Maraton

Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. De ha egy új életet akarsz megtapasztalni, fuss egy maratont – mondta valamikor a híres maratonfutó, Emil Zátopek.  

Ezelőtt két héttel még nem ismertem a fenti mondást, ezért csak a tévé előtt szurkoltam a bécsi maraton résztvevőinek. Úgy izgultam értük – egy jó órányi időre, mert lemaradtam a kezdés közvetítéséről –, mintha tőlem függött volna céljuk elérése. Időnként hangosan buzdítottam őket a tévé előtt (vajon segített?), és sűrűn potyogott a könnyem, mert a nemes verseny nagyon mély gondolatokat és érzéseket kavart fel bennem.

A maratonfutók tömegesen indulnak. Minden évben rengetegen neveznek be a leghosszabb futóversenyre, a maratonra. Akár csak az élet versenyébe. Naponta csatlakoznak újabbak a föld lakóihoz, naponta ezrek döntenek affelől, hogy beszállnak a „ringbe” és küzdenek a megélhetésért, hírnévért, diplomáért, kapcsolatokért, főnök kegyeiért, alkalmazottak megbecsüléséért, egy címért vagy éppen a lelki békéért. Mindegyik reméli, hogy a távot lefutja, célját eléri.

A maratonfutók kitartóan futnak. Olyan elszántságot tükrözött az arcuk, amilyet csak megfeszített, céltudatos feladat válthat ki és véshet a tekintetbe. Egyenletes előretörésük, nem hirtelenkedő mozdulataik arról tanúskodtak, hogy az edzést nem tegnapelőtt kezdték el, hanem hosszú idő óta rendszeresen készültek a megmérettetésre.

A versenyzők nem néztek körül, nem bámészkodtak, nem vonta el a figyelmüket semmi, csak a célra összpontosítottak. Tapsolhatott, fütyülhetett a nézősereg, kiálthattak lelkesítő szlogeneket, a futók csak az előttük levő útvonalra szegezték a tekintetüket. Helyenként elágazott az út, csak az aszfalton, a lábuk előtt levő jelek mutatták, merre tart a követendő útvonal.

Egy idő után az út széléről benyújtották a vizes flakonokat. A versenyzők úgy kortyoltak a frissítő vízből, hogy közben egy pillanatig sem fordították el a tekintetüket az irányról, sem nem lassítottak! Fantasztikus céltudatosság és szakszerűség! És ezután következett a számomra végképp érthetetlen, megmagyarázhatatlan és megdöbbentő tette a csokiszínű versenyzőnek: miután kortyolt a flakonból – a fenti módon –, bal kezénél csak úgy, minden további teketória nélkül hátraadta a mögötte levő társának! Alig hittem a szememnek! Ilyen fokozott tempó és koncentrálás mellett gondolt arra is, aki a nyomában lohol? És honnan tudta, hogy a másik pontosan egy méterrel mögötte van? Árnyék nem vetődött eléje, ő meg hátra nem fordult. Egyáltalán, honnan tudta, ki van mögötte? Nem valószínű, hogy valamikor is választ kapok a kérdéseimre, de jó lesz el nem felejteni: ne dobd rögtön az út szélére a vizes flakont; ne kavard fel lábaddal a forrást, amiből ittál. Engedd, hogy mások is örüljenek az általa nyújtott felfrissülésnek.

Közben helikopterből filmezik az eseményt, fentről mutatják a tévések: a versenyzők előtt és mögött autók, motorbiciklik gurulnak, őrködnek, kísérik őket, nincsenek magukra hagyva („ti csak rohanjatok,  amíg ki nem dőltök”) – csak éppen a futást mindegyik magának kell  végigvinnie, a kísérők nem segíthetnek ebben. De ott vannak, bármilyen akadály felmerülne, elhárítanák, hadd folytassák a futók céltudatos előretörésüket, és oltalmazzák őket! Ahogyan az őrző angyalok...

Minél tovább tart a futás, annál kevesebben maradnak elől. A kezdeti nagy, induló tömeg egyre apad. Végül kezd kiválni egyetlen versenyző, fut magában, messze mögötte senki. Az út két oldalán helyenként egyetlen szurkoló sincs, olyan, mintha csak a reggeli kocogását végezné. Senki sem biztatja, senki sem látja. Akkor is fut tovább. Ha az élet küzdelmei közepette hirtelen egyedül találod magad, mit teszel? Elcsüggedsz, hogy túlságosan kiváltál a többiek közül? Esetleg csalódott leszel, mert nincs, aki szurkoljon? A cél továbbra is az út végénél vár rád...

Csorog a víz a magányos futón, hogy bírja? Ha úgy sincs mögötte senki, egy kicsit pihenhetne, letörölhetné az izzadságot az arcáról, gondolom magamban. Mégis szalad tovább. Pedig fél percnyi szünet alatt még nem előzné ki senki. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy az erőfeszítést kísérő izzadságról tudomást nem véve, csak a célra koncentráljon! Magadra ismersz, vagy csak szeretnéd?

A távolság egyre fogy. A cél mind közelebb. A szalag kifeszítve. A küzdelmet figyelemmel kísérők lélegzet-visszafojtva lesik, hogyan szakítja át az első a célszalagot. Aztán térdre esik, és megköszöni Istennek, hogy sikerült.

Ilyen az én maratonom is, a tied is. Nem a többieket kell legyőzni, hanem magunkat és saját korlátainkat, akadályainkat. Ha úgy küzdesz az életben, mint a profi maratonfutó, biztosan győzni fogsz. A cél előtted, a kíséret mögötted. Start!