SZEPTEMBER VÉGÉN

Ha szeptemberi vers, akkor Petőfi. Akár hó eleje, akár vége, mindkettő rögtön Petőfit juttatja eszembe. Jobban mondva a verseit. Ha tévedek, igazítsatok ki. Csak kimondom, hogy "szeptember végén" vagyunk, máris Petőfit idézem. Munka, tanulás, elvégzetlen feladatok, rámváró kötelezettségek, árral szembeni úszás - csupa prózai kifejezések. Ez lenne a szeptember vége. Jó lenne, ha nem pontot, hanem kérdőjelet tehetnék a mondat után. Bizony, egy hullámhosszon vagyunk nagy költőnkkel: Elhull a virág, eliramlik az élet... Egy teljes nap választ el szeptember abszolút végétől. Hátra van még a holnap. Hátra van még 24 óra, aminek minden perce feloldhatja még a kegyetlen pontot. Azt a kis, gombostűfejnyi parányiságot, aminek nyelvi hatalmában áll sorsokat (el)dönteni, terveket lezárni, tetteket meg nem másíthatóvá tenni, elcsépelt terminussá lefokozni a "stresszt". Ámde ez az egyetlen nap még megtörheti erejét. Mert az idő néha nagyobb úr, és a pontot alárendelheti egy föléje rajzolt kérdőjelnek. Nem hasztalan a bizakodás. Így tekintve előre a következő napnak, kicsit Petőfi szemével látom én is a világot. Azt a kis világot, ami nem körülöttem forog, de benne forgok én. És meglátom azt, hogy nemcsak munka és stressz, fáradtság és nyűg, teher és feladat létezik, hanem "szeptember végén": Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, (...) Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet. Igaz ugyan, hogy "sötét hajam őszbe vegyül már, / A tél dere már megüté fejemet, de ezt a fajta ifjúságot, a szívbe zárt lángsugarú nyarat magammal akarom vinni. Át - októberbe. S ha netán a "tél dere" akarná kiszorítani, szolidarizáljatok velem: gondoljunk gyakrabban arra, hogy egyszer majd elhull a virág, eliramlik az élet... , ennélfogva addig örüljünk a lángsugarú nyárnak, amíg csak lehet. Mert még nyílnak a kertben a virágok. (UI: Gratula az ezredik blogolvasómnak, aki szeptember 3o-án, hajnali 1 óra körül kerekítette ki az olvasók számát. Ígért jutalom nem marad el!)

Csak megjegyzés, semmi más

Úgy tűnik, eddig csak magammal beszélgettem a blogszobámban. Amikor először nyitottam ki ajtaját, kitűztem a táblát: ha valamit megkedvelsz itt, elviheted magaddal, csak hagyj helyette egy rövidke megjegyzést. Eddig kaptam talán hármat vagy négyet. Nem sok. De sokatmondó lehet, ha arra gondolok, hogy: 1) a látogatóm nem sok érdemlegeset talál itt. Ezért, akár a hajó a vízen, nyomtalanul elsiklik (az olvasottak fölött). Tehát - egyedül szövegeltem. Szomorú... 2) Talál itt egyet-mást, amiről úgy érzi, neki (is) való. Csak épp nem hagy helyébe semmit. Még egy kurta megjegyzést sem, mégha örül is a vinnivalónak. Ebben az esetben, mégha kedvezőbb is rám nézve, mint az 1) pont, szintén csak monologizálok. És motyogom magamban: "... megloptak." Mert nem hagytak egy árva megjegyzést sem. (Tetszett? Nem tetszett? Hiábavaló az egész?) Pedig ingyen lenne. Kopogtatás nélkül léphettek be ezen az ajtón továbbra is. De ha lábtörlőjén hagytátok az út porát, búcsúzáskor - ha nem esik terhetekre - hagyjátok a kilincsen kezetek nyomát (is). Alássan köszönöm, s minden tiszteletem!

Vigasztalni kéne

Vigasztalni kéne. Jó szót mondani kéne, helyénvalót, biztatót, szépet és vidámítót. Erősíteni kéne, lelkesíteni és bátorítani, jobb jövőt láttatni, reménykeltőt és életre érdemeset. Kellenének a szavak, maguktól sorba rendeződjenek, jöjjenek a melléknevek, ékesítsék a főnevet, tündököljenek az igék, illeszkedjenek az őket megillető alanyokhoz és tárgyakhoz. Kellene a vigasz. Másnak és másoknak. Tőlem nekik. Kellene egy ígéret, kellene, kellene. Csak épp nem találom a jó szót, nem találom az ígéretet, mert nem lehet. Nem ígérhetek más nevében, más helyett. Nem vagyok próféta, hogy megjövendöljem: igenis, minden jóra változik. Nem tudok biztosítást sem kötni - semmire. Vigasztalni kéne, szavakat sorjázni, gyengéket erősíteni, beteg szíveket bekötözni, fájó sebeket enyhíteni. De csak keresem a szavakat, és szavakba ütközöm. Elcsépelt, közönséges, általános, bölcselkedő, hivalkodó szavak állják az utam. Akármit is mondok, csak szavak köntösébe öltöztetett viaszbábu. Élettelen, segítségre képtelen. Vigasztalni kéne!!! És nem tudok. Jó szóra volna szükség? Szépre, nemesre? Á, dehogy! Csak melegre, egy kis lélegmelegre. Meleg kabátot kéne borítani a didergőre, szeretetből szőttet, együttérzéssel kivarrottat. S ha nincsen ilyen kabátom, magamhoz vonlak és átkarollak. Félkézzel letörlöm a könnyeidet, mialatt a szemem sarkában lappang egy árulkodó könnycsepp. És ránk telepedik a szótlan csend. A vigasz?

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

- Petőfi Sándor - Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. (Erdőd, 1848. november 17–30.) (Annak idején, az általános iskolában az utolsó 3 szakasz nem szerepelt a tankönyvben. Hát én sem szerepeltetem. Akit érdekel - mert szépnek bizony szép! - olvassa el az interneten. Nekem is újdonság volt végigolvasni a teljes verset.)