2016. június 30., csütörtök

Az év felén

Elmúlt június is, vele együtt az év fele. A napok újra rövidülnek... (Bejegyzés még munka alatt, kérlek, később gyere vissza).

2016. március 2., szerda

"Bábosha"

Tavaly történt, de visszaemlékszem arra a bizonyos délelőttre. Sütött a Nap finoman, sőt hívogatóan, annyira, hogy sikerült kicsalnia a közeli parkba. Szeretem körbejárni, különösen ha zsendülnek a fák. Olyankor kicsi-nagy kint vidámkodik. A park hozzánk közelebbi bejárata mellett óvoda működik, s amikor kinti tevékenységeket tartanak, igencsak megszínesedik az udvara. Csetlenek-botlanak a kis emberkék, a legénykék alpinizmust gyakorolnak a drótkerítésen - még szerencse, hogy nincs egy "hegytető", ahol célba érve a lábukat lelógathatnák. Az óvodán túl a szaladóösvény kanyarog. Nem sok esély van arra, hogy valaki nyugodtan végigsétáljon rajta, mivel a környékbeliek igencsak adnak a mozgásra és fittségre; ennélfogva legalább egy-két szuszogó, lihető, izzadó személlyel mindig számolni kell. Az óriási koronájú fák között terül el egy nagyobbacska füves tér, azt nevezhetném kutyafuttatónak. Aki a négylábú barátját éjszaka négy fal között, ajtó mögött altatja, napközben oda viszi le mozogni. Van ám olyankor hancúrozás! Egyik a másikat kergeti vagy éppen barátkoznak, eldobott labda után rohangálnak, táncolnak maguk körül. Csupa élvezet, és nem csak kutyáknak!
Leültem az egyik padra, és fél órácskányit csak üldögéltem. Jól esett egyedül lenni, gondolkodni és helyre tenni dolgokat, egyszerűen csak legeltetni a tekintetemet a zöldellő természeten. De ahogy a sétának van egy kezdete, úgy van vége is. Ráérősen ballagtam hazafele, szemügyre véve minden fát, bokrot és padot. Aztán megpillantottam egy leterített pokrócot, rajta néhány személyes holmit, s mellette egy üres gyerekkocsit. Sem felnőtt, sem gyerek nem volt a közelében.
Nem sok időm maradt tűnödni, hol lehet a gazdája... Pár másodperc után egy összevissza futkorászó fiatal nőt láttam meg. Kétségbeesetten hajtogatta szét az amúgy áttetsző bokrokat, nézett erre, nézett arra, közben kiáltozott. Nem értettem, mit kiált, de világos lett egyből, hogy a gyermekét keresi. Megkérdeztem, mekkora, hány éves, hogy néz ki és hogy hívják a kisfiát. "Bábosha" - felelte, és szőke. Már nem emlékszem, mit mondott a gyerek ruhájáról. Akkor viszont rögtön elindultam ellentétes irányba, s alaposan megnéztem minden gyereket a játszótéren, bebámultam a fák mögé, kinéztem a járdára, s közben csak az járt az eszemben, milyen borzalmas érzés lehet elveszíteni egy gyermeket - magad mellől. Lehet, hogy az anyuka éppen belemerült könyve olvasásába? Vagy annyira lekötötte a mobiltelefon és a csettelés, annyira beleragadt a virtuális világba, hogy nem vette észre, mi történik a valóságban körülötte? 
Körbejártam még egyszer a parkot, s közben észrevettem, hogy egy csoport fiatal ugyancsak becserkészi a környéket. Báboshát nem találtuk. De azért reménykedve lépdeltem tovább, hátha valaki megtalálta. Úgy is volt. Egy lány szólt, hogy a kisfiúra rábukkantak a villamosvonal mentén, a járdán. Épségben, egészségben került vissza anyukájához. Hála Istennek! 
De a gondolat sokáig nem hagyott nyugodni: "hova merül el szép szemed világa", amikor a szemed fényét őrzöd? Mi lehet annyival fontosabb a kincsednél, hogy később csak hűlt helyét konstatáljad? 
Ha talán annyira örülnénk a másiknak és értékelnénk őt elveszt(őd)ése előtt, mint miután elveszett és megtaláltatott, talán el se veszne soha... 

2016. február 29., hétfő

Négy évben egyszer...?

...van szökőév. A tegnap a Facebook külön is emlékeztetett erre az eseményre, kedvesen odanyomva a kérdést a kezdőoldalra: "Judit, te hogyan használod ki a február 29-ét?"
Ezen kicsit eltöprengtem, de nem annyira, hogy ne tudjak elaludni. Elég minden napnak a maga baja - tartja az isteni bölcsesség, én meg tartom magam a bölcsmondáshoz. Még szerencse, mert ma reggel arra ébredtünk, hogy este van: egész nap este volt, sötét, morcos, esős idő, el is mosta volna minden nemes, házon kívüli törekvésemet, ha tegnap megfogalmazom őket. De nem lévén mit elmosnia, házon belül maradtak az eszméim.
És eltelt a nevezetes hétfő úgy, mint általában a hétfők, s a mindenheti látogatóink úgy látták-érezték, hogy idebent tavasz van, mégha zord is kint az idő. Ettől az érzéstől az estém is megvilágosodott.
A komódon levő nagy óra ketyeg egyenletesen tovább. Nem vette tudomásul, hogy szökőév szökőnapja van (bár a naptártörténet szerint nem ma, hanem 5 nappal korábban volt a toldaléknap), ugyanolyan ütemesen méri az időt, mint mindig. Nem siet, nem késik, végzi hűségesen a feladatát. Emberek jönnek, emberek mennek, tél helyett tavasz köszönt be, húsvétra tán havazás lesz, s ha odavetemedne a világ, hogy öreg kontinensünkön maholnap arabus lesz az újangol, az okos vekker akkor is csak ketyeg tovább. Nem hagy ki egy ütést sem, és nem siet kettővel az idő előtt. Csak a dolgát végzi, de azt pontosan és szépen -, amihez József Attila még hozzátenné, "ahogy a csillag meg az égen". Mert csak úgy érdemes.
Négy év nagy idő. Annyit kéne még várni a következő plusz napig, ha valaki különlegességet szeretne betervezni a ritka dátumra. Ami engem illet, ráhagyom az Égiekre, és inkább betársulnék az óraszolgálatba: naponta, egyenletesen, megbízhatóan és eseményektől-történésektől-változásoktól el nem téríthetően, csillagokhoz érdemesen tenni a tennivalómat... Mert csak így éri meg.