"Bábosha"

Tavaly történt, de visszaemlékszem arra a bizonyos délelőttre. Sütött a Nap finoman, sőt hívogatóan, annyira, hogy sikerült kicsalnia a közeli parkba. Szeretem körbejárni, különösen ha zsendülnek a fák. Olyankor kicsi-nagy kint vidámkodik. A park hozzánk közelebbi bejárata mellett óvoda működik, s amikor kinti tevékenységeket tartanak, igencsak megszínesedik az udvara. Csetlenek-botlanak a kis emberkék, a legénykék alpinizmust gyakorolnak a drótkerítésen - még szerencse, hogy nincs egy "hegytető", ahol célba érve a lábukat lelógathatnák. Az óvodán túl a szaladóösvény kanyarog. Nem sok esély van arra, hogy valaki nyugodtan végigsétáljon rajta, mivel a környékbeliek igencsak adnak a mozgásra és fittségre; ennélfogva legalább egy-két szuszogó, lihető, izzadó személlyel mindig számolni kell. Az óriási koronájú fák között terül el egy nagyobbacska füves tér, azt nevezhetném kutyafuttatónak. Aki a négylábú barátját éjszaka négy fal között, ajtó mögött altatja, napközben oda viszi le mozogni. Van ám olyankor hancúrozás! Egyik a másikat kergeti vagy éppen barátkoznak, eldobott labda után rohangálnak, táncolnak maguk körül. Csupa élvezet, és nem csak kutyáknak!

Leültem az egyik padra, és fél órácskányit csak üldögéltem. Jól esett egyedül lenni, gondolkodni és helyre tenni dolgokat, egyszerűen csak legeltetni a tekintetemet a zöldellő természeten. De ahogy a sétának van egy kezdete, úgy van vége is. Ráérősen ballagtam hazafele, szemügyre véve minden fát, bokrot és padot. Aztán megpillantottam egy leterített pokrócot, rajta néhány személyes holmit, s mellette egy üres gyerekkocsit. Sem felnőtt, sem gyerek nem volt a közelében.

Nem sok időm maradt tűnödni, hol lehet a gazdája... Pár másodperc után egy összevissza futkorászó fiatal nőt láttam meg. Kétségbeesetten hajtogatta szét az amúgy áttetsző bokrokat, nézett erre, nézett arra, közben kiáltozott. Nem értettem, mit kiált, de világos lett egyből, hogy a gyermekét keresi. Megkérdeztem, mekkora, hány éves, hogy néz ki és hogy hívják a kisfiát. "Bábosha" - felelte, és szőke. Már nem emlékszem, mit mondott a gyerek ruhájáról. Akkor viszont rögtön elindultam ellentétes irányba, s alaposan megnéztem minden gyereket a játszótéren, bebámultam a fák mögé, kinéztem a járdára, s közben csak az járt az eszemben, milyen borzalmas érzés lehet elveszíteni egy gyermeket - magad mellől. Lehet, hogy az anyuka éppen belemerült könyve olvasásába? Vagy annyira lekötötte a mobiltelefon és a csettelés, annyira beleragadt a virtuális világba, hogy nem vette észre, mi történik a valóságban körülötte? 

Körbejártam még egyszer a parkot, s közben észrevettem, hogy egy csoport fiatal ugyancsak becserkészi a környéket. Báboshát nem találtuk. De azért reménykedve lépdeltem tovább, hátha valaki megtalálta. Úgy is volt. Egy lány szólt, hogy a kisfiúra rábukkantak a villamosvonal mentén, a járdán. Épségben, egészségben került vissza anyukájához. Hála Istennek! 

De a gondolat sokáig nem hagyott nyugodni: "hova merül el szép szemed világa", amikor a szemed fényét őrzöd? Mi lehet annyival fontosabb a kincsednél, hogy később csak hűlt helyét konstatáljad? 

Ha talán annyira örülnénk a másiknak és értékelnénk őt elveszt(őd)ése előtt, mint miután elveszett és megtaláltatott, talán el se veszne soha...