, és tündérmeséket regélnek egyszerű emberekről, akiket az az alapvető tulajdonságuk emel magasba, hogy tudnak szeretni. És a szeretetet megosztják, hogy sokasodjék.
Kipakoltam a csomagot. Szokás szerint kisimítottam minden egyes újságpapírt, amibe lekváros vagy zakuszkás üvegeket bugyoláltak szeretteim, és lelkiismeretesen belesuvasztottam a papírgyűjtőbe.
Az üvegeket pedig felraktam a polcra. A rövidebb létre korlátozott élelmiszereket meg a hűtőbe.
Telefonon megköszöntem, hogy gondoltak ránk és elláttak hazaival. Erre rögtön rákérdezett anyukám, ha édesapám "csokoládéját" kibontottam-e. Esküdtem volna, hogy semmiféle csoki nem érkezett a batyuban, s már azon töprengtem, kinek a pakkjába került be, vagy hogy felejtették ki, de nem sokáig tartott a tépelődés. Ugyanis  "mámácim" felvilágosított, hogy a csoki nem is igazán csoki, de ilyen keresztnevet kapott világba jötte után édesapámtól.
És a csoki hasas befőttesüvegben leledzik, ami egy levélkét is rejteget. Hűhaa, szaladtam ám a hűtőhöz, mert oda szállásoltam el a hasaskát, és gyorsan előkaptam. Fehér-rózsaszínkockás szalvétával ügyesen letakarták, madzaggal átkötötték. Darált magvakat tartalmazott. Tessék naponta 1-1 kanálnyi ledarált olajos magvakat fogyasztani, nagyon egészséges! Amit nekik szoktam tanácsolni, most azt küldték nekem.
Amint kibontottam a bogot, a szalvéta alól kis cetli hullott ki.
"Március 8. Nők Napjára! Kedves leányom, fogadd szeretettel ezt a házi csokit: napraforgómag, szezámmag, lenmag, tökmag, mandula. Minden nap 1 kanállal. Apád."
Ez volt a csoki. Ez volt az édesség. Az a fajta, amiből az ember sosem tud többet kapni, mint amennyit meg tud emészteni. Az az édesség, amitől nem lehet megcsömörölni. Mert ki kapott valaha is kiütést a távolból is éreztetett, közelről is megérintő, szemekbe könnyeket szökkentő szülői szeretettől?
Néztem sokáig a féltenyérnyi cetlit, pedig már nem is láttam jól az írást. Hirtelen harmatozni kezdett. Valami nagyon a szemembe ment és elködösítette, két zsebkendőt is elő kellett vennem. És mégis láttam - nagyon láttam befelé és messzefelé. Láttam az Apát, amint féltőn becsomagolja a kis hasas üveget, láttam, ahogy munkától fáradt kezével rója a betűket, és láttam a szívet, amely a szavakban dobogott.
Régóta nem láttam keze írását. Amióta sűrűbben lehet olcsón telefonálni, elapadtak a levelek. (Pedig de szép idők voltak hajdan, amikor egy-egy borítékot előkapott az ember, és saját kezűleg megcímezte, bélyeget ragasztott rá, majd postázta. Valahol pedig másvalaki boldogan rohant a tulajdon postaládájához, mert levele érkezett. Most már csak a számítógépnek rohanunk neki.)

Én igazi levélkét kaptam. "Minden nap 1 kanállal. Apád." Ezt ő írta, az én apám. Saját kezűleg.
Az, aki nőnapon kicsike kis kerti virágcsokorral köszöntötte édesanyámat, s mialatt a kezébe nyomta, félrefordult, és a könnyei folytak, úgy mondta: "Olyan nyomorult vagyok, hogy csak ilyet tudtam neked adni, bár három szál szegfűre se jutott...."
És összemosódtak a könnyeik, ahogy egymást átölelték.
És ebben a legtisztább vizű csermelyben összefutott a házastársi könny a gyermekükével is. Az enyéimmel. Mert a parányi csokrot édesanyám ráragasztotta az általa sütött és nekem küldött dobostorta tetejére.
Hogy miért nem lehet egykönnyen gátat emelni az ilyenkor megduzzadó, sebesen folyó patakoknak, csak az tudja megérteni, akit már sokszor melegített az otthonról becsomagolt szeretet. A szülői.
Mert ilyen csak a mi nőknapjánk lehet. Az övék és az enyém.
És amíg e szívek dobbanni fognak, azt kérem, áldja meg őket a Jóisten mind a két kezével bőségesen. S.k.! "Apátok".

Habemus....

"Habemus Papam!" Tömegek a Szent Péter téren, kicsik és nagyok a tévé előtt, a buszon-villamoson az okostelefonról olvassák a 3 percenként frissülő vatikáni híreket, a konyhában főzöcskézők a rádióból értesülnek arról, hogy a feszült várakozásnak nemsokára vége. A feszültség tehát még magasabbra hág, hiszen minél közelebb van valaki a célhoz, annál hevesebben ver a szíve.
Közember még nem tudja, hogy olasz, magyar, német, amerikai, afrikai került-e Péter apostol székébe, de nem számít. Van pápánk és kész! (És nem róla beszélek.)
Hogy milyen volt eddigi élete, hogy közismert-e vagy sem, mozdított-e ki helyükből köveket a hite, s térden állva mennyire magasra tud emelkedni, politikus lesz-e vagy a reménység apostola, a szerénységet pártolja, vagy a diplomácia fejlesztése lesz a fő célja: a szürkéket mindez nem érdekli. Habemus Papam, és slussz! És ha történetesen nem Argentínából, hanem Kínából vagy éppen Burundiból érkezett volna a hármas korona ezutáni jogutódja, az se nyom a latban. Megtörténhetett volna, hogy épp egy vidéki plébánosnak a vállára - akiről máig nem tudott a világ 99,99 százaléka - nehezedik ma estétől a fehér palást minden súlya, ez sem lenne érdekes. Az éljenzés ugyanúgy tört volna ki. Pápa kell, pápa van!
Szereti az ember a változatosságot. Azt mondják, a változatosság gyönyörködtet. Néha engem is, ha  nem jár gyökeres változással. Valahogy több biztonságot érzek, ha a megszokott környezetem vesz körül, ha nem kell naponta utazni, ha a barátaim nem cserélődnek, ha a paradicsomnak napjainkban is olyan íze van, mint gyerekkoromban, ha a kenyér búzalisztből készül, és ha az ünnepeltet ismerem.
Mit rejteget a jövendő - a titkos jövendő, ki mondja meg! Nem firtatom, mert nem kenyerem. Mielőtt ma ismét lehajtanám fejem a párnára, azzal a bizonyossággal alszom el, hogy van állandóság a világegyetemben:
Habemus Deum! Azaz: van Istenünk.

Utószó orgonaavatásra

Szülőfalumban ma orgonát avattak. Nem óriásit, nem kicsit - hanem megfelelőt. Mióta az új Istenháza áll, azóta templomnak nevezték el, de volt aki katedrálisnak minősítette. Elég nagy és láttatós ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a nevet.
Ma orgonát avattak benne. Szép, fehérre festett orgonát, ami Hollandiában kinőtte az eklézsiát. Mert a huszonegyedik százazdban már nem a hívők közössége növi ki a meglévő épületeket, hanem a fa, a kő, az orgona válik lassan fölöslegessé az összemenő (eltűnő?) keresztények számára. A lélek hal ki a templomból, vagy a lelkiség az emberből?
Falumban orgonát avattak, mert a templom nem üres. Isten házában énekelnek. Isten házába van aki eljárjon. Még. És reméljük, sokáig.
Szeretném, ha mindig énekelnének benne a hívők. Ha bánatukban, Istent segítségül hívnák, örömükben pedig hálákat adnának Neki, s ha bánatuk nem lenne, örömre pedig mégse találnának okot, akkor zsoltárokat énekeljenek azon egyszerű oknál fogva, hogy van Kinek, van ki, és van mivel.
Ne hallgasson el az orgonaszó, csak annyi időre, míg az Ige szól, és az ember válaszol. És mialatt a csend beáll, hallja meg mindenki, mit suttognak a templomkövek.

Kövek zsoltára

Elhalkult, és elhalt az orgona...
De új nesz kél most a templomfalakból.
Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett.

Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul,
Lehajtott, fáradt fejjel figyelek.
Szeretném, ha szívem megállana,
S csak a százéves templom kövei
Dobognának tovább...

Dobognak... dobbanásuk lassan áthat,
Felmelegíti dermedt véremet,
Lassan megértem a beszédjüket:
"Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,
Kemény kövek és haszontalanok,
Nehezek, otrombák, formátlanok,
Tehetetlenek, tompák, elesettek,
Mozdíthatatlanok.

Hevertünk hét országban szerteszéjjel,
Utak mentén, száraz patakmederben,
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben.
Vad éleinkbe ütközött a nap,
Horzsoltuk az éjszaka bársonyát,
Véresre törtük vándor lábait,
Hevertünk külön-külön szerteszéjjel,
Egymásról alig tudtunk valamit,
És nem álmodtunk templomról soha.
De jött egy ember, törékeny, beteg,
A lelke égett, szíve dobogott,
Az az ember templomról álmodott.
Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel
Tehetetlenül, haszontalanul,
Vadul, otrombán és formátlanul, -
Elindult a köveket megkeresni.
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,
Utak mentén, száraz patakmederben,
Barangolt hetedhétországon át,
Hol éleinkbe ütközött a nap,
Horzsoltuk az éjszaka bársonyát
S véresre törtük az ő lábait.
Az az ember keresett, s megtalált.
És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.

Falakká fogtok összeállani,
És visszaveritek az Ige hangját,
És visszazengitek az orgonát, -
Az imádkozó nagy nyomorúságot
S az áhítat szárnyaló énekét
Szent nyugalommal veszitek körül.
Halkan dobogni fogtok a falakban,
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis-mégis egy ütemre vertek,
Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett.
Így szólt hozzánk a templom-építő."

Így beszélnek ma hozzánk a kövek.
(Reményik Sándor)

Istenháza áll Bálványosváralján, és benne megszólalt az orgona is. És amíg búgni és zúgni fog, és amíg a hívők énekelnek, addig a kövek élni fognak! Mert ti vagytok, én vagyok, mi vagyunk a kövek - amiket Isten életre keltett, hogy "óriási dobbanással" egy szívként dobbanjunk. És amíg a szív dobog és énekel, addig a hajdani "Bálványos"-váralján Istennek szolgálnak. Ahol pedig Istennek szolgálnak, ott nincsenek rossz emberek. Csak keresztények. Zúgjon hát az orgona szívvel és lélekkel!

Ez a kicsike nagyvilágunk!

Csaba azt mondja, hogy róla - azaz vele kapcsolatban - nem készült még blogbejegyzés. (Csaba a férjem, annak, aki nem tudná. :)) Persze, nincs igaza, mert igenis írtam én róla jópárszor, és nagyon is érzelemgazdag körülmények hatására.
Azt mondja, Félixről írtam, róla pedig nem, pedig ő is ugrott. Igaz, nem a felhők tetejéről, nem a sztratoszféra karimájáról, de ő is ugrott! Na tessék, írók egy idegen férfiról, akit nem is ismerek, annyi a közös közte és a férjem között, hogy mindkettőnek ugyanaz az állampolgársága, és semmi híradás Csaba nagy bravúrjáról. Ccccc, most gyorsan bepótoljuk, aztán tessék csak dicséreteket hagyni, hogy milyen ügyes és merész párom van!
Az esemény(ek) kezdetéről jelentés nincs, kezdem és végzem a végével. Csaba odáig vitte fel, hogy szerzett mindkét szemére egy-egy hályogot, szürkét. Látáscsökkenés ide, távollátási zavar oda, ódzkodott a műtéttől, mint a cigány a kapától. "Gazdagsága" eléggé megnövekedett ahhoz, hogy sötétben ne lásson távolra, hát éljen a világosság!
Hosszas huzavona után sikerült rávennie magát arra, hogy időpontot egyeztessen az orvossal a műtétre, és íme, csekély nyolc hónapnyi várakozás után múlt héten és azelőtt való héten sor került a két műtétre. Előbb a jobb szemét, egy hét múlva a bal szemét műtötték.
Könnyű ezt így leírni, amikor nem az én szememről van szó. És nem is a tiedről. Cidrizik ám az ember, ha csak eszébe jut a fogorvos, hát még amikor a szeméről van szó! Akármilyen fejlett is legyen a tudomány, akármennyire rutinműtétnek is számítson egy szürkehályog, akkor is! Hozzányúlnak ahhoz a kicsike-kis kerekséghez, amiben igazán egy egész világ tükröződik. A szeme világa! A szemem világa. Az a parányi kis hely, amibe ha belenézel, nemcsak a másikat, hanem leghamarabb önmagadat látod meg. Amelynek legkisebb elhalványulása is azt közli, hogy valahol baj van: rosszat esetleg nem tettél, de éppen jót sem mondtál. Az a parányi világ, amely szélesre tárul ki előtted, amikor rádmosolyog; amikor azt érzed, hogy benne és mögötte nem hajszálerekről, retináról és látóidegről van szó, hanem a szívéről. Arról a szívről, amelynek minden irántad való hajlandósága kiül a szem ablakába és egyenesen rád tekint. Arról a világról van szó, amely önmagában egy egész bolygó - arra fordul, amerre a csillaga van. Arról a világról, amelynek egy rezdülése tudtodra adja, hogy egyetért-e veled, vagy más véleményen van; amely egyetlen tekintettel átfogja a környezetét és megszeretteti magát egy pillanat alatt, fénysugarával felmelegíti a fagyosabb tereket és kiengeszteli a morgómedvéket.
És ehhez a világhoz nyúlt hozzá az orvos. Aztán szépen lekötötte egy-egy napra. (Ezalatt egy igen jámbor és békeszerető kalózzal laktam egy fedél alatt.) Jó volt, hogy túljutottunk a műtétet megelő feszültségen. Hála Istennek! De az igazán szép akkor következett be, amikor másnap levették Csaba  szeméről a kötést, majd félve, óvatosan kinyitotta a szemét. Pislogott egyet-kettőt, rám nézett, aki mellette ültem, és felkiáltott: - Látok! Látok!
Azóta a fehér még fehérebbé vált, a fény pedig élénkebb színekre bomlik fel a szivárványban. És ismét kiszélesedett a világ. Szép a világ!

A világ legnagyobb ugrása

2012. október 14-e, vasárnap este.
Fél órán keresztül leragadtam a tévé elé, de úgy éreztem, hogy ott lebegek valahol a világűrben, Felix Baumgartner háta mögött, ahonnan minden mozdulatát lesem. Izgultam rendesen. Akkor ültem a képernyő elé, amikor már 36 kilométer magasságban szálldosott a hőlégballon. Terv szerint nagyjából ekkor kellett volna ugrania a merész pilótának.
A ballon azonban csak egyre feljebb emelkedett, elérte a 37-et, el a 38-at is, hogy aztán a 39 kilométer táján lassulni kezdjen. Lentről a stáb csak osztogatta a rendelkezéseket, egész tornateremnyi szakértő leste a képernyőket, a nagyfőnök irányítgatta a fenti "lépéseket", na most nyomást kiegyenlíteni a ballon aljára szerelt kapszulában, most leállítani az oxigénfelvételt (nagyon amatőr nyelven mondom, persze, hogy nem vagyok hozzáértő), most ezt meg azt tenni, nyomás egyenlítődik, nemsokára annyi a kapszulában levő, mint a sztratoszférában mért, készülni, minden övet és kábelt lecsatolni, ami a bázisugrót összeköti a kapszulával, ajtót nyitni, lábat kitenni, kinti tartókart megragadni, egyenesbe jönni... - és ugráááás!
Pillanatig elállt a lélegzetem. Apukám, kiugrani a semmibe! Csak attól, hogy a háta mögé képzeltem magam és láttam, amint az ajtót eltolva odalent a mi kis, kék bolygónk elterül, máris reszketni kezdett a lábam. Hogy lehet egy embernek ennyi bátorsága, merészsége, vakmerősége és mindenféle más "ugrasztó" indulata?!
Imádkoztam is végig, hogy életben és épségben érjen földet. Közben a szülei, testvérei, barátnője ott drukkolnak végig - akárcsak mi - az óriási képernyő előtt Új-Mexikóban, a Red Bull Stratos bázis főhadiszállásán. Könnyek folynak, kezek ökölbe szorulnak, percekig némaság, mindenki egyetlen pontra összpontosít: egy fehér és iszonyatos sebességgel aláhulló foltra. Micsoda az ember! - jut eszembe. Harminckilenc kilométerről zuhanva előbb egy kis tömeg, utána egy darabig csak fehér folt, ami rémesen forog, pörög, bukfencezik. Hogy lehet ezt ép ésszel és szívvel kibírni??
Még hat és fél percig elegendő oxigénje maradt. Ennyi a maximális idő, mialatt le kell érnie.
Még közelebb kerül Földünkhöz. És lám, eléri a csodálatos öt kilométert, amikor kipattan az ejtőernyő! Csujjog mindenki, kezdünk lelkesedni, hogy mégis csak sikerülni fog, most már a nagyobb és immár színes folt egyre inkább látókörünkbe kerül. Alant már a mezők is körvonalazódnak, sikeresen elsiklik egy tó fölött, lejjebb és mindinkább balra száll, még egy kicsi, na még pár méter - és vivát! - épségben talajt ért mindkét lábbal! Aztán térdre hull, és két karját az ég felé lendítve jelzi: jöttem, szálltam, ugrottam, győztem!
Tapsolok a tévé előtt, tapsol a tévében a stáb, tapsol a család, szerintem a fél világ tapsol, mindenki, aki hozzám hasonlóan végigizgulta az emberiség eddigi legnagyobb ugrását.
A helikopter seperc alatt ott van Felix mellett, a BBC emberei máris rohannak, hogy az első fotót, az első videót és az első exkluzív interjút elkészítsék az űrugróval és -ról.
Öröm és győzelem. Az emberi tudomány és felkészültség, valamint az emberi merész vállalkozás és teherbírás közös szüleménye. Ugrás a semmibe, győzelem a sebesség és lég fölött.
És továbbkalandozik a gondolatom.
Megvalósít az ember mindent, amit eddig eltervezett, óriási álmokat ültet át a valóságba, dacol a hangsebességgel és a légköri nyomással, rálépett a Holdra, távcsövekkel becserkészte a csillagos eget, szatelliteket röpített ki az űrbe, és ki tudja, még mi mindent fog a közeljövőben elérni.
És a tudomány mégsem és sohasem fogja elérni azt a gyorsaságot a repülésben és az ugrásban, amit én, egyszerű ember (és sokan mások), már rengetegszer átéltem. Igen, én tudom, mit jelent az angyalsebesség, és ismerek egy olyan ugrást, amilyet egyetlen űrhajós bázis sem ajánlott egyetlen embernek sem: hogy a talajról felfele, a felhők, a sztratoszféra fölé "hulljon". Mert lefele az is tud zuhanni, aki nem akar, aki csak kiesik valahonnan. De felfelé! Az az igazi szaltó. Felfelé is bárki "eshet", de nem mindenki akarja.
Valahányszor bajban voltam, nehézségbe ütköztem, vagy eligazításra és tanácsra volt szükségem, sokszor ugrottam már ki az űrbe, és hagytam, hogy a gravitáció felfelé hajítson (ezt higgye el az, aki a fizikához ért!).
Nem nehéz ezt a "tudományt" elsajátítani. Amikor szükségben van az ember, csupán hinnie kell, hogy Valaki odafönt ráfigyel. A hitben elmondott imádság mindig felfelé "zuhan", akkora sebességgel, amekkorát emberi kéz alkotta készülék még sohasem mért, és oly gyorsan érkezik a segítség, ahogyan csak az angyalsebesség lehetővé teszi.
Az ima- és angyalsebesség csak gyakorolva növelhető. Szeretnéd-e kipróbálni, milyen Isten tenyerébe hullni? Jó tanulást és bátor ugrásokat kívánok!

Az út közepén

Két cekkerrel ballagok a boltból hazafelé. Mielőtt még átkelnék az úton, látom, hogy a villamosról leszállva, egy férfi lassan körbe forog a tengelye körül, és lecövekel a járdaszigeten, a villamosmegállóban. A villamos elhúz, az úton egyik irányból én megyek át, a másikból egy férfi jön, nagy gyalogosforgalom nincs, kocsik viszont bőviben. Szabályosan kelünk át, zebra ellenére is jobbra meg balra nézek, semmi vész, nyugodtan át lehet bandukolni.
A járdaszigeten a férfi bizonytalanul, óvatosan, vagy éppen félénken álldogál? Odakecmereg a jelzőtábla mellé és belekapaszkodik.
Nem tudom, kicsoda ő és mi lehet a baja, de a lassú és félénk mozdulatait látva, nagyon erős az érzésem, hogy ez az ember nem mer átkelni az úton. Lehet, hogy inkább vár valakit? Feleségét vagy ismerősét? Talán nem kellene foglalkoztasson ez az apróság. Végülis egy ember, egy személy ebben a nagy városban. Esetleg kicsit pihenni akar, mielőtt továbbmenne. Vagy mégse? Sánta lenne?
Komótosan haladok el mellette, szólhatna. De nem szól. Elmegy mellettem a túloldalról jövő férfi, ő se rohan, ha akarja, megszólíthatja, hogy segítsen - de nem szólítja meg.
A kapuhoz érek, venném elő a kulcsot, mégis valahogy nem vagyok biztos abban, hogy jó lesz most rögtön bemenni. Nyugtalankodom, hátha senkire se vár. Csak valakire. Aki segít neki. Ha bemegyek, egész nap rá fogok gondolni, arra, hogy támogatásra várt, és nem segítettem. Ha pedig csak ott álldogál és esetleg elutasít, nem veszítettem semmit.
Visszacurukkolok az út közepéig, a szatyrokat a karomba akasztom. "Segíthetek önnek?" - kérdem óvatosan. "Igen, szeretnék átmenni a másik oldalra..."
Odanyújtom a karomat, kapaszkodjon belé. És átmegyünk a másik oldalra. "Köszönöm", mondja egyszerűen.
Ennyi az egész. Nincs mit mesélni.
De ha majd egyszer te állsz meg félénken valahol, várva, hogy egyetlen ember is észrevegyen, és a karját nyújtsa neked, másként fogod látni a helyzetet. Jó lenne, hogy se te, se én ne jussunk ilyen sorsra. Csak tartsd jól nyitva a szemed. Körülötted sok a gyámoltalan, a magányos, az éhes, a várakozó. És csak egyet akarnak mind: átérni a másik oldalra...