Örömóda - rekviem helyett

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!