Boldog karácsony

Ugyanolyan ez a csütörtök, mint a többi. És a december is december, a maga változó időjárásával, amely havat hoz karácsony előtt, s el is viszi karácsonyig. Szenteste van, mint minden évben ilyentájt, de mégis más. Minden ünnep - újabb ünnep, minden öröm - újabb öröm. És ettől más az idei karácsony. A szereplők ugyanazok, de változnak a díszletek és a fellépés. Jó volt együtt lenni ma a családdal, és egyszerűen csak karácsonyozni. Jó volt együtt énekelni a Csendes éjt az ajtó előtt, és jó volt elnyomni egy könnycseppet, mert az óhatatlanul is kibújik egy ilyen meghitt alkalomkor. Jó volt szépen megterített asztalhoz ülni és kedélyesen elbeszélgetni. Jó volt a félhomályban üldögélni és elvarázsoltatva lenni a színes kis fényektől. Jó volt nyolcszor végighallgatni a Csendes éjt, és még elbírtuk volna ugyanannyiszor, pedig nem csak anyanyelvünkön zengett. Jó volt megemlékezni távolban levő szeretteinkről, és jó volt elmerengeni. Jó volt telefonhívással meglepni azt, aki legkevésbé se számított erre. Jó ilyenkor egyszerűen csak nosztalgiázni, s arra gondolni, hogy jövőre már ez a karácsony is a nosztalgiát szerző emlékek közé fog tartozni. Jó együtt lenni. Jó békességben együtt lenni. Jó szeretetben együtt lenni. És jó megelégedve lenni.

De a legjobb az, hogy bár karácsony csak évente egyszer van, a testet öltött Szeretet örökre nekünk ajándékozta önmagát. És semmi mást nem vár érte cserébe, mint önmagunkat. Jól tudja, hogy nem Neki szól a megterített asztal, nem Neki lobognak a gyertyafények, és a boltban vásárolt ajándékokkal is szeretteink örömén keresztül magunknak szerzünk örömet. De az Ő nevére és emlékezetére szünetel rövid ideig a robotolás, az Ő nevében ülnek ünnepet, és Általa van együtt a család. Neki köszönhető, hogy ilyenkor kiemelten a szeretet kerül a középpontba.

Mert ilyen ez a karácsony. Mindig ugyanarról szól, mégis mindig más, és mindig megismételhetetlen. Nem tudjuk, hogy alakul jövőre, de jó lenne, ha meghosszabbíthatnánk az ünneplést. "Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna e világra!" Ugye, de jó volna? Valamit tenni kéne érte, ne csak vágyakozni. Én tegyek érte, te tegyél érte, mi tegyünk érte. Ugye, hogy jó lesz így? Igazi boldogság száll majd a lelkünk világába. Mert a bennünk lakozó Szeretet és a belőlünk áradó szeretet áldott találkozását fogjuk ünnnepelni.

Memento - Petrovics Jóska

December tizenharmadika. Amikor ma megnéztem a naptárban, az Úr 2009. évének hányadik napját értük meg, egy pillanatra arra gondoltam: tizenharmadika, és nem péntek! Biztosan örülnek a babonások, hogy valami baj elkerüli őket. De a baj bárhol jöhet, nem csak ott, ahol a fekete macskától félnek. A legelső hívás 11:07 perckor érkezett: Jóska az éjjel nagyon rosszult volt. Lehet, hogy az utolsó napja. - Istenem, bár egy jó szót, valami erősítőt mondhassak még neki! Segíts meg... - könyörögtem magamban, és a Bibliát a táskámba pakoltam. Már indulófélben voltam, amikor másodszor csörrent a telefon: Jóska... elaludt. Elmondatlanul maradtak az utolsó vigasztaló szavak, nem jutott el az utolsó bátorítás, mert Valaki onnan fentről a rövidítésen ment el a beteg házához. Megelőzött egy órával, és Ő ellene senki nem szólhat semmit. Az életprogram gombját Ő kezeli, nekünk csak egy-egy lépést mutat meg belőle. Éppen csak annyit, amennyi a mi részünk abban, hogy a program jól működjék. Sírni lehet, sírni szabad. A könnyeknek senki sem parancsol. Felette állnak bármilyen szervezésnek, és olyan utat nyitnak meg a belsőből, ami előtt nem lehet stoptáblát elhelyezni. Siratom magunkat. Azokat, akik együttérzünk másokkal, akiket a jó szándék vezérel, akik szeretnénk valamit tenni másokért. De nem abban a pillanatban és nem abban az órában, amikor az elhatározás megszületett. Csupán egy nappal később. Csak alig 24 órával később - amikor már tényleg késő. Magunkat siratom, az örök későket. "Ne sirassátok a halottat, és ne bánkódjatok érte..." - tanácsol Jeremiás (22:1o). Hiszen szenvedései megszűntek, fájdalmai elmúltak, csendességben alszik. Vár rá egy röpke pillanatnak tűnő alvás, amely után az első szó, amit meghall, Azé lesz, aki utoljára látogatta meg: Ébredj, ébredj! Isten hozott OTTHON! Mert mi találkozni fogunk! Megegyeztünk ebben! Amikor utoljára láttam Jóskát, a gyülekezet gardróbjában álltunk. Éreztem, hogy valamit mondani kéne. Gyógyulást, jobbulást már minden ismerőse kívánt neki. De ha...?! Jóska..., Isten tudja, kinek mit és mennyit enged meg. De ha Ő mégse venné el a gyötrelmeidet, és ha másként látja jónak, te csak arra törekedj, hogy ne hiányozz onnan, ahol nem lesz már szenvedés. A mennyország mindent megér, találkozzunk ott! És Jóskának rögtön váltott az esze, s mialatt egy könnycsepp megjelent a szeme sarkában, félig elmosolyodva így válaszolt: Te pedig nyissad ott a kaput! Nem tudom, ha ekkora megtiszteltetést rám bízna-e az ég. Beérem azzal is, hogy utolsóként mögöttem csukják be a kaput. De végül nem számít a sorrend sem, csak az, hogy a névsorolvasáskor bennünket is kiáltsanak. Nem számít semmi, csak az az egy hang, amit hallani fogunk. Itt vagytok végre! Annyira vártalak titeket! Isten hozott titeket az örök boldogság otthonába!

Idén is volt december tizedike

Olyan jól osztja el a Fennvaló az eseményes napokat életünkben. Születésemet kora nyári napra ütemezte be, a névnapom pedig rá félévre van. Ez utóbbi ugyan emberi kitaláció, és persze, hogy soha senkinek eszébe nem jut a családban, de ettől eltekintve nekem igen! Mert olyankor a rádióban szépen bemondják, hogy ma Judit nap van, és éljenek a Juditok. Én meg tényleg elkezdek éledezni, mert nagynéném történetesen akkor hallgatja a rádiót, s a szomszédasszonynál is be van kapcsolva, tehát tudják, hogy nevem napja. És rögtön felhívnak és felköszöntenek. Nincs ugyan semmi érdemem abban, hogy így hívnak, s nyilván ha Mária vagy Irénke lennék, ugyanígy megtennék. És a 7. szomszédban lakó idős szomszédnéninek is eszébe jut, csakhogy már előző nap, mert megvásárolja a képeslapot, reszkető kézírással ráírta az idén (is), hogy "Boldog névnapot!" - és személyesen dobja be a postaládába. Hogy mi ebben az egészben a különös? Voltaképpen semmi. Se a névnap, se a felköszöntés, sem az öröm. Másokkal ennél ragyogóbb dolgok történnek. De azok nem nekem ragyogóak. Én viszont tudom azt, hogy ezek a más szemében kis apróságnak tűnő dolgok - "szitáló hópelyhek", az ég csodamorzsái a földre hullatva. Mert egy nappal korábban annyira nehéz volt már vinni a többnapos - munka miatti - nem alvásból eredő kimerülés terhét másféle gondokkal együtt, hogy azt mondtam: Istenem, adj egy jobb napot holnapra! Ne legyen ilyen sanyarú, mint a mai! És meghallgatott. És én örültem. Mert kétségtelen, hogy nagyobb csoda a születés eseménye, de még nagyobb csoda, amikor egy egyszerű névnapon az ember újra érzi, hogy él. Mert van, aki éltesse.

A legédesebb cukorka

A gyerekek gyorsan nőnek, és ha 1-2 hónapig nem látjuk őket, még inkább látható a fejlődés. Kisebbik unokahúgom, Kamilla - karácsonykor tölti a három évet -, igazán alátámasztja kijelentésemet. Hét végén meglátogattam öcséméket és lányaikat, és várakozásomban megint nem csalódtam: Kamilla ismét megajándékozott egy-két aranyköpéssel. Vasárnap reggel a játékpóniján próbált ügetni úgy, hogy közben fél lábával lökdöste magát előre. Felajánlottam, hogy én majd taszítgatom. "Ne nyúlj hozzá a lovacskámhoz", sikította az egyébként jószívű gyerek. "Rendben" - válaszoltam - "akkor inkább ezzel a kirakóssal játszom". Újabb visítás: "Ne nyúlj hozzá a játékomhoz!!!" Nem szóltam semmit, csak nagyon mélyen és hosszan a szemébe néztem. Mint a kígyótól megbűvölt ember, úgy meredt rám, hirtelen még egy mukkanás se jött ki a száján. Nézett vissza, mint aki egyebet nem is tud tenni, én meg eltűntem a vendégszoba ajtaja mögött. Pár pillanat múlva ott termett a hét éves Szilvia, aki a korábbi jelenetet nem látta-hallotta. "Nénje, gyere játsszál velünk!" - "Nem mehetek" - feleltem, "Kamilla nem engedi, hogy a játékaihoz nyúljak." A kicsi a háttérből figyelte a köztem és nővére között zajló párbeszédet. Látszott rajta, hogy minden szót eszébe vés, és jól megforgatja ott. Majd egy kis tusakodás után szendén felém fordult, és a világ legbékéltetőbb és legkérlelőbb hangján így szólt: "...de én adom neked... Nénje, gyere játsszál. Ha játszol velem, én adok neked egy cukorkát az enyémből!" ...Győzött. Ilyen fajta puhításnak senki se bír ellene állni. Mert édesebb volt az a hang tonnányi cukorkánál. ***

A Reménység keresésében

Volt tanárom (aki egyben lelkész is) írt egy nagyon jó cikket (nem magyarul), amiben megható sztori is található. Lefordítottam a cikket és megsirattam a sztorit, amit most közreadok. Ha néhány könnycseppet kicsalogat a szemekből, lehet, nem hiába: jobban észben tartjuk a mondandót, s könnyebben gyakorlatba ültetjük. REMÉLEM!

Néhány évvel ezelőtt egy reggelen ajtónknál egy férfi kopogtatott. Kora reggel volt. Körülbelül akkor szokott lenni a hajnalhasadás. Amikor az ajtót megnyitottam, előttem egy összetört lelkű, rettegő ember állt. Miután valahogy elmondta mondanivalóját, olyasmit értettem meg, ami sok ideig mély benyomást hagyott bennem. Az illető férfinak volt egy utolsó fázisban levő rákbeteg fia. A gyerek tizenkét éves volt. Alig egy nappal korábban utalták ki a kórházból. Azon az éjszakán a gyermeknek nagy fájdalmai voltak, és olyasmit kért szüleitől, ami drámai helyzetet teremtett. Azt kérte, imádkozzanak érte, hogy szűnjenek fájdalmai.

Elmesélte, hogy a kórházban, a mellette levő ágyban egy hívő beteg gyerek feküdt. Amikor a fiúcskának nagy fájdalmai voltak, a hívő gyerek odavonszolta magát ágya mellé, kezeit kezeire helyezte, imádkozott érte, és ekkor alábbhagytak a fájdalmak. Aztán a hívő gyerek ismét visszavánszorgott ágyába.

Otthon nem volt aki imádkozzék az elsőért. A megtört apa sírva állt előttem és azt mondta: ,,Lelkész úr, nem tudok imádkozni, sosem próbáltam... A reggel elmentem a kórházba a kis hívő gyerekért, de az éjszaka folyamán meghalt. Nem tudom, mit tegyek... Mutasson egy kis reményt! Megteheti-e a fiamért azt, amit a hívő gyerek tett?”

Az a hívő és névtelen fiúcska, ott a betegágyon se tudta visszatartani a reményt csak önmaga számára. Imával, vigasztalással és tettel reményt nyújtott másnak úgy ahogy tudott.

...és Te?

Szelek szárnyán?

Reggel 8:10-kor kellett gépünknek felszállnia Londonból. Mindenki elfoglalta a helyét, az utaskísérők fuvolázó hangon már elmondták a tudnivalókat. Egyesek már a könyvükbe mélyedtek, másoknak a figyelmét gyerekeik kötötték le, némelyek pedig az órát lesték, ha nem késik-e túl sokat a gép a felszállással. Nem késett sokat. Felbúgott a motor, megremegett a nagy fémmadár minden porcikája, és már siklottunk is iszonyú sebességgel a kifutón. Szendvicsrágcsálás közben fél pillanatra behunytam a szemem és kértem az Eget, hadd utazzunk szerencsésen. Majd nyugodtan tovább majszoltam a reggelimet. Eközben pillantásom a velem egyirányban, de a másik oldalon ülő harmincas férfira tévedt. Azt hittem, nem látok jól. Felső testét előredöntve, fejét az előtte levő ülésnek támasztva összekulcsolta kezeit és úgy imádkozott. Nem néhány másodpercig, hanem legalább 2 percig. Nem kapkodva, hanem méltóságteljesen. Az ajka mozgott, miközben a szavakat suttogta - persze nem hallhattam, mit. De annál többet láttam. És még annál többet mondott, bár nem nézett a többiekre és nem tartott lelki fröccsöt. Ezzel az el nem rejtett tettével, amiben hivalkodásnak nyoma sem volt, csak végtelen ráhagyatkozás Arra, aki akármelyik pilótánál jobban kormányozza nem csak a repülőt, de életünket is, azt a leckét mondta fel jelesre, amely a kendőzetlen hitről, a nem szégyellnivaló vallásról és az észrevehető bizalomról szól. És akkor ott néhány percig nagyon sűrűn kellett pislognom. Mert nem lehetett nem gondolni arra, mi lenne, ha felszálláskor nem egy, hanem az összes fej meghajolna és minden kéz imádságra kulcsolódna. Nem létezne "szeptember tizenegy" és nem félnénk a légköri zavaroktól. Nem félnénk, hogy nem érkezünk meg, mert bárhova érnénk, biztonságban lennénk. Mert nem szelek szárnyán repülnénk, hanem azzal a biztos tudattal, hogy "óv a kéz / És tart a kéz / És áld a kéz, / A drága kéz. / Elveszni lenne így nehéz..." (Túrmezei).

Múzsakeresés

Nekem úgy tűnik, hogy az élet egyre prózaibb. Lehet, hogy nem látom én jól, de az is lehet, hogy nem az élet változott. A blogszobám fülledt levegője viszont orrcsavargatásra meg fejcsóválásra késztet: itt nagyon kéne már szellőztetni, beengedni egy kis friss levegőt és vigyori napsugarat. Az utóbbi hónapok tevékenysége (hiánya) arra enged következtetni, hogy a múzsáim elutaztak hosszú vakációra, és lekésték a visszafelé induló repülőt. Grrr, csak kapjam el őket valahol... Hevert ám téma éppen elég a közelben, s ha nem is a járdán botlottam beléjük, időnként elém penderültek. De hiába, mert a lírai lényem nagyon sarokba szorult, és sehogy se tudtam kivakarni belőle az írásra való tisztességes hajlandóságot. Doppingszert pedig nem ismerek erre a makacsságra. Pedig valami nagyon szépet akartam volna írni. Ja persze, mindig azt tervezem. Vagy az alany szép, vagy a téma, vagy az igyekezetem. A végeredményről ne beszéljünk most, jó? Arról írnék - ha lenne ki súgjon -, hogy nagy kártyakeverő ez az élet. Hol összekeveri alaposan a kártyáinkat, hol lecsapja őket vagy éppen néhány lapot fejjel felfele enged kikandikálni, de csak annyi ideig, hogy meglássam őket, majd gyorsan ismét összekeveri őket. Na, igazodjak el, ha tudok. Márpedig nekem ez a kártyajáték igazándiból akkor működik - szabály ellenére - ha belenézhetek a pakliba. Kicsit megsajnálom magam. Míg hazatér legalább egy a lófráló múzsák közül, kölcsönlopok egy kis ihletet Coelhotól. Tán csak nem haragszik meg rám, én nem fogok árulkodni magamra! Aszongya, hogy aszongya: “Megtanultam, hogy (...) a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod” (A fény harcosa). Mondtam na, ugye mondtam, hogy nagyon keverődnek a kártyák. Miről is akartam írni? Megyek ablakot nyitni, hadd jöjjön be egy kis hűsítő fuvallat.

____

Uuuupsz meg zsupsz, a fenti idézet kissé rózsaszínűen hangzik. Hihh, pedig se nem romantika, se nem nosztalgia másoltatta le velem. De tetszett a mondanivalója. [Akit zavar, nézzen félre, vagy olvassa visszafele a betűket :) ] Én megbocsátok magamnak.

Háború és béke között

Szeptember az ősz első hónapja, az utolsó kánikulai délutánoké, az iskolakezdésé, a betakarításé, és így tovább. 2001 óta viszont a tömeges emlékezés időszaka is, amikor akarva-akaratlanul szeptember 11-e jut eszünkbe. Ez a fekete nap váltotta ki közvetlenül az afganisztáni és iraki háborút, amit az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva indított meg. Azóta a feszültség nem csökken, Amerika pedig óriási összegeket költ biztonságtechnikára. A háborúhoz pénz kell... A biztonsághoz is? Mintha csak játszanának az eseményekkel, a Béke Világnapjáról alig tíz nappal később emlékeznek meg világszerte. Szeptember 21-én szünetelnie kell minden háborúnak és háborúságnak, és a békét kell előmozdítanunk. Erre hívja fel mindenki figyelmét az Egy nap béke non-profit szervezet, és három javaslatot ajánl azért, hogy egyénileg is tegyünk valamit a békéért: barátságos focimérkőzéseket játszhatunk, megnézhetjük és terjeszthetjük a „The Day after Peace” (A béke utáni nap) című dokumentumfilmet vagy szabadon szervezhetünk különféle tevékenységeket, amelyeknek célja a béke támogatása. Hát igen... aki gondolja, hogy jobb lesz a világ egy mérkőzéstől, csak nyugodtan játsszon. Ezalatt valahol egy (indulattól) részeg és még részegebb egymásra emelnek kezet; átlátszó bőrű gyerekek sírnak egy falatnyi kenyérért, átvert munkások várnak hiába napi bérükre, pénzért árulják az ivóvizet eltikkadt embereknek, testvérek veszekednek négyzetméternyi örökségért. Háború és béke között őrlödik a földünk. Az egy nap béke lassacskán párját ritkító eseménnyé válik. Pedig milyen egyszerű az elv, amely bolygónk legbiztosabb alkotmányában ímigyen van megfogalmazva: „Amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem egyetlen napján az évnek, hanem folyamatosan. Nem tűzszünetet tartva, hanem tüzet rakva fegyvereinkből. Nem megható film miatt sírva, hanem mások könnyét szárítva. Nem békeakciókat szervezve, hanem háborúkat megszüntetve. A békét lehetetlen megvásárolni, de meg lehet szerezni. Amilyen mértékben hajlandóak vagyunk mindenképpen „békességre igyekezni”, békességszerzőkké válni, olyan mértékben tapasztaljuk meg a békét. És boldogok leszünk, mert Valaki az ő békességét ígérte nekünk. Nem úgy, ahogy a világ adja, hanem gyermekeivé válva. Egy örökkévalóságnyi békében.

VIZSGÁK UTÁNI VIZSGA

Lejárt a vizsga. Lejárt az államvizsga. Tényleg lejárt a vizsga, a vizsga, a vizsgaaaaaaa... Vajon miért tűnik ennyire hihetetlennek? Nem ez az első, amit letudtam, naponta vizsgáznak diákok, fél évente vannak újabb és újabb államvizsgák, miért is annyira nehezen hihető? Talán mert nagyon féltünk tőle és féltem tőle. Talán azért, mert nem éreztük magunkat eléggé felkészültnek, és csak mások imádságaira és biztatásaira támaszkodva próbáltuk meg. Vagy inkább mondjam egyes szám egyes személyben - próbáltam meg. Mert már három hónappal korábban úgy gondoltam, jobb ha az idén meg se próbálom, inkább tanulok még, és majd jövőre nyugodtabban állok elébe az egésznek. Huh, bele se merüljek nagyon a témába, mert a gyomorfekély már kezdett feltűnni a láthatáron. Jaj nem igaz, mennyire kicsi tud lenni az ember, amikor mások előtt kell számot adnia a fejében (nem)lévő információhalmazokról! Tüsténkedik, udvarias mindenkivel, készségesen átadja a helyét bárkinek bárhol - beleértve a vizsgát is -, mintha a tudatalatti úgy diktálná, hogy a hirtelen támadt jóság jelentős mértékben befolyásolhatja a vizsga lefolyását és végkifejletét. És milyen érdekes, hm, egészen különös, hogy elszaporodnak ilyenkor a vallásos emberek. Húsvét körül csak azt konstatáltam, hogy egy-egy évfolyamtársnak az ünnep csak kikapcsolódási alkalom, amikor nem kell bejönni órákra, egyébként "Ki látta, hogy feltámadt volna Jézus? Márpedig a feltámadás csak kitaláció!" Vizsga előtt pedig 2-3 héttel ugrásszerűen megnőtt azok száma, akik félhangosan sóhajtoztak és kérték a segítséget éppen Attól, akinek feltámadását mesének tartották. Ráadásul apjuk, anyjuk, nagyanyjuk nagyon határozottan meg kellett, hogy értse: az államvizsga három napján otthon kell ülnie és mondogatni az imákat, morzsolgatni a rózsafüzért, elkönyörögni a Miatyánkot és az összes fohászt, ami ilyenkor csak jól jöhet. Hogy az inkriminált napokat ne is említsem! Féltucatnyi golyóstollal, zsebkendőkkel, "segédeszközökkel", nyugtatóval, vizsga előtti és utáni cigivel és kávéval felszerelve, kegyesen forgatta szemeit majd`mindegyik, mormogták a foguk között, hogy "Segíts meg, Istenem..." és meggyőződéssel állították, hogy csakis a Fennvaló segedelme taszíthat át a sikeresen vizsgázók táborába. És lőn, hogy mindegyik fényesen túlélte a félelmetes eseményt, és örül, hogy megszabadult a vizsgától. A napok tovább peregnek, államvizsgától való rettegés nélkül, és szinte hihetetlen, hogy már nem kell tartani tőle. És ugyanúgy kel fel a nap, és ugyanúgy nyugszik, mint azelőtt, és ugyanúgy végzi mindegyik a megszokott tevékenységét, esetleg egy árnyalattal magabiztosabban: vizsgázott! Visszaállt minden a maga helyére, folyik az élet a maga medrében - még akkor is, ha már kevesebbet morzsolják a rózsafüzért, s ha ritkábban ostromolják az eget, hogy hajtsa fülét a föld felé. A mindennapi kenyeret mindenképpen megtaláljuk a boltban pénzért, s a következő húsvéti ünnepet is az emberi kéz varázsolja hangulatossá. Lejárt a vizsga...? Nem, egyáltalán nem. Folyamatosan vizsgázunk.

2 évet töltött a blog :)

Növünk, növögetünk, 2 évesek lettünk. Méreteiben ugyan nem terjeszkedik a blogocska, de az idő telik fölötte is. Nem tudom, mi lesz belőle egy-két év múlva, hogy tovább fog-e tartani fejlődése, vagy megreked-e egy bizonyos szinten, de egyelőre a legjobbakat remélem felőle. Ha úgy találjátok majd, hogy jobb "táplálásra" van szüksége, beszólhattok. Tőletek, olvasóktól is függ, mennyire lesz érdemes éltetni. Vagy mégse így van?? Lehet, hogy tévedek :)

Könyvjelzők

Teszem-veszem a könyveket, amik annyira hozzátartoznak a mindennapjaimhoz, akár a mindennapi kenyér. Egy időben többet is forgatok, és hogy ne sorakozzanak reggeltől estig kinyitva, könyvjelzőket rakosgatok lapjaik közé ‭– ‬ néha hármat is ugyanabba a könyvbe ‭–‬, hogy a későbbi használatkor ne legyen szükség végiglapozni kétszáz oldalt. Csak egy könyvjelző, egy egyszerű kis kartonlapocska, mégis hasznos jószág, hiszen megkönnyíti az eligazodást a sok-sok lap között.

Itt van ez a rózsás könyvjelző az asztalon. Évekkel ezelőtt vettem, s a Bibliában őrizgettem sokáig. Egyszer aztán, amikor már a sokadik levelet küldtem a rácsok mögé, az a gondolatom támadt, hogy a könyvjelzőn levő szöveg erősítésként hatna a lelkileg megfáradt címzettre. Fogtam a kis lapot, és betettem a levélbe. Évek teltek el. Sok boríték megfordult a kezemben, és sok apró emléket kaptam én is a levelezőiskola diákjaitól. Eltettem valamennyit mint szegénységük jószívűségének kincseit. Bontogatva az egyik levelet, könyvjelzőt találtam benne. Rózsás - és ismerős. Ugyanaz, amit valamikor én küldtem. Gazdája nyilván elfelejtette, hogy tőlem kapta, és nem lévén „bent” képeslapja, amivel megörvendeztessen, a könyvjelző hátára írta jókívánságait. Amit szívből adunk, szívből kapjuk vissza.

Őrizgetek másféle könyvjelzőket is, amelyeket nem papírból készítettek. Például szélcsengőt a szivárvány színeire befestett diókból készítve. Egyéni használati utasításában az áll, hogy amikor az élet legnagyobb nehézségei szakadnak a nyakamba, a a szélcsengő diói zörögni fognak. Mindmáig még nem hallottam őket...

Az egyetemi évek lejárta után enyhe szorongással gondoltunk a jövőre: hogyan tovább. Egymás mellett sorakoztak a bepakolt dobozok, elszállításra várva. Az egyik lány pirinkó batyut nyomott a kezembe. Egy darab mézespogácsát ‭– ‬az útra, a hosszú útra. Hogy amikor ellankadok, jusson eszembe Illés pogácsája, és erősítsen. És az út még nem ért véget, és a pogácsa még tart.

Csupa, csupa könyvjelző.

Amikor nem tudjátok, hogyan tovább, lapozzátok fel a régebbi könyveket. Nyissátok fel őket a könyvjelzőknél és olvassátok újra a megjelölt részeket. Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra (Zsid 10:32).

A következő fejezet pedig legyen a könyvjelzős oldalak folytatása.

Ne hagyjátok...!

Úgy tűnt, hogy az Úr 2009. évében a második félévkezdő július csakúgy érkezik, mint a megkésett hívek a templomba: csendben, lábujjhegyen és ha lehet feltűnésmentesen helyet foglalva a hátsó padban. Gondolatban már készítgettem a virtuális címkét, amivel napzártakor feliratozom a felezővonal utáni első napot, amely a látható - azaz a nem látható! - jelek szerint indítója a teljes uborkaszezonnak. Ha valami kevésbé megszokottat kellene említeni, talán az lehetne, hogy váratlanul meggazdagodtam egy szabadnappal (aminek munkaóráit hetekkel korábban lezavartam otthoni fordítással, nem tudva, hogy munkaszüneti nap van). Valaki jóindulatúan beszólt, hogy este orgonahangverseny lesz a főtéri "nagytemplomban". Hogy ki lesz a művész, nem tudta, de hát egy ilyen kisvárosban, mint a mienk, ahol talán csak évente egyszer plakátolnak hangverseny végett, ugyan kit foglalkoztat annyira a név! Úgyis kiderül néhány óra múlva... Áhítatosan üldögéltünk este a hátsó padok egyikében. Előttünk több tíz sornyi üres pad tátongott. Csak nagyon kevesen foglalták el a középső padokat. A többség hátul ült, közel az orgonához. És persze, a kijárathoz. Arccal az oltár felé, háttal a karzatnak és orgonának sokféle gondolat ütközhetett sokak elméjében. Most visszanézve megállapítom, hogy hol a múlt, hol a jövő képe sejlett föl kivetítetlenül retinámon. Percig se a jelen - csak ami volt, és aminek jönnie kell. A jó muzsika egyik letagadhatatlan vonása: a megláttatás, a meggondolkodtatás; amikor az ember magába száll, elmereng, befelé néz és elemez, gondolatokat vajúdik, és tán el is indítja szülésüket. (Elrejteném magamat bombabiztos menedékre, ha netán kőzápor fenyegetne..., mégis megkockáztatom: nincs is rossz muzsika, ami ne hagyjon gondolkozni; mert amitől gondolat nélküli - gond-atlan, csak ösztönlény - állapotba kerül a homo sapiens, az nem is muzsika.) Mi pedig nagyon is gondolkodtunk és mértük a múltat, szőttük a jövőt. Mintha álomból ócsudtunk volna fel, amikor elhangzott az utolsó akkord. Ha lehetett volna kimenekíteni néhány ütemnyi harmóniát a veszendőség szorításából, és jól összecsomagolni, belső zsebbe tenni vagy táskában hazavinni! Őrizni az elmúlt órát, megtartani erejét, hallgatni a zenéjét, vigyázni rá, mint ünnepélyes jótéteményre, amely összeköt, eggyé fűz, megelevenít és egy nagy családdá formál. Megilletődve lépdeltünk kifelé, de csak néhány métert. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve álldogállt mindenki a templom előtt. Lopva visszatekintettem. Láttam, hogy mások is ugyanezt tették. Nem tudom, mit akartam nézni vagy mit akartam látni. Csak muszáj volt visszanézni. Mintha senki nem akart volna hazaindulni, mintha várt volna mindenki valamire, amit nem lehet megnevezni, körülírni, elmondani. Valamire, ami szabadságot ad, felszabadít arra, hogy ne érezzük magunkat külön szigetnek, össze nem tartozó, korlátolt szavatosságú, lecserélhető alkatrészeknek, hanem láthatatlan szállal összefűzött közösségnek. És ahogy lassan mégis csak ritkulni kezdtek a sorok, halkan elmorzsoltam magamnak, most pedig szétkiáltom mindenkinek: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!"

Szülinapozás

Az idén ultrapontos akart mindenki lenni... Hogy miben? A felköszöntésemben. Az idén, mint még soha, a szüleim 3 hónappal korábban elkezdtek "boldog szülinapot!"-ozni. Ha jól számolom, egészen máig kereken tizenegyszer. Ahányadikán születtem. Kicsit kezdem bánni, hogy nem harmincadikán jöttem világra :) Tegnapelőtt elkezdték a volt évfolyamtársak a köszöntést, tegnap a régi barátok, s ma reggel folytatták a közelebbi ismerősök. És mindenki "első" akart lenni. Ez az a verseny, amit sose bánok, érthető, ugye? Most sietnem kell, ennyit mára. Köszönet mindenkinek, és egy nagy szelet virtuális torta! Aki csak akar, vágjon belőle egy jó szeletet! Találkozunk Róma után! Üdv mindenkinek.

.......

6 nappal később: huha, nem tudom, ha jutott mindenkinek ebből a tortából :) Túl sokan lettek "elsők". Yuppi! És Róma most se tagadta meg magát, tehát kétszeres yuppi!

Luxusélet

Állítólag úr csak az lehet, aki annak született; azzá válni eléggé körülményes. Némelyek nagyon szeretnének uraskodni vagy urizálni, de a módját nem mindig találják el. Gazdagság, minden héten új ruha, különlegesnek tűnő szófordulatok, divatos csecsebecsék, az átlagpolgárétól valamivel cifrábbat ígérő utazások mögé bújtatott nagyzási hóbort még nem tett senkit úrrá. Apuskááám, ha valaki nem a Habsburgok becses utódja, de mégis annak véli magát, jól fontolja meg, hogy a név kötelez, és ha a kobakját nem tölti ki némi ész is, megette a penész az arisztokráciáját. Úrhatnám polgár vagy polgárné legszívesebben állandóan a középpontban izegne-mozogna: hadd lássa ügyvéd szomszédja vagy közönséges mérnökember-ismerőse, hogy öltönye mandzsettáját címke ékíti, vagy táskája fémcsattján a Via del Corso nevei hivalkodnak - naná, nem a kínai boltban vásárol! "Jaj, drágám - libben kecsesen barátnője elé (akire azért van szüksége, hogy időnként mindennel eldicsekedhessen, amit más még nem hallgatott meg) - épp ilyen ruhát, mint a tied, próbáltam fel én is a múlt héten a nagyáruházban, de nem tetszett a szegése...." Ezalatt pedig a másik bölcsen befelé mosolyog, mert hogy a szóban forgó ruha éppen az Oxford-streetről származik, nem a lakótelepi készruha-üzletből. De hát nem lehet mindenki az ágálás nagymestere.
Ha valaki időközben azzal gyötri magát, hogy milyen kellékekre van szüksége az urizáláshoz, előveheti máris a jegyzetfüzetét. Összeszedtem néhány ötletet, amivel feldobhatja az életét. Teljesen ingyen és jó szívvel osztom meg mindenkivel, mert úgysem lesz nagyobb az árnyékom, mint amekkorát a saját termetem vet, ha a Nap rámkacsint. Következzenek hát a luxusélet termékei, amiről ne feledkezzék meg az, aki valahogy ki akar törni az átlagpolgári élet kordájából:

• "Haut-couture divat nélkül lehet élni! Mint ahogyan Herendi porcelán nélkül is lehet élni, csak nem érdemes!" - Nosza, gyorsan Párizsba rohanni szabászért, Herendre meg porcelánért. Utóbbi szebben cseng, amikor összetörik...
• Rolls Royce Phantom limuzin vásárlása királyi hangulatot teremt. Ehhez hozzájárul a hi-fi berendezése is, amely "úgy szól, ahogy a nagykönyvben meg van írva; nincs is méltóbb aláfestés a minibárból előszedett kristály pezsgőspoharak csendülésének!" - Rajta hát, erről nem lehet lemaradni!
• Kenyai szafarit semmiképpen sem szabad kihagyni! Ezerszer drágább, mint egy kiadós vacsora egy hangulatos kis vendéglőben, ráadásul azzal az előnnyel is jár, hogy "valódi felfedezőnek érezheti magát mindenki, hiszen dzsippeken szállítják a vendégeket, miközben körülöttük szabadon kószálnak az eddig csak állatkertből ismert egzotikus vadállatok". Az sem utolsó, hogy szúnyogcsípés nyomán igazi maláriával büszkélkedhet a kalandvágyó polgár.
• Utazás az Északi-sarkra. "A hagyományos és üvegből készült iglu-hotelt az északi sarkkörön túl találjuk. Szauna után egy léken keresztül jutunk a tó vizébe, később jégpohárból ihatjuk az üdítőt."
• Exkluzív időutazásban van része annak, aki Velencében nem egy ötcsillagos hotelban, hanem a Ca' Salvioni villában száll meg. Heti csekély 12 ezer dollárért angolul beszélő inas szolgálja ki, és reggelente elkísérheti a séfet a piacra, hogy együtt válasszák ki a pompás vacsora hozzávalóit.

A luxusélet-csomag továbbá tartalmaz hőlégballonos túrát, Gulfstream 650 magánrepülőt, éjjeli szállást Robert Redfordnál, Costa Rica-i búvárprogramot, víz alatti golfversenyt, két és fél órás űrutazást Richard Branson jóvoltából, az Emirates légitársaság kozmetikai szettjét, sportolást az amerikai Aspen síparadicsomában, bevásárlókörutat Európa híres nagyáruházaiban, satöbbi. Elnézést, kimaradt a gigajacht, amit még csak tervbe vett a Wally Yachts cég. A tervező "konvencióktól elrugaszkodott ötletének megvalósításáról már tárgyal egy szupergazdag vevővel." Aki fél, hogy kimarad a buliból, feliratkozhat egy hajóútra is a világ legnagyobb luxushajójára. Egyesek számára ez a Tenger Oázisa 360 méteres hosszával, de van aki a 300 méteres Costa Atlanticát részesíti előnyben. Eh, ez már csak ízlés dolga, nemde? Na meg pénztárcáé. A felsorolás nem teljes, de én már kimerültem tőle. Pedig milyen jól indult! Nah, énbelőlem már sose lesz kékvérű naccsága...

Mese a békáról

Valamikor élt az erdő szélén egy béka. Nem tudni, miért pont az erdő szélén élt, azt sem, hogy miért épp egy béka, de ott élt az erdő szélén a béka. Egy óriási moha rejtekében lakott nagy megelégedésben. Ugrált nagyokat fától fáig, megcsodálta a fenyők elérhetetlen magasságát, bebújt galagonya- és vadrózsabokrok árnyékába, bekukkantott időnként egy-egy vakondfolyosó végébe. Tavasszal, amikor az idő kimelegedett, legyekre vadászott és nagy-nagy gyönyörűséggel vette alaposabban szem- és szájügyre őket. Időnként egyszemélyes békahangversenyt rendezett, ő kuruttyolt szólóban, és ugyancsak ő volt a karmester is. Ilyenkor a szarkák meghúzták magukat az ághegyeken, a tücskök is abbahagyták a ciripelést, a bogárseregek pedig laposakat pislogva várták a nótázás végét. Néha eltűnödtek, hogy került a magános béka az erdőbe, de már hozzászoktak jelenlétéhez. A kis béka pedig túlságosan belemerült az erdőszéli élet naponkénti szépségeinek szemlélésébe, semhogy azon rágódjék, miféle szél felejtette őt a lankás oldalon. Egy-egy eső után boldogan cuppogott a vizes fűben, s arról ábrándozott, hogy sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. De mivel a legkiterjedtebb víz, amit valaha is látott, csak araszban volt mérhető a zöld fűcsomók közt, és saján magán kívül egyetlen más békát se látott soha, ábrándozása is csak addig tartott, amíg felszáradt az eső. Egy napon azonban óriási villámok cikáztak, nagyokat dörgött az ég, majd dézsából kezdett el ömleni az eső. A béka mohája védelmébe menekült. Amikor végre elállt az égi zivatar, óvatosan kimerészkedett. És mit láss?! Az erdő mentén, a bokrok mellett hangosan hömpölygött alá egy frissen keletkezett hegyi patak. Apró kis békák kuruttyoltak vidámán, s vették birtokukba a tájat. A mi Békánk egy ideig meghökkenve bámulta őket, sehogy se értette, hogy kerültek oda, míg egyszer csak eszébe jutott az esős időbeli álma: sok-sok kis békával ugrál ide-oda a vízben, és közben minden idők legnagyobb béka-koncertjét szervezik meg. Nem teketóriázott tovább: nagyot cuppant a patakban, és vidáman kezdett kuruttyolni a többiekkel együtt. S ahogy ide-oda ugrándozott, békafején átvillant a gondolat: hiszen nincs is furcsa ebben az újdonságban; mióta a világ világ, ő a békák családjába tartozott, s igen jó, hogy most már nem egyedül kell a koncerteket levezetnie. Ez a világ rendje, s talán a tegnap és tegnapelőtt is így volt ez rendjén, csak éppen nem tudta, hogy ami neki ábránd, az tényleges és megszokott valóság máshol. És egyszeriből rájött arra, hogy ennek a félelmetesen nagy égiháborúnak mekkora jót köszönhet!

A szív ajándéka

(Az alábbi történetet nem én írtam, csak lefordítottam. Azért teszem fel az oldalra, mert mély mondanivalója van.)

Amikor Sára alig 4 évesen elveszítette édesanyját, azt hitte, hogy most már megszűnt számára a mosoly, és a szépség rútsággá, az öröm pedig borúra változik. Remélte, hogy idővel megtelik a szívében keletkezett űr, ámde ez az üresség mintha egyre jobban mélyült volna. Az egyedüli, aki enyhíthette volna lelke fájdalmát, az édesapja volt. Sára mindennap várta, hogy szeretetének legalább egy csekély jelét nyilvánítsa ki. Látni akarta, hogy apja szereti és értékeli őt. De apja is ugyanannyira szenvedett, és ügyetlenebbé vált szeretetének kifejezésében. A napok szürkén peregtek, semmiben sem különbözött egyik a másiktól. Emiatt Sára még jobban elszomorodott. Szerette volna, hogy apja ne feledkezzen meg a születésnapjáról. Kívánta, hogy legalább ennyit mondjon: "Boldog születésnapot!" Ám apja észre se vette, hogy lánya még egy évet nőtt, és most már hat éves. Túlságosan lefoglalta munkája és a házi teendők. Délután csengett a telefon. Sárát akarta felköszönteni nagyapja, édesanyjának apja. - Élj sokáig, Sára! Örülök, hogy megnőttél! Ó, a te hangod annyira hasonlít édesanyád gyerekkori hangjára, hogy amikor válaszoltál, egy pillanatig azt hittem, hogy ő van ott. Örülök, hogy reá emlékeztetsz. Édesanyád nagyon szeretett téged, és azt akarta, hogy boldog és vidám légy! Mi nagyon szeretünk téged. Édesapád is szeret, még ha nem is jutott ma eszébe a születésnapod, ugye? - kérdezte nagyapja, kiérezve Sára elfojtott sóhajából, mi is történt. Sára sírni kezdett. - Azt hiszem, hogy apa nem szeret engem... Azt hiszem, hogy engem hibáztat mindazért, ami történt... - Ezt sose mondd többet! Édesapád szeret, csak hát kimeríti a sok felelősség és... és... neki is ugyanannyira hiányzik édesanyád. Van egy javaslatom. Mi lenne, ha elkezdenéd te kimutatni, mennyire szereted? Mit szólsz hozzá? Így is lett. A kislány örvendett nagyapja javaslatának. Végül is, miért várjon szeretet-bizonyítékokra, ha ő maga bebizonyíthatja szeretetét? Még ugyanazon nap estéjén Sára elhatározta, hogy meglepetést készít apjának. Talált egy üres cipősdobozt, beletett valamit, majd szépen becsomagolta az apja íróasztalán talált aranypapírral. - Apa, ez az ajándék neked szól... - Sára, ne mondd, hogy a csomagolópapírt az asztalomról vetted el! - De igen, apa, de.... - Hogyan tehettél ilyet, amikor tudod, mennyire pénzhiányban vagyunk? Ha tudnád, mennyire drága, és milyen szükségem volt rá! - De, apa, ma van a születésnapom, és gondoltam, hogy nem volt időd meglepetést készíteni nekem... Apja elszégyellte magát szélsőséges megnyilvánulása miatt, és letérdelt mellé: - Nagyon sajnálom, Sára, túlságosan lefoglalt a munkám, emiatt megfeledkeztem rólad. Kérlek, bocsáss meg. Majd elkezdte bontogatni a dobozt. Amikor kinyitotta, nem látott benne semmit. Ekkor dühe ismét feléledt: - Nem tudod, hogy ha valakinek ajándékot akarsz adni, tenni is kell valamit a dobozba? Mit jelentsen ez? Miért adtál egy üres dobozt?? Kislánya ráemelte a tekintetét, és könnyezve válaszolta: - De, apa, nem üres a doboz, beletettem a szívecskémet. Tulajdonképpen tele van irántad való szeretettel, és biztosra vettem, hogy már semmi nem fér be melléje. Azt gondoltam, hogy hozzám hasonlóan, neked is szükséged van rá... Apját letaglózták ezek a szavak. Karjaiba vette gyermekét, és ismét bocsánatot kért. Megcsókolta, és a világ legszebb hangsúlyával ezt mondta: "Szeretlek!" Majd vette a dobozt, és az íróasztalára állította. Valahányszor erőt vett rajta a csüggedés, kinyitotta a dobozt, és elképzelte, hogy kivesz belőle egy adag szeretetet; annyit, amennyi aznapra szükséges... A történetnek nincs vége. Nap mint nap írunk hozzá, te meg én, ti és mi, valamennyien. Mikor ajándékoztál utoljára egy teli dobozt, még ha úgy is érezted, hogy talán neked is kapnod kellene? Ha pedig valaki félénken feléd nyújtotta szerény dobozát, megláttad-e benne, ami a szemnek láthatatlan - "mert csak a szívével lát jól az ember?!"

Lejárt határidő...

Rámolgattam a szekrényben. Egy nejlonzacskóba burkoltan lapult a polcon óvodáskori képem, ami sose lett rámába helyezve és a falra akasztva. Időnként megnézegetem, nosztalgiázok, édesanyámnak eszébe jut a hároméves Juditkája, aki hejje-hajja, ó, drága szép idők, mindig nevetve ébredt... Ügyelve kihámoztam a képet a tasakból, s évtizedek távolságából kellő reverenciával szerettem volna ismét adózni neki. A tiszteletadásnak viszont egy váratlan fordulat vetett véget: a tabló védőrétege alól két darab bankjegy csúszott ki. Aj be jó, dicsértem az eszem, hogy ilyen takarékos vagyok; lám, olyan régen elrejtettem ezt a pénzt, hogy meg is feledkeztem róla. Szép, ropogós papírpénzek. Csak egy szépséghibájuk volt: négy nullával több szerepelt a címletükben, mint ahogy manapság használatosak. Gyorsan kikerestem az interneten, meddig lehet beváltani a korábban használt pénzt. Hm, hm, hm... 2007. júliusáig. Hja, forgandó a szerencse, ezek szerint csekély másfél évet késtem. Hát kérem, ez van, évtizedek múlva meglehet, hogy az utódok majd múzeumi tárgyként fogják mutogatni. Vigasztaló tudat rám nézve, aki már semmihez sem kezdhetek velük. Lejárt határidő, elveszített pénz, be nem váltható, (hajdani) érték. Ha én hamarabb felfedeztem volna; hogyha korábban lerámoltam volna a szekrény felső polcát; ha kissé hamarabb eszembe jutott volna belenézni a zacskóba; ha a korábbi takarításokkor is elnosztalgiáztam volna a régi kép fölött; ha alaposabban szemügyre vettem volna a szekrény tartalmát; ha... Ennyi maradt a valamikori értékpapírból: egy rövid, feltételes kötőszó. Ha... És egy befejezetlen mondat. Ha korábban kitörölnénk a port az emlékek szekrényéből, ha gyakrabban nézegetnénk kedvelt képeinket, ha idejében elmondanánk azt, amit mások (el)várnak tőlünk, ha sűrűbben rápillantanánk a megtartásra érdemesített tárgyakra / vágyakra / tervekre, ha nem feledkeznénk meg ígéreteinkről, ha csak úgy és egyszerűen, "ha és mert nélkül" lapozgatnánk az Élet című könyvben vagy átolvasnánk kedvenc fejezeteinket belőle, akkor idejében felfedezhetnénk szép dolgokat, amiknek még értéke van. Amiket kamatoztatni lehetne, mielőtt lejárna beváltási határidejük. És akkor ma nem landolna a kukában az, ami tegnap még érték volt. Mert lejárt futamidejű kötvényeket nem érdemes őrizgetni.

Feltáruló világ

Van valami rejtélyes és megfoghatatlanul szép az írott szóban. Bárki megnyithatja egy könyv lapjait, de nem mindenki előtt nyílik meg a könyv világa. Látjuk magunk előtt a betűket, a szavak határát, a szóközöket és írásjeleket, mindazt, amit egy szóval úgy fejezünk ki, hogy „írás”, és mégis a közeli üzenet egyszerre lehet végtelenül távoli. Hiszen ha anyanyelvünkön írnak, tekintetünk gyorsan tudja követni a szavak kígyózását, de ha a kecsua indiánok latin betűs írása terülne a szemünk elé, egészen bizonyosan meghökkenve merednénk az értelmetlennek tűnő szavakra. A földgolyó legszebb és legboldogítóbb, nekünk címzett üzenete is zagyvaságnak tűnne. Annak, aki sokdioptriás szemüveget használ, az sem sokkal jobb helyzet, ha az általa beszélt nyelv ékes betűi sorjáznak előtte pompás szavakban, ám szemüvege nincs a keze ügyében. Az előtte levő, reá váró olvasnivaló oly közel van hozzá, és mégis annyira távol! Mit ér a szó, ha megfejtetlen marad?! Akárcsak annak az írástudatlan bácsinak az esetében, akinek a fia levelet küldött haza a háború idején a katonaságból. Forgatta kezében a borítékot, de nem sokra ment vele. Szomszéd, olvassa már el, mit ír a fiam, szólította meg sietős földijét. Emez a dolga miatt kutyafuttában hadarta el: „Apám, tudatom, hogy elfogyott a pénzem..., néha csak üres kenyeret eszek. Nem érzem magam túl jól... Küldjenek egy kis utánpótlást...” – Micsoda, horkant fel az öreg! Hálátlan fiú! Egykettőre nyakára hágott a pénznek, s nem átall ismét kérni!... Szemtelen fiú, merészel parancsolgatni nekünk! Csak lesse, hogy valamit is küldjünk – dohogott magában. Később fia barátnője járt arra. – Lányom, nézd már meg, mit írt a fiam, olvasd csak el hangosan. „Apám, kezdte halkan a lány... tudatom, hogy elfogyott a pénzem...” – s itt már szipogósra fordult a hangja. „...néha csak üres kenyeret eszek” – olvasta tovább könnyhullatva. „Nem érzem magam túl jól” – záporoztak a tintabetűkre egyre sűrűbben a könnyek. „Küldjenek...” – csuklott el a hangja. Mit mondtál, lelkem? Mit ír? Méghogy éhezik? Elfogyott a pénze? Nincs jól? Beteg? Jaj, keserves katonasors, ismerem én...! Óóó, ó, szegény fiam... Anyjuk, azonnal készítsd a csomagot, szegény fiunk éhezik. Mennyire közel tud jönni a szívhez az imént még távoli betű! Mennyire élővé tud válni a korábban dermedtségbe burkolózott ákombákomhalmaz. Amikor felkerül a mindent tisztán olvashatóvá tevő szemüveg, tudjátok ti, a szereteté, s amikor a szerzőt ismerő olvasó dallamos hangja szólaltatja meg a sorokat, egyszeriből élni és mozogni kezd minden betű. Új értelmet nyer az írás, és tüzes betűkkel írja be magát a címzettek szívébe: „Boldog aki olvassa, és akik hallgatják... beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban.”

Már csak rajtad múlik, hogy kitárul-e szélesebbre előtted az eddig láthatatlan világ.

A legértékesebb ajándék

Valami nagyon szépet akarnék most írni. Ha tőlem függne, azonnal egy hadseregnyi múzsát rendelnék magam köré, hogy egymást túllicitálva, szebbnél szebb szavakba öntsék a gondolatokat, amik itt keringnek körülöttem és bennem, várva, hogy összeforrjanak ékes, jól egybeszerkesztett mondandóvá. De úgy tűnik, a múzsák is elfáradnak időnként, vagy éppen hűtlenkedve, másnak a tollforgatását könnyítik meg, mert véletlenül se botlok bele bár a legsoványkábbnak az árnyékába. Lehet, hogy a nagy igazságokhoz nem is kellenek nagy szavak?! Fáradtan és csüggedten zuhantam be a szobámba egyik munkásnap estéjén. Tíz óra múlt, legtöbb helyen ilyentájban már a pizsamát osztogatják. Nem úgy nálunk! Amikor működésbe lép a munkahelyi alapszabályok első és második tétele – köztudottan az, hogy 1) a főnőknek mindig igaza van, 2) de ha mégsem, akkor ugyancsak az első tézis értelmében kell eljárni -, pillanatnyilag az egyetlen ésszerű megoldásra kell törekedni: arra, hogy ténylegesen is bizonyítsuk azt, aminek épp az ellenkezőjéről vagyunk megbizonyosodva. Elhaló hangon, jobban mondva, vontatott billentyűveréssel adtam tudtára húgomnak, hogy a sors keze lecsapni készül rám, és kevesebb, mint huszonnégy órán belül mélyzengésű harang kondulása fogja emlékeztetni hátramaradó szeretteimet néhai fordítói tevékenységemre. Ugyanis két feszített napi munkának kellett meglennie másnapig (hogy órát ne említsek!). Szerény számolási készségem dacára is arra az eredményre jutottam, hogy fentebb említett időponttól (ne feledjük, este tíz) másnap virradatig mindenképpen nyolc órai sötétség van kilátásban, amit a hozzám hasonló halandók csak alkalomadtán szoktak függőleges helyzetben és viszonylag éberen tölteni. Hajnalhasadástól pedig a munkahelyi kataklizma kirobbanásának esedékes időpontjáig nagyjából ugyanannyit zizzen majd a homokóra. Sirámaim nyitott fülekre találtak. Húgom azonnal felajánlotta, hogy besegít, és reggel igyekszik korábban kelni a szokásosnál, hogy egy-két-három oldal erejéig besegítsen a fordításba. Sutyorogva hozzátette, hogy "hehehe, gondoltam ám én arra, hogy nem bírod majd gőzzel, és előre lefordítottam néhány oldalt. Az utolsó lapoktól kezdtem visszafelé..." Tessék?? Lapított vele, mint a sima kövek Dávid parittyájában, várva a kellő időpontot a kilövéshez? Húgom "gondolta..." – és tarsolyában ott volt szükség idejére egy kis (be)pótlás. Akinek nincs húga, az vegyen, motyogtam magamban. Szusszantam kettőt, számoltam hármat, de még mindig nem ért a munkatakaró az idő-ágy végéig. Addig még nagyon kell ám cibálni. Hajnali négyre állítottam a vekkert, és hősiesen talpra álltam – hatkor. Csapkodtam a billentyűzetet, versenyre keltem a mulandóság örök ellenségével. Vagy legyőz, vagy legyőzettetik. Üzenetet hagytam a húgomnak: "Mielőtt nekilátsz fordítani, szólj be..." Teltek az órák, fogyogattak az oldalak, de életjel csak nem érkezett alkalmi besegítőmtől. No, mit rójjak fel neki? Azt, hogy helyettem is kialussza a nyolc órát? Vagy hogy nem rémül meg kellőképpen az engem fenyegető veszélytől? Az én munkám... Bő két óra volt délig. A dolgok állása szerint pedig estére fogytak volna el a lapok, vagy esetleg én, kicsit korábban. "Jó reggelt..." – ugrott be a vidám köszönés. Hm, reggel volt, amikor én keltem! – gondoltam magamban. Két perc konzultáció után – mennyivel lettem meg, és hogyan tovább – jött a melegzuhany (nem hideg!): csak feleannyi fordítás van, mint amennyivel én számoltam. Hogy-hogy? értetlenkedtem. "Hááát... az este fennmaradtam, és egy darabig fordítottam..." Kuncogás, rövid szünet, majd újabb közlemény: "Reggel ötkör keltem, és azóta fordítok..." ... Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... "Ez az én március 8-i ajándékom, nénne! (Pedig még februárt írtunk!) Fogadd szeretettel." Hirtelen valami nagyon csípni kezdte a szememet. Nem tudom miért, de elhomályosult a tekintetem, szemüveggel se láttam. És sürgősen szükségem lett zsebkendőre is, túl sok pára csapódott ki. Amikor végre helyrejött a látásom, megtáltosodott a kezem alatt a billentyűzet: szinte magától fordított, csak ömlöttek a szavak gyors egymásutánban. Tudtam, hogy több ezer kilométerre ugyanolyan vidám csattogás van egy másik asztalnál is. Áthatotta a levegőt valami kézzel nem fogható, csak szívvel érzékelhető fuvallat. Olyasmi, ami nem csak megérinti az embert, hanem beljebb hatol, mert végállomása a szív. Déli harangzúgáskor pedig kibékültem az Idővel: még egyszer bebizonyította, hogy feladja a küzdelmet és fejet hajt, amikor nála nagyobb erő száll ringbe a testvéri szálak szorosabbra fűzéséért. Mert égen és földön legnagyobb a Szeretet.

Eső-emlék

Sokféle emlék létezik. Vannak emlékek, amikre nem gondolunk szívesen vissza. Vannak emlékek, amiktől szárnyra kapunk, ha csak felvillannak bennünk. És vannak emlékek, amik már történésük időpontjában emlékké válnak. Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a múlttá még nem vált élmény - amit rövidsége ellenére is alig dolgozhatott fel az agy -, egy szökkenéssel az agykéreg entorhinalis mezejébe ivódjon. Ez a mély benyomás került ismét (és sokadszorra) felszínre, miután végignéztem a ma kapott pépétét (magyarázatát lásd egy bejegyzéssel lejjebb). A bemutató a még életben levő két híres tenor, Carreras és Domingo barátságának megszületését ismerteti. Miután az előbbi elköltötte vagyonát a betegsége elleni küzdelemben, egy madridi jótékonysági szervezet kezdte el támogatni, hál'Istennek, nem hiába. Némi nyomozás után Carreras megtudta, hogy emberileg vetélytársának, Domingónak köszönheti életben maradását. Ő volt az intézmény neve mögött rejtőzködő jótévő. Hálája kifejezéseként Carreras térden mondott köszönetet annak, akinek együttérzése érezhető és látható módon nyilvánult meg iránta. Amikor elolvastam ezt a sztorit, amint már említettem, elemi erővel tört fel bennem a két éves emlék. Látványossága ugyan senkit nem serkentett volna tapsra, de Domingo összes pénze sem lenne elegendő megfizetéséhez. Enyhén szólva, közönséges este volt egy nem közönséges héten. De ha őszinte akarok lenni, azt mondom: egy nagyon-nagyon fájó est volt. Világbánatom annyira ólmosan telepedett rám, hogy ordítani tudtam volna. A kartonvékonyságú falak pedig nem kedveztek az ösztönnek. Mindenféle hangos, felszabadító és enyhítő megoldást el kellett vetni, ami pedig nem robbanhat kifelé, földrengést okoz befelé. "Ha csak egy ember lenne, akinek elmondhatnám!" Fojtottam boldogtalanságomat amibe lehetett. Hová kergessem a valóságot? Minél magasabbra nőtt a száraz kétségbeesés szintjelzője, annál inkább kívántam, hogy könnyek folyjanak. - Egy szónyi vigaszt se mondjon senki, csak sírjon velem! - sóvárogtam egyre erőssebben. Csak sírjon, sírjon... Odakint zuhogott az eső. A halálra ítéltek végső elszántságával kiténferegtem. A kavicsos udvaron pattogva csókolták a talajt a messziről érkező esőcseppek. Nem bántam volna, ha bőrig ázok. Legalább ne legyen aránytalanul nagy különbség kül- és belvilág között! Arcomat annyira felemeltem, amennyire csak engedte a lekonyulásra hajlandóbb nyak. Essen az eső, zuhogjon, ömöljön! Ázzon a föld, és én is vele! Mosson, ha tud, bánatot és múltat, és sárba taposson minden fájdalmat! Perceken át andalogtam az esőben, ami sehogyse akart szűnni. Csak zuhogott és zuhogott, és folydogált le ég felé tartott arcomról. Sötét volt a mennybolt fölöttem, és körülöttem sem volt kisebb a homály, mégis egyszeriből világosság támadt -- bennem: az esőcseppek, az esőcseppek, amik az arcomra ömlenek... hiszen ezek nem közönséges cseppek! Ennyi tűnődő botorkálás után az égi zuhany alatt még alig nedvesült meg helyenként a kabátom! Valaki vállaimra dobta óriási palástját, átkarolt és ott lépdelt halkan mellettem. Az Ő könnyei csorogtak patakban az arcomon! Az Isten sírt velem!

Pépété és emlék között

Kedves ismerőstől kaptam ma egy "pépété"-t. Huha, lehet még nem találkoztatok ezzel a szóval. Megnyugtatásként: én sem. De szükségem volt egy gyorsan kimondható, rövidebb szóra, ami a "Power Point bemutató"-t helyettesítse. A PP-bemutatónak a kiterjesztése a ppt, s a három betű összeolvasásából keletkezett a "pépété". Ennek az információnak birtokában senki nem vádolhat azzal, hogy érthetetlen szavakat csempészek be a magyar értelmező szótár amúgy is bőséges készletébe. Nyelvújító nem vagyok, csak a saját dolgomat megkönnyítendő "alkotok" néha nyelvészek számára fülkapargató szavakat. Igaz, hasznát csak akkor veszem, ha legalább szűkebb környezetem elsajátítja értelmüket, hiszen magamnak nem kell elmondanom hangosan észleléseimet és a velem kapcsolatos eseményeket. Szerencsére, még nem! (És nagyon bízom abban, hogy sose lesz szükség önmagamnak általam történő, hangos győzködésére valós dolgokkal kapcsolatosan. Valótlanok szóba se jönnek. S ha valami mégis valószínűtlenül szépnek és hihetetlennek tűnik - egyedüli ok arra, hogy magamat megagitáljam -, nem a hangszálaimat hozom működésbe, hanem a fogaimat: ilyenkor a kézfejemen éktelenkedő kerek folt abszolút érvként hat. ) A nagyobbacska zárójel után visszatérek a szóalkotásokhoz. Bizony, akkor érnek valamit, ha másoknak is jelent valamit a jövevény. Ha kimondva-leírva, mindenki ugyanarra gondol, és a társítás a lehető legsimábban zajlik. Mint a mai pépété esetében. (Felületesek kedvéért: a Pepete, ékezetek nélkül, cipőmárka.) Ismétlés nincs, aki legközelebb nem érti, lapozzon. Eddig tartott a bevezető bevezetője. Mert egyáltalán nem nyelvi újdonságokról, utókorra készségesen ráhagyományozott betűlecsóról akartam írni, hanem arról az emlékről, amit eszembe juttatott a pépété. De ehhez már új oldalt kezdek. (Folytatása fentebb).

Meglátni és megszeretni...

... egy pillanat műve volt. Jó, lehet, hogy túlzok, nem egy, hanem három pillanat, de még ennyi sem tesz ki egy percet. Maradunk tehát a pillanatnál. Meglátni... Első alkalom. Tágra nyitottam a szemem, jól körülnéztem, és csak őt láttam. És néztem, néztem, néztem - és nem tudtam betelni vele. Láttam én korábban másokat is, de ilyet még soha, ennyire egyik se tetszett. Komolyan mondom, szívdobogást kaptam, meg elakadt a szavam, ahogy felnéztem rá, s csak arra tudtam gondolni, hogy EZ IGEN! Hogy ezt is megértem. És találkozhattunk, és nézhetem, ahogy csak jól esik. Derűs volt és vidám, közelében mindenkit megfertőzött ez a hangulat, s cseppet se zavartatta magát amiatt, hogy oly sokan zaklatják. Rendkívül kulturált, s anyanyelvén kívül még jó pár nyelvet ismer. Na persze, nem ez a lényeg, engem se ez kapott meg benne, hanem a frissessége és külseje. Értékelem én a belbecst, de támadás ne érje házam elejét, ez alkalommal jobban megragadott a külcsín, a megjelenés. Lefegyverzett. "Meglátni" után kivédhetetlenül jött a "megszeretni".

Második gondolatom is támadt később, jelesen az, hogy hamar elrepül majd az idő, én pedig sóvároghatok majd utána. De elhessegettem a szívfájdító gondolatot, s meggyőztem magam, hogy csak a mával szabad most foglalkozni, csak a széppel és jóval, csak azzal, ami örömet szerez. Minden egyéb kizárva! Itt van előttem, csak vele foglalkozom és nem hagyom, hogy akármi más irányítgassa szinapszisaim működését. Így telt el néhány nap egymás társaságában. Most már csak nosztalgiázok, és várom a következő alkalmat.

Mert félek, hogy ez szerelem: amint mondtam első látásra. Neve: Róma. Az "örök város".

Emlékezés az apai házra...

(A tékozló fiú elhagyja otthonát) Gyermek voltam még, visszaemlékezem, apám cifra ruhát csináltatott nekem, szebbet, mint amilyet valaha is láttam, nem is volt párja széles héthatárban. Amikor már nagyobbacska lettem, S a vállamra terheket vehettem, a gazdálkodás titkaiba avatott volna be, hogy méltón léphessek majd örökébe. Ó, apám, minek nekem ez? - fakadtam ki, Lásd, a bátyám e munkát szereti. Jobb szeretnék én a magam lábára állni. S e poros kedvtelést egészen ráhagyni. Gondoltam egyet, apám, mondok egy nagyot, ha már gazdálkodásra terelted a szót; Maholnap az érett férfiak sorába lépek, Engedd meg, hogy végre a magam ura legyek. Nem kérek tőled mindennapi kenyeret, Ne töprengj annyit a sorsom felett. Adott Isten eszet, azt majd felhasználom, Csak add ki a jussom, holnapra várom. Ne gyötrődj énnekem még többet szerezni, Rövid az élet, ki kell azt használni. Amint kézbe veszem a fél örökséget, Elkezdem végre élvezni a szépet. Ígérem, nevedre szégyent nem hozok, inkább meg sem említem sehol a családot, új nevet veszek föl, ósdi ez a régi, vár egy új világ, tágasabb odaki'. Isten veled, öreg, légy jó egészségben, Üdvözlöm anyát, éljetek békében. Köszönöm, amit eddig adtatok, Egy napon majd' híremet halljátok. Szegény apám - visszaemlékezem - Csak állt a kapuban csöndesen, Utoljára átkarolta szorosan a vállam, És könnyezve nézett sokáig utánam. Nem fájt nekem semmi, várt az ismeretlen. Cifra ruhám helyett modernet viseltem; Mögöttem a múlt, mostantól élek majd a mának... S gazdagon magam mögött hagytam az apai házat. (kelt 2009. jan. 25-én / dr. Tokics Imre azonos témájú előadására)

És mi van, ha...?

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

Radírozni nem lehet!

Csak néhány napja írtam, hogy új, fehér lappal indulhatunk, amit ebben az évben - szívünk vágya szerint - szépen írhatunk tele. Reméltem, hogy az idei első bejegyzés valami nagyon szépről és nemesről fog hírt adni. Így illik év elején, abban a reményben, hogy a folytatás is hasonló lesz. Szó se róla, jól indult az év. Tettem egy-két fogadalmat, aminek hősiesen igyekszem is naponta eleget tenni. Ezenkívül minden napra jutott valami szép, aminek örülhettem. Például a januári napsütés, a banki átutalásokat végző tisztviselőnő kedvessége, a gyógyszerész előzékenysége (nem küldött vissza a rosszul kitöltött recepttel az orvoshoz, hanem saját kezűleg kijavította úgy, hogy kiváltható legyen), a felettesemtől kapott jó hír, no, meg apróbb hétköznapi örömök, amikben nem szűkölködtem. Szeretném folytatni a sort, de a szépírásba hiba csúszott. A füzetből lapot kitépni nem lehet, kitörölni pedig lehetetlenség. Nézem - és bánkódom. Már sohasem hozhatom helyre a tévedést. Azt a tévedést, amit a múló idő tesz hibává, nem önmagában a tény. Az idei első havat sepregetve sokat betegeskedő szomszédasszonyunk telke előtt is megsétálta magát a seprű. Ekkor derült ki, hogy Teréz néni nincs is otthon, hanem kórházban fekszik. Évek óta már hozzászoktunk ahhoz, hogy néhány havonta bekerül az elfekvőbe. Hozzátartozói nincsenek, mellette lakó sogórnőjét senki - Teréz sem - sorolta rokonai közé. No, gondoltam magamban, felkeresem szegényt, ne legyen annyira egyedül a sivár kórházi szobában. Nincs messze tőlünk, csak annyi fáradságot kell vennem, hogy meleg ruhába bújjak - mert hideg van ám -, s egy óra alatt bőségesen letudom a látogatást. Hat napja határoztam el, s tegnapelőtt is eszembe jutott, amikor bevásárlásaimat intéztem. Huh, nem most, hazamegyek, lepakolok, majd veszek magamhoz valami finomságot, és úgy keresem fel, nyugtattam meg magam. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak 24 órával, csak egy nappal, nem többel. Hogy Teréz érezze: jó szomszédai vannak, és nincs egyedül szenvedésében. Teréz néni már nem szenved a reggel óta... Csendes. De szenvedek én... Mennyit ér egy perc? Mennyit ér egy nap? Az a nap, amikor még tehetünk valamit... Életet ér!