2008. június 29., vasárnap

JÚNIUS VÉGE


A június a kedvenc hónapom. Nem is tudom pontosan, hogy miért. De ha nagyon kell, jónéhány okot fel tudok sorolni. Kezdjem azzal, hogy júniust a gyereknap nyitja meg. Az olyan remek! Kicsik élvezik, nagyok meg várják, hiszen vannak örök gyerekek, akik 40, sőt 60 után se nőnek ki a gyerekkorból, maximum a gyerekcipőből.
Aztán kezdődik a szülinapok sora. Másodikán volt tanáromnak a lánya, harmadikán volt évfolyamtársamé, tizedikén egyszerre három ismerősnek van, tizenkettedikén kettőnek, s a kettő közt meg az enyém! Na, ugye milyen nyomós ok arra, hogy örüljek a júniusnak? Az idén kb. harminc ember köszöntött fel, egész nap ingáztam a számítógép és a telefon között, kaptam 3 csokor rózsát, egy balkont (amit mellesleg nem a kezembe nyomtak, félreértés ne legyen! hanem kemény munkával pont szülinapomra fejezte be szülém, s ugyanaznap estéjére egy asztalkát és négy széket is varázsolt hozzá egy asztalos-ismerősével együtt. Fel is avattam rögvest a két munkásommal, a volt oszimmal és a szomszédasszonnyal - egy díszes epertorta révén. Lásd az előző bejegyzés képét).
No, ott tartottam, hogy van miért szeretnem júniust. Hát hogyne! Ugyanez a hónap szolgáltatja évről évre a ballagási napokat, anno 19... én is egy június 10-i napon ballagtam. "Június van, s nagyon magam vagyok..." - szavalom el minden év június első dekádjában nagy pátosszal csak úgy a magam nosztalgiáztatására az Ady-verset, amit én nagyon-nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy nem minden kijelentése fedi a jelen valóságot. De júniusról szól, és ez a lényeg!
Június 14, 17, 19, 21, 22, 24, 26, 28 - mind olyan napok, amikor barátaim, ismerőseim ünneplik mulandóságuk egy újabb állomását. Júniusi vagyok, ugye nem csoda, hogy legtöbb ismerősöm júniusi születésű? Összeköt minket valami megnevezhetetlen, láthatlan szál, amiről legtöbben ténylegesen tudomást sem vesznek, ám ha jól belenézünk gondolataink mélyébe, észrevehetjük ezt a cinkosan megbúvó húrt, amely csak a júniusiakat képes ikerhangulatú, egyszeriből kicsattanó jókedvre hangolni. Jázminillattal, cseresznyekoszorúval.
Gyereknaptól a hónap végéig tanúja vagyok a nagy csodának, amint a zöld, majd fehéres ribiszkebogyók mélyvörösre váltanak. Reggelente meghitt közelségbe kerülök egy-egy bokor-őkelmével, amely kihívóan incselkedik érett gyümölcseivel. Hamm-hamm, csap alá sem kell vinni őket, annyit zuhogott már rájuk az eső.
Június már maga mögött tudja a tavaszt, de még nem fogadja az észbontóan forró és hetekig tartó, perzselő nyári napokat. Kitörő lelkesedéssel fogadom a végre rövidujjúra vetkőztető melegét, s a naplementével beköszöntő kellemes langyosságot. Ami - elkerülhetetlenül - andalgásra csábít.
Június, június... Ha lehetne, lecserélném a januárt, februárt, novembert erre a hónapra. Lenne négy hónapnyi június, négy hónapnyi kellemes meleg, amikor még-már nem kellene kesztyűbe bújtatott kézzel járni latyakos hó idején meg undokul szürke esős napokban. Négy hónapra hosszabbodna ez az áldott meleg (így szoktam én becézni a júniusi napsugarat). Áááááá, ilyen csak a mesékben létezik, de még ott sem olvastam, annyira nagy mese lenne ez.
Még egy nap, és itthagy az idei JÚNIUS. Nem próbálom marasztalni, nagyon benne van már saját ritmusában. Búcsúzok tőle, megköszönöm a sok jót, amivel elhalmozott, a kedves napsugarakat, amelyek délelőttönként a ház küszöbére csalogattak hosszú, önfeledt percekre; köszönöm a terített kertet, s az év leghosszabb nappalait. Kérlelném, feledje a rosszat, s feledtesse menetelével volt keserveimet is.
KÖSZÖNÖM, JÚNIUS, JÓ VOLTÁL! JÖVŐRE IS VÁRLAK.

2008. június 11., szerda

AMIKOR MEGSZÜLETTEM



[Nem az idén írtam. De az idén is érvényes.]



Amikor megszülettem, nem kiabáltam. Nem csaptam zajt, nem követelőztem. Nem kértem, hogy körülugráljanak és legyek én a középpont. Nem tudtam, hogy vagyok és nem gondoltam, hogy leszek. Nem kérdeztem senkit, honnan jövök és miért érkeztem. Nem tudakoltam, ki az a fehérköpenyes alak mellettem, és mivégett helyez óvatosan egy fáradt-gyenge nő karjaiba. Azt sem feszegettem, minek az a bura, ami alá behelyeztek. Mitől védtek, minek őriztek? Semmit sem kérdeztem.
Amikor megszülettem, nem kértem. Ennem adtak, tisztába tettek, óvtak és féltettek. Ölben hordoztak, melengettek, mostak reám, szeretgettek. Ha sírtam, gügyögtek nekem, pátyolgattak, csítitottak, csak jól legyek. Rámnevettek, magukhoz öleltek. Köszönetként elhallgattam. Nem kiabáltam, nem követelőztem.
Amikor megszülettem, semmit sem tudtam. Nem kértek számon, nem vizsgáztattak. Nem toltak le, nem szidtak. Nem kellett küzdenem a létért, nem kellett terveket készítenem. Nem fájt a fejem a holnap miatt és nem aggasztott a múlt. Nem vártak nagy dolgokat tőlem és nem kicsinyelték tetteimet. Nem mondták, hogy ilyen meg amolyan vagyok, nem ragasztottak rám címkét, nem tartottak furcsának. Jó voltam, ahogy voltam.
Amikor megszülettem, nem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy léteznek bajok. Senki nem mondta, hogy lesznek gondok. Megvolt az ételem, volt hajlékom, és két pár kar ölelt át naponta. Ismeretlen nyelven gagyogtam, mégis megértettek. Nem féltem a másnaptól, örültem a percnek. Hadonásztam kézzel-lábbal, de nem irányítottam a jövőt. Nem féltem, hogy félreértenek vagy hogy letorkoll a főnök. Nem tépelődtem, ki mit gondol rólam. A sötét sem rémített, barátságos-álmosan körém telepedett. Nem hozott ilyesztő álmokat, nem űzött tova repeső szárnyú reményeket. Nem ijesztettek szörnyű sejtések, kudarcról mit sem tudtam. Csecsemő voltam.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mi a szeretet. Csak úgy magától jött minden a magamba szívott táplálékkal, a frissen vasalt pelenkákkal, anya ágyamnál átvirrasztott éjszakáival, a szomszédok mosolyával, a kezembe nyomott cukorkákkal és ezeregyféle aprósággal.
Amikor megszülettem, nem gondoltam, hogy felnövök majd. És akkor nem tudtam, hogy a születéssel elkezdődött az élet meghalása…
....

Ez kicsit melankolikusan hat, ugyebár, és ráadásul igaz is. De ettől függetlenül a mai nap nagyon "heppi". Azaz én vagyok ilyen. Szépet kértem, szépet kaptam. Huszonnégy óra üdvözlete... huszonnégy óra derűje, huszonnégy óra melege, huszonnégy óra jókívánsága, huszonnégy óra szeretete... Soroljam még?
Úszom a jóban, a napfényben. Örülök annak, ami van. Örülök azoknak, akik vannak. S azoknak, akik MOST és NEKEM vannak.
S ha lejár a nap, s ismét 1-től kezdem a számolást, tova 365-ig, még egy rövidke kéréssel pótolom meg esti imádságom: hadd legyen minden egyes napunk egy-egy szülinap! Nem hinném, hogy megártana...

2008. június 3., kedd

GYEREKNAPON

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!

2008. május 11., vasárnap

Gyöngyvirágillatú Lacrimosa


Május tizenkettedike van. És emlékezem. Egy éve és öt napja csendben jövögettünk le a kerekdombi temetőből. Kolléganőm édesanyját temettük el. Odamenet két csokor gyöngyvirágot vásároltam. De csak egyet tettem a sírra. A földszagú, friss hantnak talán annyi is elég volt. Úgyse hajolt le már föléje senki, hogy megszagolja. Elgondolkodva baktattam lefele. Ma egyik, holnap másik - ki tudja, ki lesz a következő. Eszembe jutott Árpád bátyám, édesanyám középső bátyja. Pár nappal korábban látogattam meg, nagybetegen feküdt a besötétített szobában. Jó lenne ismét meglátogatni, gondoltam. Talán majd holnap, vagy egy másik napon. Vagy inkább ma? Nem holnap? Legyőzve lanyhaságomat, a házuk felé vettem utam. Halkan léptem be a szobájába. A beteg lassan felém fordult az ágyból, s halkan köszönt. - Árpád bátya, nézze mit hoztam! - mutattam oda a megmaradt gyöngyvirág-csokrot. - Szagolja csak meg, mennyire jó illatú! S óvatosan feléje nyújtottam a virágokat. Valamit halkam mormolt, véltem, hogy egyetértett velem. Szenvedni látszott. Megindulásomat palástolandó, mesélni kezdtem erről-arról. Keménynek kell lenni. Nem sírhatok. Nem a beteg mellett. Aztán mégiscsak ránk telepedett az élet mulandóságának nyilvánvaló érzése, s halkan másfelé tereltem a figyelmét. Isten tudja, kinek mit és miért enged meg. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, Árpád bátya. Érhet a baj engem, a fiatalt, hamarabb, mint az időset. Előbb vagy utóbb számot kell adnunk. És nem az évek számítanak, hanem a "hogyan". Ugye, bátyám, szépen tud majd válaszolni a jó Istennek, amikor számadásra szólítja? Nem tudott balra fordulni, hogy értsem a válaszát. Felkuporodtam az ágyára, s miután egy énekhez beleegyezését kértem, énekelni kezdtem: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt..." Az énekszóra Erzsi néném, a felesége is bemerészkedett. Úgy, úgy, szép ének ez - bátorított fennhangon. Majd gyorsan elfordult, hogy kicsorduló könnyeit párja ne vegye észre. - Fiam, suttogta felém, ma kaptunk meghívót a templomból, hogy mához egy hét, ha tudunk, legyünk ott. A májusi születésűeket köszöntik majd. És neki pont mához egy hét van a születése napja. Május 13.-án.
Az ének és kevéske kompótlé után bátyám álomba szenderült. Halkan jöttem ki tőle. Az ajtóból még visszafordultam, még egyszer megnéztem. Aludt szépen.
Május 12.-e van. Ma egy éve - öt nappal a látogatásom után - Árpád bátya nagyon mélyen elaludt. Olyan mélyen, hogy már énekszó sem ébreszthette föl, sem sírás. Gyöngyvirág-illattal búcsúztam tőle. Még érezhette az illatot, az élet illatát! A sárga, agyagos sírgödörhöz üres kézzel mentem. Nem kellett pótolnom elszalasztott alkalmat.
Nyílnak a gyöngyvirágok. Boldog születésnapot nem kívánhatok. Marad a Lacrimosa. Gyöngyvirág-illattal. Emlékezéssel.



http://www.youtube.com/watch?v=gqPz5B-TA1w

2008. május 4., vasárnap

Ma!


Nem szeretem a heppiend nélküli sztorikat. De legalább elgondolkodtatnak. Giccsesnek vagy olcsónak tűnik az alábbi? Vagy elszomorítónak? Vagy bosszantónak? Döntsétek el. Csak egyet ne tegyetek: hogy ne szívleljétek meg. Ezzel tartozunk magunknak és a többieknek. Akinek inge, magára veheti!

Tizenhét éves volt, és születése óta súlyosan beteg. Tudta, hogy nem sokáig fog élni. Amikor már megunta a folytonos otthon ücsörgést, megkérte anyját, engedje meg, sétálhasson a környéken.
Bámulta a házakat, az üzletek kirakatait. Elhaladt egy zenebolt előtt, s ahogy bepillantott, vele egykorú lányt vett észre a pult mögött. Szerelem első látásra…
Belépett az ajtón, folytonosan a lányt bámulva. Lassan-lassan a pult elé ért. A lány rápillantott és mosolyogva kérdezte meg: “Segíthetek valamivel”?
Ebben a pillanatban a fiú arra gondolt, hogy ez volt a legszebb mosoly, amit valaha is látott. Dadogva nyögte ki: i-i-gen, eeegy….hmm… vagyis.. egy…igen, egy cédét kérek”. Gondolkodás nélkül megfogta a keze ügyébe eső első cédét. “Becsomagoljam?” – kérdezte ismét mosolyogva a lány. I-i-igen, válaszolta.
A lány lassan a bolt végébe ment, majd visszatért a kis csomaggal és odaadta a fiúnak. Emez kifizette, majd lassan elhagyta a boltot.
Attól a naptól fogva, mindennap vásárolt egy cédét. A lány minden alkalommal becsomagolta, a fiú pedig mindennap kibontatlanul süllyesztette el a cédéket a fiókjába. Túlságosan félénk volt ahhoz, hogy meghívja egy sétára. Sokszor feltette magában, hogy legközelebb meghívja a lányt, járjanak egyet a városban, ám sose sikerült elmondania szándékát. Anyja biztatta, merjen szólni.
A következő napon ismét a boltba ment. Úgy mint eddig, most is vásárolt egy cédét, a lány pedig most is becsomagolta. A fiú zsebre vágta a cédét, majd ahogy egy pillantásra elfordult a lány, gyorsan egy cédulát biggyesztett a pénztárgépre saját telefonszámával, majd villámgyorsan kirohant.
Eltelt egy-két nap, s a lány hiába várta a fiút. Fogta a cetlit, és felcsörgette a megadott számot. A fiú anyja válaszolt. „Halló....” „A fiam...?” „Nem tudod?! Meghalt tegnap”, válaszolta összetörve az anya. Hosszas szünet következett, amit csak az anya sírása szakított meg. Később, amikor fia dolgait rendezgette a szobában, sorra húzta ki a fiókokat. Nagy meglepetésére, egy rakás cédét talált az egyikben. Egyetlenegy sem volt kibontva.
Kíváncsian bontogatni kezdte az egyiket. Ahogy a csomagolást letépte, egy cetli esett ki belőle: „Kedvellek. Szeretnél-e sétálni egyet velem? Szeretlek. Zsófi”.
Meghatottan kezdte kibontani a többi cédét is. Mindegyikből egy-egy cetli került ki. És mindegyiken ugyanazt írta.
De most már késő volt...

2008. április 19., szombat

Tartozás

(az alábbi sztori nem sajátom, én is csak olvastam. De tapasztaltam is!) A kisfiú kiment a konyhába, ahol édesanyja épp vacsorát főzött és átnyújtott neki egy teleírt papírlapot. Az anya megtörölte a kezét a kötényében, kezébe vette a papírt, és a következőket olvasta: ”Fűnyírás 5 dollár. A szobám kitakarítása ezen a héten 1 dollár. Bevásárlás anya helyett 5 dollár. Vigyázás az öcsémre, amíg anya bevásárolt 2 dollár. Szemétkihordás 1 dollár. Jeles félévi bizonyítvány 5 dollár. Szemétszedés és gereblyézés a kertben 2 dollár. Összes tartozás: 21 dollár.” Az anya lenézett gyermekére, aki várakozásteljesen állt előtte, egy kicsit kutatott emlékezetében, majd tollat ragadott, megfordította a papírlapot, és ezt írta a hátoldalára: ”Kilenc hónapig méhemben hordoztalak - ingyen. Éjszakákon át virrasztottam melletted, ápoltalak, imádkoztam érted, - ingyen. Melletted álltam a megpróbáltatások idején és nem egyszer megrikattál - ingyen. Mindent egybevetve, ingyen és bérmentve szeretlek. Álmatlanul hánykolódtam, szorongtam, hogy mi vár még rád - ingyen. Játékokat, ennivalót, ruhát kapsz, sőt még az orrodat is megtörlöm - ingyen. Ha mindezt összeadjuk, a szeretetem teljes költsége: 0 dollár.” Amikor a fiú elolvasta amit az anyja írt,hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, egyenesen az anyja szemébe nézett, és így szólt: - Nagyon szeretlek, anyukám! Aztán fogta a tollat, és jókora betükkel számlájára írta: "FIZETVE".

2008. március 24., hétfő

Utazás és egy lecke

Az úgy volt..., hogy tavaly óta készültem rándulni egyet a szomszédoknál. No, nem épp tőszomszédoknál, hanem eggyel tovább. Aztán a Tavaly legyártotta terveimnek kissé másított kivitelezését, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyivel le is mondtam az eredeti tervről. Vagy inkább célról. Az Idén pedig meghozta azt, amit mulasztott a Tavaly. Tehát elindultam a szomszédba. Mondtam, ugye, nem a tőszomszédba. Kellett hozzá gépkocsi, kellett vonat, busz meg egyéb, négy keréknél sokkal többen guruló utazó alkalmatosság. Murphy törvénye szerint, ha valami elromolhat, az el is romlik. Vagyis a szomszédban töltendő időre vonatkozó ütemtervem. Jááá, javítsak, lehet úgy is mondani, kissé módosult. Tetszetősebben hangzik, mint az “elromlik”. Szóval, módosult. Lényeg a lényeg, mondaná Kati, a pesti barátnőm, attól még csak bejött a kirándulás. Három fő Bé-betűs országuraló város porát tapothattam (szerencsére, kevesebb volt bennük a por, mint saját fővárosunkban). Budapest, Bratislava (magyarul ugye, Pozsony) és Bécs. Kisebb megállóhelyek, de számomra nagyon kedvesek: Bécsújhely (gyengébbekért: Wiener Neustadt), Púchov és Komárom (utóbbi kettő Szlovákiában). Az időjárás jóvoltából, sikerült alaposan “ráfáznom” utazgatásaimra meg fotós szenvedélyemre, hiszen szobában ülve nem lehet eljutni vágyott helyekre, kesztyűs kézzel meg nem lehet a kamera gombját kezelni. Szóval, “ráfázott” a kezem a gépre (hihi, szuper ez a mi drága anyanyelvünk! Remekül lehet játszani vele). Bécsről ne is szóljak! Ott már fázásnál többre jutottam, fagyásközelbe értem. Kegyetlen szelek fújtak; s mire a Schönbrunn tavaszra készülő kertjeit akartam újracsodálni, odafajult a szél, hogy már-már eltérít városnézői körutam utolsó szakaszától, s bemenekülök egy kis védettebb helyre. Végül is szembeszálltam a hideggel és dacosan, csakazértis! – róttam az utakat. Az emlékért, megérte! A sok szép hely, vár, kert, park, történelmi emlékmű meg a kedves emberek – ismerősök és addig ismeretlenek – alaposan felpumpálták szerotonin-szintemet. Akadt egy-két alkalom, amikor az adrenalin is érezhetően megugrotta magát, de hát kérem, csak a halottak nem reklamálnak már semmi ellen. Megcsodáltam a szlovák külnegyedek kedves hangulatát, az osztrák telkek rendezettségét, elkönyveltem a még jobb sorsra vágyó lélek sóvárgásait, plánolni kezdtem egy-két eshetőséget, megvalósíthatónak vélt célkitűzéseket, örültem a látogatásoknak, elraktároztam jó emlékeket, számolgattam máris a napokat egy esedékes következő kiruccanásig... De amikor beszálltam a Pestről hazafelé vivő buszba, kurjantani lett volna kedvem. S amikor átszállás után, a vonatablakból megpillantottam városkánk reggeli csendbe burkolódzó körvonalait, egyszerre csak hevesebben kezdett verni a szívem. Nagyon kalimpált, mint első randikor szokott. A talpam megérintette a peron kövét, jó mélyre szívtam az édes levegőt, s szinte futva húztam magam után a bőröndöm: OTTHON, ÉDES OTTHON!