(Sztrájk után) VENI, VIDI...

Jelentem alássan, a sztrájkom lejárt. Persze, csak azok nem tudják, hogy életbölcselkedési aktivitásom szünetelt, akiknek éppen tudni illett volna. Ettől a jelentős visszahúzó tényezőtől eltekintve, minden oké. Visszaolvasom a munkaszünet agyszüleményét, és rájövök: csakis én írhattam. Bár ebben a webszobában - mert a blog elnevezés nekem csöppet sem csúszik - általában csak jó dolgok szoktak helyre kerülni, de a héten valahogy muszáj volt eltekinteni a bevett szabályomtól. Mert ki kellett ereszteni a szelepen át a gőzt (ismerőseimnél felrobbant a kuktafazék, mert túl sok pára gyűlt össze benne, aztán foghattak házat renoválni. Na ettől én megkíméltem magam.)
Amint már kiderült, szívből utálom, ha magukat gondolatolvasónak tartó egyedek jobban tudjak, mire gondoltam én, amikor mondtam valamit, vagy épp hallgattam. Na, mindegy, köteles vagyok nekik megbocsátani, pedig ejnye de szívesen lennék olykor csak “köteles”. Szerencsére, lejárt már az inkvizíció :)

Visszaemlékszem életem első munkalyére. Tőlem alig néhány évvel fiatalabb gyerkőcöket igyekeztem bevezetni a francia nyelv dallamos, ám számukra verklitekerős rejtelmeibe. Ötödik osztályosak lévén, eléggé érettnek tartotta egyik-másikuk magát arra, hogy ádáz ellenfélként küzdjön a nyelvtörő eszkötüpö...? ragozásai ellen. Nyugi, semmi baja nem támadt a franciának. Minden keserve énrajtam csattant. Mert hát kivel is lehetett volna bakalódni, ha nem a munkáját híven teljesíteni akaró tanerővel?
Miután már századszor bosszantott fel a tizenegyéves tacskó kölök, az idegszálaim tüntetően kezdtek zsibongani az emeleti tekervényeimben. Kész, megyek, jelentem az esetet a dirinek. Jöjjön, rakjon ő rendet, én ilyen szemtelen figurákkal nem fogom tönkretenni magam. Hogyisne, majd még közelharcra kerülne a sor, megnézhetik, milyen viadal tud lefolyni egy csitri tanárnő es egy lurkóbbnál lurkó között.
Kirohantam a tanteremből, berohantam a tanáriba. Az üres szoba kissé kijózanított. Mit is akarok én? Vesztesen bekullogni az igazgatónő mögött az osztályba,előre félve attól, mi lesz, ha majd ismét egyedül kell szembenéznem a nebulókkal? Na ne! Odaléptem a táskámhoz, kihalásztam belőle egy doboz bonbont. Reggel vásároltam a szülinapomra. Kibontottam, megszámoltam. Mintha csak erre az alkalomra csomagolták volna.
Nyugalmat erőltetve magamra mentem vissza az osztályba. Az első sor első padjánál kezdtem. A szokásos lárma kezdett elhalkulni. Diákjaim visszahőkölve bámultak rám. Diriért indultam, bonbonnal jövök? Vagy a tanárnő bomlott meg, vagy a doboz táján bűzlik valami. De bizony, rendben volt egyik is, másik is. Az első két-három diákot még noszogatni kezdett, de aztán rájöttek, hogy semmi cseltől, semmi behúzástól nem kell tartaniuk.
A második sor első padjához értem. Abban lapított sunyin vagy megszeppenve, de mindenképpen behúzott nyakkal a fő hangadó, lelkem fekete keserve. Eléje toltam a dobozt: vegyél. De ugyan várhattam hogy kinyújtsa a kezét. Latszólag zaklatottan ült a padban. Sokadik kérlelésre sem volt hajlandó venni a bonbonból. Fogtam hát egyet, és leraktam elé a padra.
Meséljem tovább? Síri csöndben zajlott le az utolsó franciaóránk. Sehol egy pisszenés, sehol egy szemtelen vigyor vagy ablakon ki-, beugrálás. Egy se bukott meg.
A tanítás utolsó utáni napján, a nyári szünet friss kezdetén, fullasztó melegben vártam a buszra, ami hazafelé vigyen. A poros úton szinte botorkálva közeledett egy aprócska legény. Ő volt. Az osztály réme. Még csak árnyék sem volt a közelben, ahova jelképesen elbújhassak. Aztán csak megállt mellettem. Jó napot kívánok! Hova tetszik utazni? – hallottam a tőle szokatlan hangvételű és nem várt szavakat. Miután ugyanolyan csendesen szolgáltam a szükséges tájékoztatással, s viszontag megkérdeztem, hogyan telik a vakáció, újabb fordulattal lepett meg:
Tanárnő, ugye visszajön és ősztől ismét önnel tanulunk? Kérem szépen, ha lehet, legyen a mi osztályfőnökünk!
“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...”. Mukkanni se bírtam néhány másodpercig. Én? Oszijuk? És ki kér meg rá? Aki a legtöbbet zongorázott az idegeimen? Nem küld a Szaharába, nem csúfolkodik. Én nem ismerem ezt a gyereket! Ez nem az, akinek a neve benne van az 5A naplójában! Álmélkodva néztem körül. Bekerültünk egymás szeretetének hatókörébe.
És rádöbbentem, hogy nem vagyok bukott tanár. Vivát! Éljen a szeretet!

Túl az év derekán

Valami meg kell, hogy törje a júliusi csendet. Júniusban élvezem a még hosszabbodó nappalokat, érzem, hogy a java (az évnek, a nyárnak, a várakozásnak) hátra van. Amikor pedig belecsöppenek ebbe a nagy "javába" az akárminémű várakozásnak - konstatálom, hogy kezd csappanni a kedvem. Hál' Istennek, nem az életkedvem, csupán a várakozási kedvem, mert hát aminek a felén túl vagyunk, az már csak kevesbedik, a jónak a kevesebb része pedig sosem hat rám túlságosan felemelően. Pedig kiskanálnyi méz is édesíthet meg sokkalta jobban csészényi teát, mint csészényi cukor vödörnyi esővizet. Jah, lehet, hogy sántít a hasonlat, de az álmossággal párosult vidámságlohasztó lapos - mai - életérzésemnek a tőle telhető legmagasabb eszmefuttatásábol ennél mélyebb filozofálásra nem telik. Ha körülményes megérteni, magatokra vessetek, a megértéséért felelősseget nem vállalok! Elég nekem az, ha mások veszik maguknak azt a merész (hogy ne mondjam piszokul szemtelen) elhatarozást, hogy eldöntsék: mire is gondoltam, amikor ezt vagy amazt írtam. Mert ugye ha nekem csak négy kerekem forog a homloklebenyem fölötti részben, az előbbi illetékeseket már egy golyóbissal többel áldotta vagy átkozta meg - no, nem az Ég - saját bölcsködésük. Innentől fogva én mar plusz egynek számítok saját magam gondolatvilágában, hiszen van aki már eldönti, mit is gondoltam, amikor egy szót kiejtettem, mi forgott az agyam ködös zugaiban, amikor három mondatot leírtam, sőt mitöbb milyen is vagyok, amikor még csak meg se szólalok, csak pusztán létezem. Ezen oknál fogva a mai, rám próbálva irdatlanul bő napon teljes sztrájkot hirdetek. Még nem döntöttem el, hogyan és miben fog megnyilvanulni a sztrájkom, tény, hogy már bejelentettem. ITT. Mert bolond az, aki akkor is leizzasztja magát a munkával, ha a fizetését hazaszállítja a postás, mégha napestig csak lógatta is a lábát. Meglehet, valami agytornáztató tevékenység beszüntetését fogom megcélozni, utóvégre onnan indultam el, hogy lapos nap és laposabb életbölcsesség... Lassan elkezdem a sztrájkom, még mielőtt lejárna e nevezetes dátum. Addig is üzenem mindazoknak, akik ötödik kereküket nem mások hiányait pótlandó használják, hanem tulajdon IQ-juk meredek csúcsait igyekeznek nulla egész nullákkal magasítani - hagyjanak békén! Jól elvagyok én a saját gondolatvilágomban, nem igénylem azt a fáradságot, amivel interpretálni próbálják ki nem mondott, meg se gondolt elmélkedéseimet. Bányásszon mindenki a saját bányájában, ne robbantsa fel a szomszédét! Aki pedig saját gondolatait annyira nem tudja ráncba szedni, kordában tartani, hogy legalabb illedelmes kritikaval hűtse le a másik felmelegedő hangulatát, váltson repülőjegyet Alaszkába. Csak odafelé. És ne magyarázza az én bizonyítványomat, mert aki tudni véli, mire gondoltam, amikor még csak meg se szólaltam, annak bizony Arany János is azt vetné oda: "Gondolta a fene!" Akkor hát mindenjót! Találkozunk sztrájk után. Addig magamban motyogok: "még nem múlt el az év második fele..."

JÚNIUS VÉGE

A június a kedvenc hónapom. Nem is tudom pontosan, hogy miért. De ha nagyon kell, jónéhány okot fel tudok sorolni. Kezdjem azzal, hogy júniust a gyereknap nyitja meg. Az olyan remek! Kicsik élvezik, nagyok meg várják, hiszen vannak örök gyerekek, akik 40, sőt 60 után se nőnek ki a gyerekkorból, maximum a gyerekcipőből.
Aztán kezdődik a szülinapok sora. Másodikán volt tanáromnak a lánya, harmadikán volt évfolyamtársamé, tizedikén egyszerre három ismerősnek van, tizenkettedikén kettőnek, s a kettő közt meg az enyém! Na, ugye milyen nyomós ok arra, hogy örüljek a júniusnak? Az idén kb. harminc ember köszöntött fel, egész nap ingáztam a számítógép és a telefon között, kaptam 3 csokor rózsát, egy balkont (amit mellesleg nem a kezembe nyomtak, félreértés ne legyen! hanem kemény munkával pont szülinapomra fejezte be szülém, s ugyanaznap estéjére egy asztalkát és négy széket is varázsolt hozzá egy asztalos-ismerősével együtt. Fel is avattam rögvest a két munkásommal, a volt oszimmal és a szomszédasszonnyal - egy díszes epertorta révén. Lásd az előző bejegyzés képét).
No, ott tartottam, hogy van miért szeretnem júniust. Hát hogyne! Ugyanez a hónap szolgáltatja évről évre a ballagási napokat, anno 19... én is egy június 10-i napon ballagtam. "Június van, s nagyon magam vagyok..." - szavalom el minden év június első dekádjában nagy pátosszal csak úgy a magam nosztalgiáztatására az Ady-verset, amit én nagyon-nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy nem minden kijelentése fedi a jelen valóságot. De júniusról szól, és ez a lényeg!
Június 14, 17, 19, 21, 22, 24, 26, 28 - mind olyan napok, amikor barátaim, ismerőseim ünneplik mulandóságuk egy újabb állomását. Júniusi vagyok, ugye nem csoda, hogy legtöbb ismerősöm júniusi születésű? Összeköt minket valami megnevezhetetlen, láthatlan szál, amiről legtöbben ténylegesen tudomást sem vesznek, ám ha jól belenézünk gondolataink mélyébe, észrevehetjük ezt a cinkosan megbúvó húrt, amely csak a júniusiakat képes ikerhangulatú, egyszeriből kicsattanó jókedvre hangolni. Jázminillattal, cseresznyekoszorúval.
Gyereknaptól a hónap végéig tanúja vagyok a nagy csodának, amint a zöld, majd fehéres ribiszkebogyók mélyvörösre váltanak. Reggelente meghitt közelségbe kerülök egy-egy bokor-őkelmével, amely kihívóan incselkedik érett gyümölcseivel. Hamm-hamm, csap alá sem kell vinni őket, annyit zuhogott már rájuk az eső.
Június már maga mögött tudja a tavaszt, de még nem fogadja az észbontóan forró és hetekig tartó, perzselő nyári napokat. Kitörő lelkesedéssel fogadom a végre rövidujjúra vetkőztető melegét, s a naplementével beköszöntő kellemes langyosságot. Ami - elkerülhetetlenül - andalgásra csábít.
Június, június... Ha lehetne, lecserélném a januárt, februárt, novembert erre a hónapra. Lenne négy hónapnyi június, négy hónapnyi kellemes meleg, amikor még-már nem kellene kesztyűbe bújtatott kézzel járni latyakos hó idején meg undokul szürke esős napokban. Négy hónapra hosszabbodna ez az áldott meleg (így szoktam én becézni a júniusi napsugarat). Áááááá, ilyen csak a mesékben létezik, de még ott sem olvastam, annyira nagy mese lenne ez.
Még egy nap, és itthagy az idei JÚNIUS. Nem próbálom marasztalni, nagyon benne van már saját ritmusában. Búcsúzok tőle, megköszönöm a sok jót, amivel elhalmozott, a kedves napsugarakat, amelyek délelőttönként a ház küszöbére csalogattak hosszú, önfeledt percekre; köszönöm a terített kertet, s az év leghosszabb nappalait. Kérlelném, feledje a rosszat, s feledtesse menetelével volt keserveimet is.
KÖSZÖNÖM, JÚNIUS, JÓ VOLTÁL! JÖVŐRE IS VÁRLAK.

AMIKOR MEGSZÜLETTEM

[Nem az idén írtam. De az idén is érvényes.]



Amikor megszülettem, nem kiabáltam. Nem csaptam zajt, nem követelőztem. Nem kértem, hogy körülugráljanak és legyek én a középpont. Nem tudtam, hogy vagyok és nem gondoltam, hogy leszek. Nem kérdeztem senkit, honnan jövök és miért érkeztem. Nem tudakoltam, ki az a fehérköpenyes alak mellettem, és mivégett helyez óvatosan egy fáradt-gyenge nő karjaiba. Azt sem feszegettem, minek az a bura, ami alá behelyeztek. Mitől védtek, minek őriztek? Semmit sem kérdeztem.
Amikor megszülettem, nem kértem. Ennem adtak, tisztába tettek, óvtak és féltettek. Ölben hordoztak, melengettek, mostak reám, szeretgettek. Ha sírtam, gügyögtek nekem, pátyolgattak, csítitottak, csak jól legyek. Rámnevettek, magukhoz öleltek. Köszönetként elhallgattam. Nem kiabáltam, nem követelőztem.
Amikor megszülettem, semmit sem tudtam. Nem kértek számon, nem vizsgáztattak. Nem toltak le, nem szidtak. Nem kellett küzdenem a létért, nem kellett terveket készítenem. Nem fájt a fejem a holnap miatt és nem aggasztott a múlt. Nem vártak nagy dolgokat tőlem és nem kicsinyelték tetteimet. Nem mondták, hogy ilyen meg amolyan vagyok, nem ragasztottak rám címkét, nem tartottak furcsának. Jó voltam, ahogy voltam.
Amikor megszülettem, nem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy léteznek bajok. Senki nem mondta, hogy lesznek gondok. Megvolt az ételem, volt hajlékom, és két pár kar ölelt át naponta. Ismeretlen nyelven gagyogtam, mégis megértettek. Nem féltem a másnaptól, örültem a percnek. Hadonásztam kézzel-lábbal, de nem irányítottam a jövőt. Nem féltem, hogy félreértenek vagy hogy letorkoll a főnök. Nem tépelődtem, ki mit gondol rólam. A sötét sem rémített, barátságos-álmosan körém telepedett. Nem hozott ilyesztő álmokat, nem űzött tova repeső szárnyú reményeket. Nem ijesztettek szörnyű sejtések, kudarcról mit sem tudtam. Csecsemő voltam.
Amikor megszülettem, nem tudtam, mi a szeretet. Csak úgy magától jött minden a magamba szívott táplálékkal, a frissen vasalt pelenkákkal, anya ágyamnál átvirrasztott éjszakáival, a szomszédok mosolyával, a kezembe nyomott cukorkákkal és ezeregyféle aprósággal.
Amikor megszülettem, nem gondoltam, hogy felnövök majd. És akkor nem tudtam, hogy a születéssel elkezdődött az élet meghalása…
....

Ez kicsit melankolikusan hat, ugyebár, és ráadásul igaz is. De ettől függetlenül a mai nap nagyon "heppi". Azaz én vagyok ilyen. Szépet kértem, szépet kaptam. Huszonnégy óra üdvözlete... huszonnégy óra derűje, huszonnégy óra melege, huszonnégy óra jókívánsága, huszonnégy óra szeretete... Soroljam még?
Úszom a jóban, a napfényben. Örülök annak, ami van. Örülök azoknak, akik vannak. S azoknak, akik MOST és NEKEM vannak.
S ha lejár a nap, s ismét 1-től kezdem a számolást, tova 365-ig, még egy rövidke kéréssel pótolom meg esti imádságom: hadd legyen minden egyes napunk egy-egy szülinap! Nem hinném, hogy megártana...

GYEREKNAPON

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!

Gyöngyvirágillatú Lacrimosa

Május tizenkettedike van. És emlékezem. Egy éve és öt napja csendben jövögettünk le a kerekdombi temetőből. Kolléganőm édesanyját temettük el. Odamenet két csokor gyöngyvirágot vásároltam. De csak egyet tettem a sírra. A földszagú, friss hantnak talán annyi is elég volt. Úgyse hajolt le már föléje senki, hogy megszagolja. Elgondolkodva baktattam lefele. Ma egyik, holnap másik - ki tudja, ki lesz a következő. Eszembe jutott Árpád bátyám, édesanyám középső bátyja. Pár nappal korábban látogattam meg, nagybetegen feküdt a besötétített szobában. Jó lenne ismét meglátogatni, gondoltam. Talán majd holnap, vagy egy másik napon. Vagy inkább ma? Nem holnap? Legyőzve lanyhaságomat, a házuk felé vettem utam. Halkan léptem be a szobájába. A beteg lassan felém fordult az ágyból, s halkan köszönt. - Árpád bátya, nézze mit hoztam! - mutattam oda a megmaradt gyöngyvirág-csokrot. - Szagolja csak meg, mennyire jó illatú! S óvatosan feléje nyújtottam a virágokat. Valamit halkam mormolt, véltem, hogy egyetértett velem. Szenvedni látszott. Megindulásomat palástolandó, mesélni kezdtem erről-arról. Keménynek kell lenni. Nem sírhatok. Nem a beteg mellett. Aztán mégiscsak ránk telepedett az élet mulandóságának nyilvánvaló érzése, s halkan másfelé tereltem a figyelmét. Isten tudja, kinek mit és miért enged meg. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, Árpád bátya. Érhet a baj engem, a fiatalt, hamarabb, mint az időset. Előbb vagy utóbb számot kell adnunk. És nem az évek számítanak, hanem a "hogyan". Ugye, bátyám, szépen tud majd válaszolni a jó Istennek, amikor számadásra szólítja? Nem tudott balra fordulni, hogy értsem a válaszát. Felkuporodtam az ágyára, s miután egy énekhez beleegyezését kértem, énekelni kezdtem: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt..." Az énekszóra Erzsi néném, a felesége is bemerészkedett. Úgy, úgy, szép ének ez - bátorított fennhangon. Majd gyorsan elfordult, hogy kicsorduló könnyeit párja ne vegye észre. - Fiam, suttogta felém, ma kaptunk meghívót a templomból, hogy mához egy hét, ha tudunk, legyünk ott. A májusi születésűeket köszöntik majd. És neki pont mához egy hét van a születése napja. Május 13.-án.
Az ének és kevéske kompótlé után bátyám álomba szenderült. Halkan jöttem ki tőle. Az ajtóból még visszafordultam, még egyszer megnéztem. Aludt szépen.
Május 12.-e van. Ma egy éve - öt nappal a látogatásom után - Árpád bátya nagyon mélyen elaludt. Olyan mélyen, hogy már énekszó sem ébreszthette föl, sem sírás. Gyöngyvirág-illattal búcsúztam tőle. Még érezhette az illatot, az élet illatát! A sárga, agyagos sírgödörhöz üres kézzel mentem. Nem kellett pótolnom elszalasztott alkalmat.
Nyílnak a gyöngyvirágok. Boldog születésnapot nem kívánhatok. Marad a Lacrimosa. Gyöngyvirág-illattal. Emlékezéssel.



http://www.youtube.com/watch?v=gqPz5B-TA1w

Ma!

Nem szeretem a heppiend nélküli sztorikat. De legalább elgondolkodtatnak. Giccsesnek vagy olcsónak tűnik az alábbi? Vagy elszomorítónak? Vagy bosszantónak? Döntsétek el. Csak egyet ne tegyetek: hogy ne szívleljétek meg. Ezzel tartozunk magunknak és a többieknek. Akinek inge, magára veheti!

Tizenhét éves volt, és születése óta súlyosan beteg. Tudta, hogy nem sokáig fog élni. Amikor már megunta a folytonos otthon ücsörgést, megkérte anyját, engedje meg, sétálhasson a környéken.
Bámulta a házakat, az üzletek kirakatait. Elhaladt egy zenebolt előtt, s ahogy bepillantott, vele egykorú lányt vett észre a pult mögött. Szerelem első látásra…
Belépett az ajtón, folytonosan a lányt bámulva. Lassan-lassan a pult elé ért. A lány rápillantott és mosolyogva kérdezte meg: “Segíthetek valamivel”?
Ebben a pillanatban a fiú arra gondolt, hogy ez volt a legszebb mosoly, amit valaha is látott. Dadogva nyögte ki: i-i-gen, eeegy….hmm… vagyis.. egy…igen, egy cédét kérek”. Gondolkodás nélkül megfogta a keze ügyébe eső első cédét. “Becsomagoljam?” – kérdezte ismét mosolyogva a lány. I-i-igen, válaszolta.
A lány lassan a bolt végébe ment, majd visszatért a kis csomaggal és odaadta a fiúnak. Emez kifizette, majd lassan elhagyta a boltot.
Attól a naptól fogva, mindennap vásárolt egy cédét. A lány minden alkalommal becsomagolta, a fiú pedig mindennap kibontatlanul süllyesztette el a cédéket a fiókjába. Túlságosan félénk volt ahhoz, hogy meghívja egy sétára. Sokszor feltette magában, hogy legközelebb meghívja a lányt, járjanak egyet a városban, ám sose sikerült elmondania szándékát. Anyja biztatta, merjen szólni.
A következő napon ismét a boltba ment. Úgy mint eddig, most is vásárolt egy cédét, a lány pedig most is becsomagolta. A fiú zsebre vágta a cédét, majd ahogy egy pillantásra elfordult a lány, gyorsan egy cédulát biggyesztett a pénztárgépre saját telefonszámával, majd villámgyorsan kirohant.
Eltelt egy-két nap, s a lány hiába várta a fiút. Fogta a cetlit, és felcsörgette a megadott számot. A fiú anyja válaszolt. „Halló....” „A fiam...?” „Nem tudod?! Meghalt tegnap”, válaszolta összetörve az anya. Hosszas szünet következett, amit csak az anya sírása szakított meg. Később, amikor fia dolgait rendezgette a szobában, sorra húzta ki a fiókokat. Nagy meglepetésére, egy rakás cédét talált az egyikben. Egyetlenegy sem volt kibontva.
Kíváncsian bontogatni kezdte az egyiket. Ahogy a csomagolást letépte, egy cetli esett ki belőle: „Kedvellek. Szeretnél-e sétálni egyet velem? Szeretlek. Zsófi”.
Meghatottan kezdte kibontani a többi cédét is. Mindegyikből egy-egy cetli került ki. És mindegyiken ugyanazt írta.
De most már késő volt...