Szülinapozás

Az idén ultrapontos akart mindenki lenni... Hogy miben? A felköszöntésemben. Az idén, mint még soha, a szüleim 3 hónappal korábban elkezdtek "boldog szülinapot!"-ozni. Ha jól számolom, egészen máig kereken tizenegyszer. Ahányadikán születtem. Kicsit kezdem bánni, hogy nem harmincadikán jöttem világra :) Tegnapelőtt elkezdték a volt évfolyamtársak a köszöntést, tegnap a régi barátok, s ma reggel folytatták a közelebbi ismerősök. És mindenki "első" akart lenni. Ez az a verseny, amit sose bánok, érthető, ugye? Most sietnem kell, ennyit mára. Köszönet mindenkinek, és egy nagy szelet virtuális torta! Aki csak akar, vágjon belőle egy jó szeletet! Találkozunk Róma után! Üdv mindenkinek.

.......

6 nappal később: huha, nem tudom, ha jutott mindenkinek ebből a tortából :) Túl sokan lettek "elsők". Yuppi! És Róma most se tagadta meg magát, tehát kétszeres yuppi!

Luxusélet

Állítólag úr csak az lehet, aki annak született; azzá válni eléggé körülményes. Némelyek nagyon szeretnének uraskodni vagy urizálni, de a módját nem mindig találják el. Gazdagság, minden héten új ruha, különlegesnek tűnő szófordulatok, divatos csecsebecsék, az átlagpolgárétól valamivel cifrábbat ígérő utazások mögé bújtatott nagyzási hóbort még nem tett senkit úrrá. Apuskááám, ha valaki nem a Habsburgok becses utódja, de mégis annak véli magát, jól fontolja meg, hogy a név kötelez, és ha a kobakját nem tölti ki némi ész is, megette a penész az arisztokráciáját. Úrhatnám polgár vagy polgárné legszívesebben állandóan a középpontban izegne-mozogna: hadd lássa ügyvéd szomszédja vagy közönséges mérnökember-ismerőse, hogy öltönye mandzsettáját címke ékíti, vagy táskája fémcsattján a Via del Corso nevei hivalkodnak - naná, nem a kínai boltban vásárol! "Jaj, drágám - libben kecsesen barátnője elé (akire azért van szüksége, hogy időnként mindennel eldicsekedhessen, amit más még nem hallgatott meg) - épp ilyen ruhát, mint a tied, próbáltam fel én is a múlt héten a nagyáruházban, de nem tetszett a szegése...." Ezalatt pedig a másik bölcsen befelé mosolyog, mert hogy a szóban forgó ruha éppen az Oxford-streetről származik, nem a lakótelepi készruha-üzletből. De hát nem lehet mindenki az ágálás nagymestere.
Ha valaki időközben azzal gyötri magát, hogy milyen kellékekre van szüksége az urizáláshoz, előveheti máris a jegyzetfüzetét. Összeszedtem néhány ötletet, amivel feldobhatja az életét. Teljesen ingyen és jó szívvel osztom meg mindenkivel, mert úgysem lesz nagyobb az árnyékom, mint amekkorát a saját termetem vet, ha a Nap rámkacsint. Következzenek hát a luxusélet termékei, amiről ne feledkezzék meg az, aki valahogy ki akar törni az átlagpolgári élet kordájából:

• "Haut-couture divat nélkül lehet élni! Mint ahogyan Herendi porcelán nélkül is lehet élni, csak nem érdemes!" - Nosza, gyorsan Párizsba rohanni szabászért, Herendre meg porcelánért. Utóbbi szebben cseng, amikor összetörik...
• Rolls Royce Phantom limuzin vásárlása királyi hangulatot teremt. Ehhez hozzájárul a hi-fi berendezése is, amely "úgy szól, ahogy a nagykönyvben meg van írva; nincs is méltóbb aláfestés a minibárból előszedett kristály pezsgőspoharak csendülésének!" - Rajta hát, erről nem lehet lemaradni!
• Kenyai szafarit semmiképpen sem szabad kihagyni! Ezerszer drágább, mint egy kiadós vacsora egy hangulatos kis vendéglőben, ráadásul azzal az előnnyel is jár, hogy "valódi felfedezőnek érezheti magát mindenki, hiszen dzsippeken szállítják a vendégeket, miközben körülöttük szabadon kószálnak az eddig csak állatkertből ismert egzotikus vadállatok". Az sem utolsó, hogy szúnyogcsípés nyomán igazi maláriával büszkélkedhet a kalandvágyó polgár.
• Utazás az Északi-sarkra. "A hagyományos és üvegből készült iglu-hotelt az északi sarkkörön túl találjuk. Szauna után egy léken keresztül jutunk a tó vizébe, később jégpohárból ihatjuk az üdítőt."
• Exkluzív időutazásban van része annak, aki Velencében nem egy ötcsillagos hotelban, hanem a Ca' Salvioni villában száll meg. Heti csekély 12 ezer dollárért angolul beszélő inas szolgálja ki, és reggelente elkísérheti a séfet a piacra, hogy együtt válasszák ki a pompás vacsora hozzávalóit.

A luxusélet-csomag továbbá tartalmaz hőlégballonos túrát, Gulfstream 650 magánrepülőt, éjjeli szállást Robert Redfordnál, Costa Rica-i búvárprogramot, víz alatti golfversenyt, két és fél órás űrutazást Richard Branson jóvoltából, az Emirates légitársaság kozmetikai szettjét, sportolást az amerikai Aspen síparadicsomában, bevásárlókörutat Európa híres nagyáruházaiban, satöbbi. Elnézést, kimaradt a gigajacht, amit még csak tervbe vett a Wally Yachts cég. A tervező "konvencióktól elrugaszkodott ötletének megvalósításáról már tárgyal egy szupergazdag vevővel." Aki fél, hogy kimarad a buliból, feliratkozhat egy hajóútra is a világ legnagyobb luxushajójára. Egyesek számára ez a Tenger Oázisa 360 méteres hosszával, de van aki a 300 méteres Costa Atlanticát részesíti előnyben. Eh, ez már csak ízlés dolga, nemde? Na meg pénztárcáé. A felsorolás nem teljes, de én már kimerültem tőle. Pedig milyen jól indult! Nah, énbelőlem már sose lesz kékvérű naccsága...

Mese a békáról

Valamikor élt az erdő szélén egy béka. Nem tudni, miért pont az erdő szélén élt, azt sem, hogy miért épp egy béka, de ott élt az erdő szélén a béka. Egy óriási moha rejtekében lakott nagy megelégedésben. Ugrált nagyokat fától fáig, megcsodálta a fenyők elérhetetlen magasságát, bebújt galagonya- és vadrózsabokrok árnyékába, bekukkantott időnként egy-egy vakondfolyosó végébe. Tavasszal, amikor az idő kimelegedett, legyekre vadászott és nagy-nagy gyönyörűséggel vette alaposabban szem- és szájügyre őket. Időnként egyszemélyes békahangversenyt rendezett, ő kuruttyolt szólóban, és ugyancsak ő volt a karmester is. Ilyenkor a szarkák meghúzták magukat az ághegyeken, a tücskök is abbahagyták a ciripelést, a bogárseregek pedig laposakat pislogva várták a nótázás végét. Néha eltűnödtek, hogy került a magános béka az erdőbe, de már hozzászoktak jelenlétéhez. A kis béka pedig túlságosan belemerült az erdőszéli élet naponkénti szépségeinek szemlélésébe, semhogy azon rágódjék, miféle szél felejtette őt a lankás oldalon. Egy-egy eső után boldogan cuppogott a vizes fűben, s arról ábrándozott, hogy sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. De mivel a legkiterjedtebb víz, amit valaha is látott, csak araszban volt mérhető a zöld fűcsomók közt, és saján magán kívül egyetlen más békát se látott soha, ábrándozása is csak addig tartott, amíg felszáradt az eső. Egy napon azonban óriási villámok cikáztak, nagyokat dörgött az ég, majd dézsából kezdett el ömleni az eső. A béka mohája védelmébe menekült. Amikor végre elállt az égi zivatar, óvatosan kimerészkedett. És mit láss?! Az erdő mentén, a bokrok mellett hangosan hömpölygött alá egy frissen keletkezett hegyi patak. Apró kis békák kuruttyoltak vidámán, s vették birtokukba a tájat. A mi Békánk egy ideig meghökkenve bámulta őket, sehogy se értette, hogy kerültek oda, míg egyszer csak eszébe jutott az esős időbeli álma: sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. Nem teketóriázott tovább: nagyot cuppant a patakban, és vidáman kezdett kuruttyolni a többiekkel együtt. S ahogy ide-oda ugrándozott, békafején átvillant a gondolat: hiszen nincs is furcsa ebben az újdonságban; mióta a világ világ, ő a békák családjába tartozott, s igen jó, hogy most már nem egyedül kell a koncerteket levezetnie. Ez a világ rendje, s talán a tegnap és tegnapelőtt is így volt ez rendjén, csak éppen nem tudta, hogy ami neki ábránd, az tényleges és megszokott valóság máshol. És egyszeriből rájött arra, hogy ennek a félelmetesen nagy égiháborúnak mekkora jót köszönhet!

A szív ajándéka

(Az alábbi történetet nem én írtam, csak lefordítottam. Azért teszem fel az oldalra, mert mély mondanivalója van.)

Amikor Sára alig 4 évesen elveszítette édesanyját, azt hitte, hogy most már megszűnt számára a mosoly, és a szépség rútsággá, az öröm pedig borúra változik. Remélte, hogy idővel megtelik a szívében keletkezett űr, ámde ez az üresség mintha egyre jobban mélyült volna. Az egyedüli, aki enyhíthette volna lelke fájdalmát, az édesapja volt. Sára mindennap várta, hogy szeretetének legalább egy csekély jelét nyilvánítsa ki. Látni akarta, hogy apja szereti és értékeli őt. De apja is ugyanannyira szenvedett, és ügyetlenebbé vált szeretetének kifejezésében. A napok szürkén peregtek, semmiben sem különbözött egyik a másiktól. Emiatt Sára még jobban elszomorodott. Szerette volna, hogy apja ne feledkezzen meg a születésnapjáról. Kívánta, hogy legalább ennyit mondjon: "Boldog születésnapot!" Ám apja észre se vette, hogy lánya még egy évet nőtt, és most már hat éves. Túlságosan lefoglalta munkája és a házi teendők. Délután csengett a telefon. Sárát akarta felköszönteni nagyapja, édesanyjának apja. - Élj sokáig, Sára! Örülök, hogy megnőttél! Ó, a te hangod annyira hasonlít édesanyád gyerekkori hangjára, hogy amikor válaszoltál, egy pillanatig azt hittem, hogy ő van ott. Örülök, hogy reá emlékeztetsz. Édesanyád nagyon szeretett téged, és azt akarta, hogy boldog és vidám légy! Mi nagyon szeretünk téged. Édesapád is szeret, még ha nem is jutott ma eszébe a születésnapod, ugye? - kérdezte nagyapja, kiérezve Sára elfojtott sóhajából, mi is történt. Sára sírni kezdett. - Azt hiszem, hogy apa nem szeret engem... Azt hiszem, hogy engem hibáztat mindazért, ami történt... - Ezt sose mondd többet! Édesapád szeret, csak hát kimeríti a sok felelősség és... és... neki is ugyanannyira hiányzik édesanyád. Van egy javaslatom. Mi lenne, ha elkezdenéd te kimutatni, mennyire szereted? Mit szólsz hozzá? Így is lett. A kislány örvendett nagyapja javaslatának. Végül is, miért várjon szeretet-bizonyítékokra, ha ő maga bebizonyíthatja szeretetét? Még ugyanazon nap estéjén Sára elhatározta, hogy meglepetést készít apjának. Talált egy üres cipősdobozt, beletett valamit, majd szépen becsomagolta az apja íróasztalán talált aranypapírral. - Apa, ez az ajándék neked szól... - Sára, ne mondd, hogy a csomagolópapírt az asztalomról vetted el! - De igen, apa, de.... - Hogyan tehettél ilyet, amikor tudod, mennyire pénzhiányban vagyunk? Ha tudnád, mennyire drága, és milyen szükségem volt rá! - De, apa, ma van a születésnapom, és gondoltam, hogy nem volt időd meglepetést készíteni nekem... Apja elszégyellte magát szélsőséges megnyilvánulása miatt, és letérdelt mellé: - Nagyon sajnálom, Sára, túlságosan lefoglalt a munkám, emiatt megfeledkeztem rólad. Kérlek, bocsáss meg. Majd elkezdte bontogatni a dobozt. Amikor kinyitotta, nem látott benne semmit. Ekkor dühe ismét feléledt: - Nem tudod, hogy ha valakinek ajándékot akarsz adni, tenni is kell valamit a dobozba? Mit jelentsen ez? Miért adtál egy üres dobozt?? Kislánya ráemelte a tekintetét, és könnyezve válaszolta: - De, apa, nem üres a doboz, beletettem a szívecskémet. Tulajdonképpen tele van irántad való szeretettel, és biztosra vettem, hogy már semmi nem fér be melléje. Azt gondoltam, hogy hozzám hasonlóan, neked is szükséged van rá... Apját letaglózták ezek a szavak. Karjaiba vette gyermekét, és ismét bocsánatot kért. Megcsókolta, és a világ legszebb hangsúlyával ezt mondta: "Szeretlek!" Majd vette a dobozt, és az íróasztalára állította. Valahányszor erőt vett rajta a csüggedés, kinyitotta a dobozt, és elképzelte, hogy kivesz belőle egy adag szeretetet; annyit, amennyi aznapra szükséges... A történetnek nincs vége. Nap mint nap írunk hozzá, te meg én, ti és mi, valamennyien. Mikor ajándékoztál utoljára egy teli dobozt, még ha úgy is érezted, hogy talán neked is kapnod kellene? Ha pedig valaki félénken feléd nyújtotta szerény dobozát, megláttad-e benne, ami a szemnek láthatatlan - "mert csak a szívével lát jól az ember?!"

Lejárt határidő...

Rámolgattam a szekrényben. Egy nejlonzacskóba burkoltan lapult a polcon óvodáskori képem, ami sose lett rámába helyezve és a falra akasztva. Időnként megnézegetem, nosztalgiázok, édesanyámnak eszébe jut a hároméves Juditkája, aki hejje-hajja, ó, drága szép idők, mindig nevetve ébredt... Ügyelve kihámoztam a képet a tasakból, s évtizedek távolságából kellő reverenciával szerettem volna ismét adózni neki. A tiszteletadásnak viszont egy váratlan fordulat vetett véget: a tabló védőrétege alól két darab bankjegy csúszott ki. Aj be jó, dicsértem az eszem, hogy ilyen takarékos vagyok; lám, olyan régen elrejtettem ezt a pénzt, hogy meg is feledkeztem róla. Szép, ropogós papírpénzek. Csak egy szépséghibájuk volt: négy nullával több szerepelt a címletükben, mint ahogy manapság használatosak. Gyorsan kikerestem az interneten, meddig lehet beváltani a korábban használt pénzt. Hm, hm, hm... 2007. júliusáig. Hja, forgandó a szerencse, ezek szerint csekély másfél évet késtem. Hát kérem, ez van, évtizedek múlva meglehet, hogy az utódok majd múzeumi tárgyként fogják mutogatni. Vigasztaló tudat rám nézve, aki már semmihez sem kezdhetek velük. Lejárt határidő, elveszített pénz, be nem váltható, (hajdani) érték. Ha én hamarabb felfedeztem volna; hogyha korábban lerámoltam volna a szekrény felső polcát; ha kissé hamarabb eszembe jutott volna belenézni a zacskóba; ha a korábbi takarításokkor is elnosztalgiáztam volna a régi kép fölött; ha alaposabban szemügyre vettem volna a szekrény tartalmát; ha... Ennyi maradt a valamikori értékpapírból: egy rövid, feltételes kötőszó. Ha... És egy befejezetlen mondat. Ha korábban kitörölnénk a port az emlékek szekrényéből, ha gyakrabban nézegetnénk kedvelt képeinket, ha idejében elmondanánk azt, amit mások (el)várnak tőlünk, ha sűrűbben rápillantanánk a megtartásra érdemesített tárgyakra / vágyakra / tervekre, ha nem feledkeznénk meg ígéreteinkről, ha csak úgy és egyszerűen, "ha és mert nélkül" lapozgatnánk az Élet című könyvben vagy átolvasnánk kedvenc fejezeteinket belőle, akkor idejében felfedezhetnénk szép dolgokat, amiknek még értéke van. Amiket kamatoztatni lehetne, mielőtt lejárna beváltási határidejük. És akkor ma nem landolna a kukában az, ami tegnap még érték volt. Mert lejárt futamidejű kötvényeket nem érdemes őrizgetni.

Feltáruló világ

Van valami rejtélyes és megfoghatatlanul szép az írott szóban. Bárki megnyithatja egy könyv lapjait, de nem mindenki előtt nyílik meg a könyv világa. Látjuk magunk előtt a betűket, a szavak határát, a szóközöket és írásjeleket, mindazt, amit egy szóval úgy fejezünk ki, hogy „írás”, és mégis a közeli üzenet egyszerre lehet végtelenül távoli. Hiszen ha anyanyelvünkön írnak, tekintetünk gyorsan tudja követni a szavak kígyózását, de ha a kecsua indiánok latin betűs írása terülne a szemünk elé, egészen bizonyosan meghökkenve merednénk az értelmetlennek tűnő szavakra. A földgolyó legszebb és legboldogítóbb, nekünk címzett üzenete is zagyvaságnak tűnne. Annak, aki sokdioptriás szemüveget használ, az sem sokkal jobb helyzet, ha az általa beszélt nyelv ékes betűi sorjáznak előtte pompás szavakban, ám szemüvege nincs a keze ügyében. Az előtte levő, reá váró olvasnivaló oly közel van hozzá, és mégis annyira távol! Mit ér a szó, ha megfejtetlen marad?! Akárcsak annak az írástudatlan bácsinak az esetében, akinek a fia levelet küldött haza a háború idején a katonaságból. Forgatta kezében a borítékot, de nem sokra ment vele. Szomszéd, olvassa már el, mit ír a fiam, szólította meg sietős földijét. Emez a dolga miatt kutyafuttában hadarta el: „Apám, tudatom, hogy elfogyott a pénzem..., néha csak üres kenyeret eszek. Nem érzem magam túl jól... Küldjenek egy kis utánpótlást...” – Micsoda, horkant fel az öreg! Hálátlan fiú! Egykettőre nyakára hágott a pénznek, s nem átall ismét kérni!... Szemtelen fiú, merészel parancsolgatni nekünk! Csak lesse, hogy valamit is küldjünk – dohogott magában. Később fia barátnője járt arra. – Lányom, nézd már meg, mit írt a fiam, olvasd csak el hangosan. „Apám, kezdte halkan a lány... tudatom, hogy elfogyott a pénzem...” – s itt már szipogósra fordult a hangja. „...néha csak üres kenyeret eszek” – olvasta tovább könnyhullatva. „Nem érzem magam túl jól” – záporoztak a tintabetűkre egyre sűrűbben a könnyek. „Küldjenek...” – csuklott el a hangja. Mit mondtál, lelkem? Mit ír? Méghogy éhezik? Elfogyott a pénze? Nincs jól? Beteg? Jaj, keserves katonasors, ismerem én...! Óóó, ó, szegény fiam... Anyjuk, azonnal készítsd a csomagot, szegény fiunk éhezik. Mennyire közel tud jönni a szívhez az imént még távoli betű! Mennyire élővé tud válni a korábban dermedtségbe burkolózott ákombákomhalmaz. Amikor felkerül a mindent tisztán olvashatóvá tevő szemüveg, tudjátok ti, a szereteté, s amikor a szerzőt ismerő olvasó dallamos hangja szólaltatja meg a sorokat, egyszeriből élni és mozogni kezd minden betű. Új értelmet nyer az írás, és tüzes betűkkel írja be magát a címzettek szívébe: „Boldog aki olvassa, és akik hallgatják... beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.”

Már csak rajtad múlik, hogy kitárul-e szélesebbre előtted az eddig láthatatlan világ.

A legértékesebb ajándék

Valami nagyon szépet akarnék most írni. Ha tőlem függne, azonnal egy hadseregnyi múzsát rendelnék magam köré, hogy egymást túllicitálva, szebbnél szebb szavakba öntsék a gondolatokat, amik itt keringnek körülöttem és bennem, várva, hogy összeforrjanak ékes, jól egybeszerkesztett mondandóvá. De úgy tűnik, a múzsák is elfáradnak időnként, vagy éppen hűtlenkedve, másnak a tollforgatását könnyítik meg, mert véletlenül se botlok bele bár a legsoványkábbnak az árnyékába. Lehet, hogy a nagy igazságokhoz nem is kellenek nagy szavak?! Fáradtan és csüggedten zuhantam be a szobámba egyik munkásnap estéjén. Tíz óra múlt, legtöbb helyen ilyentájban már a pizsamát osztogatják. Nem úgy nálunk! Amikor működésbe lép a munkahelyi alapszabályok első és második tétele – köztudottan az, hogy 1) a főnőknek mindig igaza van, 2) de ha mégsem, akkor ugyancsak az első tézis értelmében kell eljárni -, pillanatnyilag az egyetlen ésszerű megoldásra kell törekedni: arra, hogy ténylegesen is bizonyítsuk azt, aminek épp az ellenkezőjéről vagyunk megbizonyosodva. Elhaló hangon, jobban mondva, vontatott billentyűveréssel adtam tudtára húgomnak, hogy a sors keze lecsapni készül rám, és kevesebb, mint huszonnégy órán belül mélyzengésű harang kondulása fogja emlékeztetni hátramaradó szeretteimet néhai fordítói tevékenységemre. Ugyanis két feszített napi munkának kellett meglennie másnapig (hogy órát ne említsek!). Szerény számolási készségem dacára is arra az eredményre jutottam, hogy fentebb említett időponttól (ne feledjük, este tíz) másnap virradatig mindenképpen nyolc órai sötétség van kilátásban, amit a hozzám hasonló halandók csak alkalomadtán szoktak függőleges helyzetben és viszonylag éberen tölteni. Hajnalhasadástól pedig a munkahelyi kataklizma kirobbanásának esedékes időpontjáig nagyjából ugyanannyit zizzen majd a homokóra. Sirámaim nyitott fülekre találtak. Húgom azonnal felajánlotta, hogy besegít, és reggel igyekszik korábban kelni a szokásosnál, hogy egy-két-három oldal erejéig besegítsen a fordításba. Sutyorogva hozzátette, hogy "hehehe, gondoltam ám én arra, hogy nem bírod majd gőzzel, és előre lefordítottam néhány oldalt. Az utolsó lapoktól kezdtem visszafelé..." Tessék?? Lapított vele, mint a sima kövek Dávid parittyájában, várva a kellő időpontot a kilövéshez? Húgom "gondolta..." – és tarsolyában ott volt szükség idejére egy kis (be)pótlás. Akinek nincs húga, az vegyen, motyogtam magamban. Szusszantam kettőt, számoltam hármat, de még mindig nem ért a munkatakaró az idő-ágy végéig. Addig még nagyon kell ám cibálni. Hajnali négyre állítottam a vekkert, és hősiesen talpra álltam – hatkor. Csapkodtam a billentyűzetet, versenyre keltem a mulandóság örök ellenségével. Vagy legyőz, vagy legyőzettetik. Üzenetet hagytam a húgomnak: "Mielőtt nekilátsz fordítani, szólj be..." Teltek az órák, fogyogattak az oldalak, de életjel csak nem érkezett alkalmi besegítőmtől. No, mit rójjak fel neki? Azt, hogy helyettem is kialussza a nyolc órát? Vagy hogy nem rémül meg kellőképpen az engem fenyegető veszélytől? Az én munkám... Bő két óra volt délig. A dolgok állása szerint pedig estére fogytak volna el a lapok, vagy esetleg én, kicsit korábban. "Jó reggelt..." – ugrott be a vidám köszönés. Hm, reggel volt, amikor én keltem! – gondoltam magamban. Két perc konzultáció után – mennyivel lettem meg, és hogyan tovább – jött a melegzuhany (nem hideg!): csak feleannyi fordítás van, mint amennyivel én számoltam. Hogy-hogy? értetlenkedtem. "Hááát... az este fennmaradtam, és egy darabig fordítottam..." Kuncogás, rövid szünet, majd újabb közlemény: "Reggel ötkör keltem, és azóta fordítok..." ... Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... "Ez az én március 8-i ajándékom, nénne! (Pedig még februárt írtunk!) Fogadd szeretettel." Hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Nem tudom miért, de elhomályosult a tekintetem, szemüveggel se láttam. És sürgősen szükségem lett zsebkendőre is, túl sok pára csapódott ki. Amikor végre helyrejött a látásom, megtáltosodott a kezem alatt a billentyűzet: szinte magától fordított, csak ömlöttek a szavak gyors egymásutánban. Tudtam, hogy több ezer kilométerre ugyanolyan vidám csattogás van egy másik asztalnál is. Áthatotta a levegőt valami kézzel nem fogható, csak szívvel érzékelhető fuvallat. Olyasmi, ami nem csak megérinti az embert, hanem beljebb hatol, mert végállomása a szív. Déli harangzúgáskor pedig kibékültem az Idővel: még egyszer bebizonyította, hogy feladja a küzdelmet és fejet hajt, amikor nála nagyobb erő száll ringbe a testvéri szálak szorosabbra fűzéséért. Mert égen és földön legnagyobb a Szeretet.