Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. De ha egy új életet
akarsz megtapasztalni, fuss egy maratont – mondta valamikor a híres maratonfutó, Emil Zátopek.
Ezelőtt két héttel
még nem ismertem a fenti mondást, ezért csak a tévé előtt szurkoltam a bécsi
maraton résztvevőinek. Úgy izgultam értük – egy jó órányi időre, mert lemaradtam
a kezdés közvetítéséről –, mintha tőlem függött volna céljuk elérése. Időnként hangosan
buzdítottam őket a tévé előtt (vajon segített?), és sűrűn potyogott a könnyem,
mert a nemes verseny nagyon mély gondolatokat és érzéseket kavart fel bennem.
A maratonfutók tömegesen indulnak. Minden évben rengetegen neveznek be a
leghosszabb futóversenyre, a maratonra. Akár csak az élet versenyébe. Naponta csatlakoznak
újabbak a föld lakóihoz, naponta ezrek döntenek affelől, hogy beszállnak a „ringbe”
és küzdenek a megélhetésért, hírnévért, diplomáért, kapcsolatokért, főnök
kegyeiért, alkalmazottak megbecsüléséért, egy címért vagy éppen a lelki
békéért. Mindegyik reméli, hogy a távot lefutja, célját eléri.
A maratonfutók kitartóan
futnak. Olyan elszántságot tükrözött az arcuk, amilyet csak megfeszített,
céltudatos feladat válthat ki és véshet a tekintetbe. Egyenletes előretörésük,
nem hirtelenkedő mozdulataik arról tanúskodtak, hogy az edzést nem tegnapelőtt
kezdték el, hanem hosszú idő óta rendszeresen készültek a megmérettetésre.
A versenyzők nem
néztek körül, nem bámészkodtak, nem vonta el a figyelmüket semmi, csak a célra
összpontosítottak. Tapsolhatott, fütyülhetett a nézősereg, kiálthattak lelkesítő
szlogeneket, a futók csak az előttük levő útvonalra szegezték a tekintetüket. Helyenként
elágazott az út, csak az aszfalton, a lábuk előtt levő jelek mutatták, merre
tart a követendő útvonal.
Egy idő után az út
széléről benyújtották a vizes flakonokat. A versenyzők úgy kortyoltak a
frissítő vízből, hogy közben egy pillanatig sem fordították el a tekintetüket
az irányról, sem nem lassítottak! Fantasztikus céltudatosság és szakszerűség!
És ezután következett a számomra végképp érthetetlen, megmagyarázhatatlan és
megdöbbentő tette a csokiszínű versenyzőnek: miután kortyolt a flakonból – a fenti
módon –, bal kezénél csak úgy, minden további teketória nélkül hátraadta a
mögötte levő társának! Alig hittem a szememnek! Ilyen fokozott tempó és
koncentrálás mellett gondolt arra is, aki a nyomában lohol? És honnan tudta,
hogy a másik pontosan egy méterrel mögötte van? Árnyék nem vetődött eléje, ő
meg hátra nem fordult. Egyáltalán, honnan tudta, ki van mögötte? Nem valószínű,
hogy valamikor is választ kapok a kérdéseimre, de jó lesz el nem felejteni: ne
dobd rögtön az út szélére a vizes flakont; ne kavard fel lábaddal a forrást, amiből ittál. Engedd, hogy mások is
örüljenek az általa nyújtott felfrissülésnek.
Közben helikopterből
filmezik az eseményt, fentről mutatják a tévések: a versenyzők előtt és mögött
autók, motorbiciklik gurulnak, őrködnek, kísérik őket, nincsenek magukra hagyva
(„ti csak rohanjatok, amíg ki nem dőltök”)
– csak éppen a futást mindegyik magának kell végigvinnie, a kísérők nem segíthetnek ebben.
De ott vannak, bármilyen akadály felmerülne, elhárítanák, hadd folytassák a
futók céltudatos előretörésüket, és oltalmazzák őket! Ahogyan az őrző
angyalok...
Minél tovább tart a
futás, annál kevesebben maradnak elől. A kezdeti nagy, induló tömeg egyre apad.
Végül kezd kiválni egyetlen versenyző, fut magában, messze mögötte senki. Az út
két oldalán helyenként egyetlen szurkoló sincs, olyan, mintha csak a reggeli
kocogását végezné. Senki sem biztatja, senki sem látja. Akkor is fut tovább. Ha
az élet küzdelmei közepette hirtelen egyedül találod magad, mit teszel? Elcsüggedsz,
hogy túlságosan kiváltál a többiek közül? Esetleg csalódott leszel, mert nincs,
aki szurkoljon? A cél továbbra is az út végénél vár rád...
Csorog a víz a
magányos futón, hogy bírja? Ha úgy sincs mögötte senki, egy kicsit pihenhetne,
letörölhetné az izzadságot az arcáról, gondolom magamban. Mégis szalad tovább.
Pedig fél percnyi szünet alatt még nem előzné ki senki. Mekkora elszántság kell
ahhoz, hogy az erőfeszítést kísérő izzadságról tudomást nem véve, csak a célra
koncentráljon! Magadra ismersz, vagy csak szeretnéd?
A távolság egyre
fogy. A cél mind közelebb. A szalag kifeszítve. A küzdelmet figyelemmel kísérők
lélegzet-visszafojtva lesik, hogyan szakítja át az első a célszalagot. Aztán térdre
esik, és megköszöni Istennek, hogy sikerült.
Ilyen az én
maratonom is, a tied is. Nem a többieket kell legyőzni, hanem magunkat és saját
korlátainkat, akadályainkat. Ha úgy küzdesz az életben, mint a profi
maratonfutó, biztosan győzni fogsz. A cél előtted, a kíséret mögötted. Start!
