2008. február 25., hétfő

Örömóda - rekviem helyett

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!

2008. február 9., szombat

A helyben topogás ára

Kevés elszomorítóbb dolog van az életben, mint a veszteglés, a helyben topogás. Az az állapot, amikor némelyek (vagy sokan?) úgy érzik, megfeneklett életük csónakja, sekélyes vízre került, kiszállni kellemetlen belőle, de mély vízre sem tudnak már beevezni vele. Munkakedv lelohadva, tervek - "á, lejártak azok az idők!", a házasság üdesége megkopva, világfelfedezői, udvarlási, tanulási vágy a süllyesztőben, értelmes és hasznos, egyszersmind időigényes programok csak múlt idejű igealakokkal említendők, a vidám kiruccanások helyét elfoglalja a tévé előtti tespedés, ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó, azt a szürke életét! A megvalósítatlan tettek, beteljesületlen vágyak mögött ott van az a gondolat: az egyén önmaga nem azt az életet éli, amelyet élnie kellene. Életunttá válik, keresi az olcsó feltöltődési lehetőségeket, értéktelen szórakozásokat, könnyű olvasmányokat, izgalmas adásokat, hogy valamivel úgyszólván „feldobja” megszokott életvitelét. Nevezhetnénk ezt az állapotot a lélek megfázásának. Mik az eredmények? Bűnös viselkedések, amiket sosem elemeznek, sem nem cserélnek le, Képességek és talentumok, amelyeket nem ápolnak, nem fejlesztenek, Míg a hetek hónapokká nyúlnak, A hónapok évekké torlódnak, S egy napon visszatekintesz életedre, amelyből A mély, bensőséges és tisztességes beszélgetéseid hiányoztak, Bátor imáid el nem hangoztak, Rendkívüli kockázatokat nem vállaltál, Áldozatkész ajándékokat nem adtál, Életeket meg nem érintettél, Karszékedben csak tespedtél aszalódott lélekkel és elfelejtett álmokkal. Ráeszmélsz arra, hogy nem hallottad meg, amikor e világ kiáltott, és Gyötrő szükségeiben téged keresett. Rádöbbensz arra, hogy a hatalmas Isten hívott, légy része valaminek, ami önnönmagadnál nagyobb. Most, megkésve, látod, ki lehettél volna, de nem lettél, Mit valósíthattál volna meg, de pihentél. Nem válaszoltál a hívásra, foglalt voltál, Elhaladt mellett az élet, és te élve meghaltál. Mered felvállalni ezt a fajta életet? Startból kudarcra van ítélve. A senkik élete, akik VALAKIK lehettek volna. A valakiké, akik senkivé hagyták gyúrni magukat az akadályok által, amelyeket legyőzhettek volna, ha fantáziájuk óriásira nem dagasztotta volna őket; a kicsiké, akik látták magukat nagyokká érve, ha "majd", ha "egyszer" minden tökéletesen fog működni. A csecsemőké, akik sohse szoktak rá az önálló táplálkozásra, még akkor sem, miután kinőttek a bébikorból. Nem RÓLAD van szó. TE mered vállalni az életet, és teszel érte. TE rádöbbentél már arra, hogy része kell, hogy legyél valaminek, ami önmagadnál nagyobb. TE még nagy dolgokat valósíthatsz meg. Csak figyelj a hívásra.