Viszont-látásra!

Múlt hét csütörtökén történt. Verőfényes délután volt, amikor az ajtón kiléptem. Gondolataimba mélyedve lépdeltem a járdán, egyszersmind örültem a tavaszi melegnek is. Háromszáz méter után, ahogy előre tekintettem, megelégedetten nyugtáztam, hogy más is élvezi a délutánt: egy férfi ült a padon, arcát a nap felé fordítva, lábánál pedig fényes bundájú fekete kutya üldögélt. „Milyen jó, hogy némelyek ráérnek...” – gondoltam őszintén. „Nagy kár volna, ha mindenki csak rohanna, és nem élvezné a simogató napsugarakat”.

Aztán lerövidült a távolság köztünk, és kezdtem kontúrosabban látni. A férfi lehajolt, és keze a pad végénél matatott. Ott hevert – egy fehér bot! Roggyant egyet a térdem. Az ember nem érzékelte eléggé, hogy mind egy helyben keresgél, nem csúsztatta a kezét hátrafele még tíz centinyit, akkor elérte volna mindennapi támaszát.  

A közelébe léptem, közben – hogy meg ne ijesszem – kérdeztem, ha segíthetek-e, s máris a kezébe nyomtam a botot. Megköszönte. Minden jót kívántam neki, aztán elköszöntem, s kicsúszott a számon, hogy „Viszontlátásra!”

Felemelkedett a padról, s szépen-lágyan odahajolt hűséges kísérőjéhez: „Kutyuskám, indulunk...”. A magyar beszédre rögtön visszafordultam, s most már én is magyarul szóltam hozzá: „Elnézést kérek az iménti köszönésért, de igazán nem tudja az ember, hogy kevésbé látóktól hogyan köszönjön el. A jó Isten vigyázzon magára!”

„Semmi baj nem történt. Köszönöm szépen, viszontlátásra”, válaszolta.

És elindultunk két ellentétes irányba.

Jó, hogy volt sötét napszemüvegem. Vörösödtek alatta a szemeim, megfeszítettem a számat, hogy veszélyesen le ne görbüljön. Én látok, ha kinyitom a szemem. Úgy-ahogy, látó- vagy olvasószemüveggel, mikor melyikre van szükségem, de látok. És annyi szépséget láttam azon a délutánon! Csetlő-botló kisgyermekeket, csemetéjüket kézen fogó anyákat, a gyepen napfürdőző fiatalokat, játékos kiskutyákat, fára kapaszkodó fiúcskát, amint büszkélkedő nagyapja lentről taszítgatta, a zöld lámpára vidáman váró gyalogosokat, harsogóan zöld friss leveleket, napfényben tündöklő várost... s ki tudná felsorolni, mennyi mindent még.

Felemeltem a fejem, s belemosolyogtam a világba. Add Uram, hogy befele is ilyen jól lássak! Ne csak szép időben, hanem borúban is, viharban is! És ne csak lássak, hanem szeme legyek másnak...