Szelek szárnyán?

Reggel 8:10-kor kellett gépünknek felszállnia Londonból. Mindenki elfoglalta a helyét, az utaskísérők fuvolázó hangon már elmondták a tudnivalókat. Egyesek már a könyvükbe mélyedtek, másoknak a figyelmét gyerekeik kötötték le, némelyek pedig az órát lesték, ha nem késik-e túl sokat a gép a felszállással. Nem késett sokat. Felbúgott a motor, megremegett a nagy fémmadár minden porcikája, és már siklottunk is iszonyú sebességgel a kifutón. Szendvicsrágcsálás közben fél pillanatra behunytam a szemem és kértem az Eget, hadd utazzunk szerencsésen. Majd nyugodtan tovább majszoltam a reggelimet. Eközben pillantásom a velem egyirányban, de a másik oldalon ülő harmincas férfira tévedt. Azt hittem, nem látok jól. Felső testét előredöntve, fejét az előtte levő ülésnek támasztva összekulcsolta kezeit és úgy imádkozott. Nem néhány másodpercig, hanem legalább 2 percig. Nem kapkodva, hanem méltóságteljesen. Az ajka mozgott, miközben a szavakat suttogta - persze nem hallhattam, mit. De annál többet láttam. És még annál többet mondott, bár nem nézett a többiekre és nem tartott lelki fröccsöt. Ezzel az el nem rejtett tettével, amiben hivalkodásnak nyoma sem volt, csak végtelen ráhagyatkozás Arra, aki akármelyik pilótánál jobban kormányozza nem csak a repülőt, de életünket is, azt a leckét mondta fel jelesre, amely a kendőzetlen hitről, a nem szégyellnivaló vallásról és az észrevehető bizalomról szól. És akkor ott néhány percig nagyon sűrűn kellett pislognom. Mert nem lehetett nem gondolni arra, mi lenne, ha felszálláskor nem egy, hanem az összes fej meghajolna és minden kéz imádságra kulcsolódna. Nem létezne "szeptember tizenegy" és nem félnénk a légköri zavaroktól. Nem félnénk, hogy nem érkezünk meg, mert bárhova érnénk, biztonságban lennénk. Mert nem szelek szárnyán repülnénk, hanem azzal a biztos tudattal, hogy "óv a kéz / És tart a kéz / És áld a kéz, / A drága kéz. / Elveszni lenne így nehéz..." (Túrmezei).

Múzsakeresés

Nekem úgy tűnik, hogy az élet egyre prózaibb. Lehet, hogy nem látom én jól, de az is lehet, hogy nem az élet változott. A blogszobám fülledt levegője viszont orrcsavargatásra meg fejcsóválásra késztet: itt nagyon kéne már szellőztetni, beengedni egy kis friss levegőt és vigyori napsugarat. Az utóbbi hónapok tevékenysége (hiánya) arra enged következtetni, hogy a múzsáim elutaztak hosszú vakációra, és lekésték a visszafelé induló repülőt. Grrr, csak kapjam el őket valahol... Hevert ám téma éppen elég a közelben, s ha nem is a járdán botlottam beléjük, időnként elém penderültek. De hiába, mert a lírai lényem nagyon sarokba szorult, és sehogy se tudtam kivakarni belőle az írásra való tisztességes hajlandóságot. Doppingszert pedig nem ismerek erre a makacsságra. Pedig valami nagyon szépet akartam volna írni. Ja persze, mindig azt tervezem. Vagy az alany szép, vagy a téma, vagy az igyekezetem. A végeredményről ne beszéljünk most, jó? Arról írnék - ha lenne ki súgjon -, hogy nagy kártyakeverő ez az élet. Hol összekeveri alaposan a kártyáinkat, hol lecsapja őket vagy éppen néhány lapot fejjel felfele enged kikandikálni, de csak annyi ideig, hogy meglássam őket, majd gyorsan ismét összekeveri őket. Na, igazodjak el, ha tudok. Márpedig nekem ez a kártyajáték igazándiból akkor működik - szabály ellenére - ha belenézhetek a pakliba. Kicsit megsajnálom magam. Míg hazatér legalább egy a lófráló múzsák közül, kölcsönlopok egy kis ihletet Coelhotól. Tán csak nem haragszik meg rám, én nem fogok árulkodni magamra! Aszongya, hogy aszongya: “Megtanultam, hogy (...) a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod” (A fény harcosa). Mondtam na, ugye mondtam, hogy nagyon keverődnek a kártyák. Miről is akartam írni? Megyek ablakot nyitni, hadd jöjjön be egy kis hűsítő fuvallat.

____

Uuuupsz meg zsupsz, a fenti idézet kissé rózsaszínűen hangzik. Hihh, pedig se nem romantika, se nem nosztalgia másoltatta le velem. De tetszett a mondanivalója. [Akit zavar, nézzen félre, vagy olvassa visszafele a betűket :) ] Én megbocsátok magamnak.

Háború és béke között

Szeptember az ősz első hónapja, az utolsó kánikulai délutánoké, az iskolakezdésé, a betakarításé, és így tovább. 2001 óta viszont a tömeges emlékezés időszaka is, amikor akarva-akaratlanul szeptember 11-e jut eszünkbe. Ez a fekete nap váltotta ki közvetlenül az afganisztáni és iraki háborút, amit az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva indított meg. Azóta a feszültség nem csökken, Amerika pedig óriási összegeket költ biztonságtechnikára. A háborúhoz pénz kell... A biztonsághoz is? Mintha csak játszanának az eseményekkel, a Béke Világnapjáról alig tíz nappal később emlékeznek meg világszerte. Szeptember 21-én szünetelnie kell minden háborúnak és háborúságnak, és a békét kell előmozdítanunk. Erre hívja fel mindenki figyelmét az Egy nap béke non-profit szervezet, és három javaslatot ajánl azért, hogy egyénileg is tegyünk valamit a békéért: barátságos focimérkőzéseket játszhatunk, megnézhetjük és terjeszthetjük a „The Day after Peace” (A béke utáni nap) című dokumentumfilmet vagy szabadon szervezhetünk különféle tevékenységeket, amelyeknek célja a béke támogatása. Hát igen... aki gondolja, hogy jobb lesz a világ egy mérkőzéstől, csak nyugodtan játsszon. Ezalatt valahol egy (indulattól) részeg és még részegebb egymásra emelnek kezet; átlátszó bőrű gyerekek sírnak egy falatnyi kenyérért, átvert munkások várnak hiába napi bérükre, pénzért árulják az ivóvizet eltikkadt embereknek, testvérek veszekednek négyzetméternyi örökségért. Háború és béke között őrlödik a földünk. Az egy nap béke lassacskán párját ritkító eseménnyé válik. Pedig milyen egyszerű az elv, amely bolygónk legbiztosabb alkotmányában ímigyen van megfogalmazva: „Amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem egyetlen napján az évnek, hanem folyamatosan. Nem tűzszünetet tartva, hanem tüzet rakva fegyvereinkből. Nem megható film miatt sírva, hanem mások könnyét szárítva. Nem békeakciókat szervezve, hanem háborúkat megszüntetve. A békét lehetetlen megvásárolni, de meg lehet szerezni. Amilyen mértékben hajlandóak vagyunk mindenképpen „békességre igyekezni”, békességszerzőkké válni, olyan mértékben tapasztaljuk meg a békét. És boldogok leszünk, mert Valaki az ő békességét ígérte nekünk. Nem úgy, ahogy a világ adja, hanem gyermekeivé válva. Egy örökkévalóságnyi békében.

VIZSGÁK UTÁNI VIZSGA

Lejárt a vizsga. Lejárt az államvizsga. Tényleg lejárt a vizsga, a vizsga, a vizsgaaaaaaa... Vajon miért tűnik ennyire hihetetlennek? Nem ez az első, amit letudtam, naponta vizsgáznak diákok, fél évente vannak újabb és újabb államvizsgák, miért is annyira nehezen hihető? Talán mert nagyon féltünk tőle és féltem tőle. Talán azért, mert nem éreztük magunkat eléggé felkészültnek, és csak mások imádságaira és biztatásaira támaszkodva próbáltuk meg. Vagy inkább mondjam egyes szám egyes személyben - próbáltam meg. Mert már három hónappal korábban úgy gondoltam, jobb ha az idén meg se próbálom, inkább tanulok még, és majd jövőre nyugodtabban állok elébe az egésznek. Huh, bele se merüljek nagyon a témába, mert a gyomorfekély már kezdett feltűnni a láthatáron. Jaj nem igaz, mennyire kicsi tud lenni az ember, amikor mások előtt kell számot adnia a fejében (nem)lévő információhalmazokról! Tüsténkedik, udvarias mindenkivel, készségesen átadja a helyét bárkinek bárhol - beleértve a vizsgát is -, mintha a tudatalatti úgy diktálná, hogy a hirtelen támadt jóság jelentős mértékben befolyásolhatja a vizsga lefolyását és végkifejletét. És milyen érdekes, hm, egészen különös, hogy elszaporodnak ilyenkor a vallásos emberek. Húsvét körül csak azt konstatáltam, hogy egy-egy évfolyamtársnak az ünnep csak kikapcsolódási alkalom, amikor nem kell bejönni órákra, egyébként "Ki látta, hogy feltámadt volna Jézus? Márpedig a feltámadás csak kitaláció!" Vizsga előtt pedig 2-3 héttel ugrásszerűen megnőtt azok száma, akik félhangosan sóhajtoztak és kérték a segítséget éppen Attól, akinek feltámadását mesének tartották. Ráadásul apjuk, anyjuk, nagyanyjuk nagyon határozottan meg kellett, hogy értse: az államvizsga három napján otthon kell ülnie és mondogatni az imákat, morzsolgatni a rózsafüzért, elkönyörögni a Miatyánkot és az összes fohászt, ami ilyenkor csak jól jöhet. Hogy az inkriminált napokat ne is említsem! Féltucatnyi golyóstollal, zsebkendőkkel, "segédeszközökkel", nyugtatóval, vizsga előtti és utáni cigivel és kávéval felszerelve, kegyesen forgatta szemeit majd`mindegyik, mormogták a foguk között, hogy "Segíts meg, Istenem..." és meggyőződéssel állították, hogy csakis a Fennvaló segedelme taszíthat át a sikeresen vizsgázók táborába. És lőn, hogy mindegyik fényesen túlélte a félelmetes eseményt, és örül, hogy megszabadult a vizsgától. A napok tovább peregnek, államvizsgától való rettegés nélkül, és szinte hihetetlen, hogy már nem kell tartani tőle. És ugyanúgy kel fel a nap, és ugyanúgy nyugszik, mint azelőtt, és ugyanúgy végzi mindegyik a megszokott tevékenységét, esetleg egy árnyalattal magabiztosabban: vizsgázott! Visszaállt minden a maga helyére, folyik az élet a maga medrében - még akkor is, ha már kevesebbet morzsolják a rózsafüzért, s ha ritkábban ostromolják az eget, hogy hajtsa fülét a föld felé. A mindennapi kenyeret mindenképpen megtaláljuk a boltban pénzért, s a következő húsvéti ünnepet is az emberi kéz varázsolja hangulatossá. Lejárt a vizsga...? Nem, egyáltalán nem. Folyamatosan vizsgázunk.

2 évet töltött a blog :)

Növünk, növögetünk, 2 évesek lettünk. Méreteiben ugyan nem terjeszkedik a blogocska, de az idő telik fölötte is. Nem tudom, mi lesz belőle egy-két év múlva, hogy tovább fog-e tartani fejlődése, vagy megreked-e egy bizonyos szinten, de egyelőre a legjobbakat remélem felőle. Ha úgy találjátok majd, hogy jobb "táplálásra" van szüksége, beszólhattok. Tőletek, olvasóktól is függ, mennyire lesz érdemes éltetni. Vagy mégse így van?? Lehet, hogy tévedek :)

Könyvjelzők

Teszem-veszem a könyveket, amik annyira hozzátartoznak a mindennapjaimhoz, akár a mindennapi kenyér. Egy időben többet is forgatok, és hogy ne sorakozzanak reggeltől estig kinyitva, könyvjelzőket rakosgatok lapjaik közé ‭– ‬ néha hármat is ugyanabba a könyvbe ‭–‬, hogy a későbbi használatkor ne legyen szükség végiglapozni kétszáz oldalt. Csak egy könyvjelző, egy egyszerű kis kartonlapocska, mégis hasznos jószág, hiszen megkönnyíti az eligazodást a sok-sok lap között.

Itt van ez a rózsás könyvjelző az asztalon. Évekkel ezelőtt vettem, s a Bibliában őrizgettem sokáig. Egyszer aztán, amikor már a sokadik levelet küldtem a rácsok mögé, az a gondolatom támadt, hogy a könyvjelzőn levő szöveg erősítésként hatna a lelkileg megfáradt címzettre. Fogtam a kis lapot, és betettem a levélbe. Évek teltek el. Sok boríték megfordult a kezemben, és sok apró emléket kaptam én is a levelezőiskola diákjaitól. Eltettem valamennyit mint szegénységük jószívűségének kincseit. Bontogatva az egyik levelet, könyvjelzőt találtam benne. Rózsás - és ismerős. Ugyanaz, amit valamikor én küldtem. Gazdája nyilván elfelejtette, hogy tőlem kapta, és nem lévén „bent” képeslapja, amivel megörvendeztessen, a könyvjelző hátára írta jókívánságait. Amit szívből adunk, szívből kapjuk vissza.

Őrizgetek másféle könyvjelzőket is, amelyeket nem papírból készítettek. Például szélcsengőt a szivárvány színeire befestett diókból készítve. Egyéni használati utasításában az áll, hogy amikor az élet legnagyobb nehézségei szakadnak a nyakamba, a a szélcsengő diói zörögni fognak. Mindmáig még nem hallottam őket...

Az egyetemi évek lejárta után enyhe szorongással gondoltunk a jövőre: hogyan tovább. Egymás mellett sorakoztak a bepakolt dobozok, elszállításra várva. Az egyik lány pirinkó batyut nyomott a kezembe. Egy darab mézespogácsát ‭– ‬az útra, a hosszú útra. Hogy amikor ellankadok, jusson eszembe Illés pogácsája, és erősítsen. És az út még nem ért véget, és a pogácsa még tart.

Csupa, csupa könyvjelző.

Amikor nem tudjátok, hogyan tovább, lapozzátok fel a régebbi könyveket. Nyissátok fel őket a könyvjelzőknél és olvassátok újra a megjelölt részeket. Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra (Zsid 10:32).

A következő fejezet pedig legyen a könyvjelzős oldalak folytatása.

Ne hagyjátok...!

Úgy tűnt, hogy az Úr 2009. évében a második félévkezdő július csakúgy érkezik, mint a megkésett hívek a templomba: csendben, lábujjhegyen és ha lehet feltűnésmentesen helyet foglalva a hátsó padban. Gondolatban már készítgettem a virtuális címkét, amivel napzártakor feliratozom a felezővonal utáni első napot, amely a látható - azaz a nem látható! - jelek szerint indítója a teljes uborkaszezonnak. Ha valami kevésbé megszokottat kellene említeni, talán az lehetne, hogy váratlanul meggazdagodtam egy szabadnappal (aminek munkaóráit hetekkel korábban lezavartam otthoni fordítással, nem tudva, hogy munkaszüneti nap van). Valaki jóindulatúan beszólt, hogy este orgonahangverseny lesz a főtéri "nagytemplomban". Hogy ki lesz a művész, nem tudta, de hát egy ilyen kisvárosban, mint a mienk, ahol talán csak évente egyszer plakátolnak hangverseny végett, ugyan kit foglalkoztat annyira a név! Úgyis kiderül néhány óra múlva... Áhítatosan üldögéltünk este a hátsó padok egyikében. Előttünk több tíz sornyi üres pad tátongott. Csak nagyon kevesen foglalták el a középső padokat. A többség hátul ült, közel az orgonához. És persze, a kijárathoz. Arccal az oltár felé, háttal a karzatnak és orgonának sokféle gondolat ütközhetett sokak elméjében. Most visszanézve megállapítom, hogy hol a múlt, hol a jövő képe sejlett föl kivetítetlenül retinámon. Percig se a jelen - csak ami volt, és aminek jönnie kell. A jó muzsika egyik letagadhatatlan vonása: a megláttatás, a meggondolkodtatás; amikor az ember magába száll, elmereng, befelé néz és elemez, gondolatokat vajúdik, és tán el is indítja szülésüket. (Elrejteném magamat bombabiztos menedékre, ha netán kőzápor fenyegetne..., mégis megkockáztatom: nincs is rossz muzsika, ami ne hagyjon gondolkozni; mert amitől gondolat nélküli - gond-atlan, csak ösztönlény - állapotba kerül a homo sapiens, az nem is muzsika.) Mi pedig nagyon is gondolkodtunk és mértük a múltat, szőttük a jövőt. Mintha álomból ócsudtunk volna fel, amikor elhangzott az utolsó akkord. Ha lehetett volna kimenekíteni néhány ütemnyi harmóniát a veszendőség szorításából, és jól összecsomagolni, belső zsebbe tenni vagy táskában hazavinni! Őrizni az elmúlt órát, megtartani erejét, hallgatni a zenéjét, vigyázni rá, mint ünnepélyes jótéteményre, amely összeköt, eggyé fűz, megelevenít és egy nagy családdá formál. Megilletődve lépdeltünk kifelé, de csak néhány métert. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve álldogállt mindenki a templom előtt. Lopva visszatekintettem. Láttam, hogy mások is ugyanezt tették. Nem tudom, mit akartam nézni vagy mit akartam látni. Csak muszáj volt visszanézni. Mintha senki nem akart volna hazaindulni, mintha várt volna mindenki valamire, amit nem lehet megnevezni, körülírni, elmondani. Valamire, ami szabadságot ad, felszabadít arra, hogy ne érezzük magunkat külön szigetnek, össze nem tartozó, korlátolt szavatosságú, lecserélhető alkatrészeknek, hanem láthatatlan szállal összefűzött közösségnek. És ahogy lassan mégis csak ritkulni kezdtek a sorok, halkan elmorzsoltam magamnak, most pedig szétkiáltom mindenkinek: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!"