GYEREKNAPON

(A tavalyi gyereknapon írtam ezt. Aztán úgy elpakoltam, hogy idén csak 2 nap késéssel sikerült feltenni az oldalra. De így se múlta idejét :))

Istenem, gyereknap volt ma. Június elseje. A nap ugyanúgy kelt, mint máskor, és ontotta melegét, ahogy illendő júniusban. Eszembe se jutott, hogy kifutottunk májusból, hogy már az év közepébe lépünk bele.
Ugyanúgy köszöntem Neked reggel, mint máskor szoktam, szép jó reggelt kívántam gondolatban, s aztán gyorsan mellébiggyesztettem egy kérést: - Őrizd meg azt, aki elsőként jut eszembe. Szép legyen a napja, derűs a lelke, békés a szíve. Istenem, vigyázz rá!
Nem volt semmi sem különösebb, mint más napokon. Bár nem otthoni kenyeret rágcsáltam a reggelinél, de mégis a kenyér kenyér volt, s az ananász sem vált eperízűvé. De édes volt és finom.
Vonatok indultak, vonatok érkeztek. Az utasok – utasok voltak. Nem különböztek másnapi utasoktól. Ők is elindultak valahonnan, hogy megérkezzenek valahova. Vonatfütty, megérkezés, továbbindulás… minden a régi volt, a megszokott.
Tovatűnő tájakon siklott át a tekintetem. Hej, de zöld a fű, és szép a buja növényzet! És rend van a háztájakon. „Tiszta udvar, rendes ház” – ugye, megszokott kép immár? Derűs, de semmi különös.
Egyszer csak mocorgott egy rövidet a telefonom. Üzenet a húgomtól. Máskor is szokott üzengetni ezt-azt. A húgom ő! Rendjén való, hogy ír.
„Kellemes, szép gyereknapot, nénne. Én nem tudom, mikor van a névnapod, de úgy jött, hogy most köszöntselek azért is…”
„Nénne” – az unokahúgunk szótárából vettük át. Egymást közt a nagynénik egymásnak is „nénné”-vé léptek elő.
„Nénne… kellemes, szép gyereknapot…!”
Én Istenem, hiszen június van! És nekem eszembe se jutott még ma. Az én napom is vajon ma lenne?? Gyereknap… Petőfivel szólva, restellkedve mondanám: „a tél dere már megüté fejemet”. Lenne ez a júniuskezdet énnekem is gyereknap?
„Szép gyereknapot, nénne!” Elfogadom, hugi, a kívánságodat. Hogy lenne szép, hogy legyen kellemes. Hogy teljesülne a gyereknapi vágyam!
Kinek apja-anyja van, gyerek az mind. Valóban lenne ez az én napom is? Se ajándék, se fülhúzás, s mégiscsak június elseje van.
Elbújok kicsit önmagamba, félreteszek minden gyermeteg gondolatot, s egyet, csak egyetlenegyet fohászkodom felfelé: – Én Istenem, őrizd meg… őrizd meg… – aki elsőként jut eszembe? – … Őrizd meg a gondolataimat Tebenned!
Éjfél utánra jár az idő. Elmúlt volna az én napom? Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már az szemem… De a Tied, nyitva, Atyám…. Nyitva, nyitva… Őrizd meg, ki lelkem nékem, gondolatban fényes-szépen, és ha szívem szomorodna, mert az életben marad minden a régi, és ha nincsen semmi új, mert kél és hanyatlik a nap, mint mindig, s ha semmi különös nem történik az ég alatt, testem-lelkem őrizd meg.
Fohászkodnék, hogy az est leszállott, s küszöbén az éjszakának elsuttogom imádságom:
- Istenem, gyereknap volt ma. Lehetne, hogy ismételjük, s kezdődjön egy újabb nap? Hátha lesz még különösebb! De békességben nyugszik lelkem. - Istenem, te maradj énnekem!

Gyöngyvirágillatú Lacrimosa

Május tizenkettedike van. És emlékezem. Egy éve és öt napja csendben jövögettünk le a kerekdombi temetőből. Kolléganőm édesanyját temettük el. Odamenet két csokor gyöngyvirágot vásároltam. De csak egyet tettem a sírra. A földszagú, friss hantnak talán annyi is elég volt. Úgyse hajolt le már föléje senki, hogy megszagolja. Elgondolkodva baktattam lefele. Ma egyik, holnap másik - ki tudja, ki lesz a következő. Eszembe jutott Árpád bátyám, édesanyám középső bátyja. Pár nappal korábban látogattam meg, nagybetegen feküdt a besötétített szobában. Jó lenne ismét meglátogatni, gondoltam. Talán majd holnap, vagy egy másik napon. Vagy inkább ma? Nem holnap? Legyőzve lanyhaságomat, a házuk felé vettem utam. Halkan léptem be a szobájába. A beteg lassan felém fordult az ágyból, s halkan köszönt. - Árpád bátya, nézze mit hoztam! - mutattam oda a megmaradt gyöngyvirág-csokrot. - Szagolja csak meg, mennyire jó illatú! S óvatosan feléje nyújtottam a virágokat. Valamit halkam mormolt, véltem, hogy egyetértett velem. Szenvedni látszott. Megindulásomat palástolandó, mesélni kezdtem erről-arról. Keménynek kell lenni. Nem sírhatok. Nem a beteg mellett. Aztán mégiscsak ránk telepedett az élet mulandóságának nyilvánvaló érzése, s halkan másfelé tereltem a figyelmét. Isten tudja, kinek mit és miért enged meg. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, Árpád bátya. Érhet a baj engem, a fiatalt, hamarabb, mint az időset. Előbb vagy utóbb számot kell adnunk. És nem az évek számítanak, hanem a "hogyan". Ugye, bátyám, szépen tud majd válaszolni a jó Istennek, amikor számadásra szólítja? Nem tudott balra fordulni, hogy értsem a válaszát. Felkuporodtam az ágyára, s miután egy énekhez beleegyezését kértem, énekelni kezdtem: "Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt..." Az énekszóra Erzsi néném, a felesége is bemerészkedett. Úgy, úgy, szép ének ez - bátorított fennhangon. Majd gyorsan elfordult, hogy kicsorduló könnyeit párja ne vegye észre. - Fiam, suttogta felém, ma kaptunk meghívót a templomból, hogy mához egy hét, ha tudunk, legyünk ott. A májusi születésűeket köszöntik majd. És neki pont mához egy hét van a születése napja. Május 13.-án.
Az ének és kevéske kompótlé után bátyám álomba szenderült. Halkan jöttem ki tőle. Az ajtóból még visszafordultam, még egyszer megnéztem. Aludt szépen.
Május 12.-e van. Ma egy éve - öt nappal a látogatásom után - Árpád bátya nagyon mélyen elaludt. Olyan mélyen, hogy már énekszó sem ébreszthette föl, sem sírás. Gyöngyvirág-illattal búcsúztam tőle. Még érezhette az illatot, az élet illatát! A sárga, agyagos sírgödörhöz üres kézzel mentem. Nem kellett pótolnom elszalasztott alkalmat.
Nyílnak a gyöngyvirágok. Boldog születésnapot nem kívánhatok. Marad a Lacrimosa. Gyöngyvirág-illattal. Emlékezéssel.



http://www.youtube.com/watch?v=gqPz5B-TA1w

Ma!

Nem szeretem a heppiend nélküli sztorikat. De legalább elgondolkodtatnak. Giccsesnek vagy olcsónak tűnik az alábbi? Vagy elszomorítónak? Vagy bosszantónak? Döntsétek el. Csak egyet ne tegyetek: hogy ne szívleljétek meg. Ezzel tartozunk magunknak és a többieknek. Akinek inge, magára veheti!

Tizenhét éves volt, és születése óta súlyosan beteg. Tudta, hogy nem sokáig fog élni. Amikor már megunta a folytonos otthon ücsörgést, megkérte anyját, engedje meg, sétálhasson a környéken.
Bámulta a házakat, az üzletek kirakatait. Elhaladt egy zenebolt előtt, s ahogy bepillantott, vele egykorú lányt vett észre a pult mögött. Szerelem első látásra…
Belépett az ajtón, folytonosan a lányt bámulva. Lassan-lassan a pult elé ért. A lány rápillantott és mosolyogva kérdezte meg: “Segíthetek valamivel”?
Ebben a pillanatban a fiú arra gondolt, hogy ez volt a legszebb mosoly, amit valaha is látott. Dadogva nyögte ki: i-i-gen, eeegy….hmm… vagyis.. egy…igen, egy cédét kérek”. Gondolkodás nélkül megfogta a keze ügyébe eső első cédét. “Becsomagoljam?” – kérdezte ismét mosolyogva a lány. I-i-igen, válaszolta.
A lány lassan a bolt végébe ment, majd visszatért a kis csomaggal és odaadta a fiúnak. Emez kifizette, majd lassan elhagyta a boltot.
Attól a naptól fogva, mindennap vásárolt egy cédét. A lány minden alkalommal becsomagolta, a fiú pedig mindennap kibontatlanul süllyesztette el a cédéket a fiókjába. Túlságosan félénk volt ahhoz, hogy meghívja egy sétára. Sokszor feltette magában, hogy legközelebb meghívja a lányt, járjanak egyet a városban, ám sose sikerült elmondania szándékát. Anyja biztatta, merjen szólni.
A következő napon ismét a boltba ment. Úgy mint eddig, most is vásárolt egy cédét, a lány pedig most is becsomagolta. A fiú zsebre vágta a cédét, majd ahogy egy pillantásra elfordult a lány, gyorsan egy cédulát biggyesztett a pénztárgépre saját telefonszámával, majd villámgyorsan kirohant.
Eltelt egy-két nap, s a lány hiába várta a fiút. Fogta a cetlit, és felcsörgette a megadott számot. A fiú anyja válaszolt. „Halló....” „A fiam...?” „Nem tudod?! Meghalt tegnap”, válaszolta összetörve az anya. Hosszas szünet következett, amit csak az anya sírása szakított meg. Később, amikor fia dolgait rendezgette a szobában, sorra húzta ki a fiókokat. Nagy meglepetésére, egy rakás cédét talált az egyikben. Egyetlenegy sem volt kibontva.
Kíváncsian bontogatni kezdte az egyiket. Ahogy a csomagolást letépte, egy cetli esett ki belőle: „Kedvellek. Szeretnél-e sétálni egyet velem? Szeretlek. Zsófi”.
Meghatottan kezdte kibontani a többi cédét is. Mindegyikből egy-egy cetli került ki. És mindegyiken ugyanazt írta.
De most már késő volt...

Tartozás

(az alábbi sztori nem sajátom, én is csak olvastam. De tapasztaltam is!) A kisfiú kiment a konyhába, ahol édesanyja épp vacsorát főzött és átnyújtott neki egy teleírt papírlapot. Az anya megtörölte a kezét a kötényében, kezébe vette a papírt, és a következőket olvasta: ”Fűnyírás 5 dollár. A szobám kitakarítása ezen a héten 1 dollár. Bevásárlás anya helyett 5 dollár. Vigyázás az öcsémre, amíg anya bevásárolt 2 dollár. Szemétkihordás 1 dollár. Jeles félévi bizonyítvány 5 dollár. Szemétszedés és gereblyézés a kertben 2 dollár. Összes tartozás: 21 dollár.” Az anya lenézett gyermekére, aki várakozásteljesen állt előtte, egy kicsit kutatott emlékezetében, majd tollat ragadott, megfordította a papírlapot, és ezt írta a hátoldalára: ”Kilenc hónapig méhemben hordoztalak - ingyen. Éjszakákon át virrasztottam melletted, ápoltalak, imádkoztam érted, - ingyen. Melletted álltam a megpróbáltatások idején és nem egyszer megrikattál - ingyen. Mindent egybevetve, ingyen és bérmentve szeretlek. Álmatlanul hánykolódtam, szorongtam, hogy mi vár még rád - ingyen. Játékokat, ennivalót, ruhát kapsz, sőt még az orrodat is megtörlöm - ingyen. Ha mindezt összeadjuk, a szeretetem teljes költsége: 0 dollár.” Amikor a fiú elolvasta amit az anyja írt,hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, egyenesen az anyja szemébe nézett, és így szólt: - Nagyon szeretlek, anyukám! Aztán fogta a tollat, és jókora betükkel számlájára írta: "FIZETVE".

Utazás és egy lecke

Az úgy volt..., hogy tavaly óta készültem rándulni egyet a szomszédoknál. No, nem épp tőszomszédoknál, hanem eggyel tovább. Aztán a Tavaly legyártotta terveimnek kissé másított kivitelezését, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyivel le is mondtam az eredeti tervről. Vagy inkább célról. Az Idén pedig meghozta azt, amit mulasztott a Tavaly. Tehát elindultam a szomszédba. Mondtam, ugye, nem a tőszomszédba. Kellett hozzá gépkocsi, kellett vonat, busz meg egyéb, négy keréknél sokkal többen guruló utazó alkalmatosság. Murphy törvénye szerint, ha valami elromolhat, az el is romlik. Vagyis a szomszédban töltendő időre vonatkozó ütemtervem. Jááá, javítsak, lehet úgy is mondani, kissé módosult. Tetszetősebben hangzik, mint az “elromlik”. Szóval, módosult. Lényeg a lényeg, mondaná Kati, a pesti barátnőm, attól még csak bejött a kirándulás. Három fő Bé-betűs országuraló város porát tapothattam (szerencsére, kevesebb volt bennük a por, mint saját fővárosunkban). Budapest, Bratislava (magyarul ugye, Pozsony) és Bécs. Kisebb megállóhelyek, de számomra nagyon kedvesek: Bécsújhely (gyengébbekért: Wiener Neustadt), Púchov és Komárom (utóbbi kettő Szlovákiában). Az időjárás jóvoltából, sikerült alaposan “ráfáznom” utazgatásaimra meg fotós szenvedélyemre, hiszen szobában ülve nem lehet eljutni vágyott helyekre, kesztyűs kézzel meg nem lehet a kamera gombját kezelni. Szóval, “ráfázott” a kezem a gépre (hihi, szuper ez a mi drága anyanyelvünk! Remekül lehet játszani vele). Bécsről ne is szóljak! Ott már fázásnál többre jutottam, fagyásközelbe értem. Kegyetlen szelek fújtak; s mire a Schönbrunn tavaszra készülő kertjeit akartam újracsodálni, odafajult a szél, hogy már-már eltérít városnézői körutam utolsó szakaszától, s bemenekülök egy kis védettebb helyre. Végül is szembeszálltam a hideggel és dacosan, csakazértis! – róttam az utakat. Az emlékért, megérte! A sok szép hely, vár, kert, park, történelmi emlékmű meg a kedves emberek – ismerősök és addig ismeretlenek – alaposan felpumpálták szerotonin-szintemet. Akadt egy-két alkalom, amikor az adrenalin is érezhetően megugrotta magát, de hát kérem, csak a halottak nem reklamálnak már semmi ellen. Megcsodáltam a szlovák külnegyedek kedves hangulatát, az osztrák telkek rendezettségét, elkönyveltem a még jobb sorsra vágyó lélek sóvárgásait, plánolni kezdtem egy-két eshetőséget, megvalósíthatónak vélt célkitűzéseket, örültem a látogatásoknak, elraktároztam jó emlékeket, számolgattam máris a napokat egy esedékes következő kiruccanásig... De amikor beszálltam a Pestről hazafelé vivő buszba, kurjantani lett volna kedvem. S amikor átszállás után, a vonatablakból megpillantottam városkánk reggeli csendbe burkolódzó körvonalait, egyszerre csak hevesebben kezdett verni a szívem. Nagyon kalimpált, mint első randikor szokott. A talpam megérintette a peron kövét, jó mélyre szívtam az édes levegőt, s szinte futva húztam magam után a bőröndöm: OTTHON, ÉDES OTTHON!

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

- Azt, hogy március van - ami nem szenzációs, ti is tudjátok, hogy március -, de nem látszik. Vettétek-e észre? - hogy ilyenkor már rügyezni kezdenek a fák, ám az idén az évszakra jellemző nagyobb meleg ellenére, nem fakadtak még rügyek. - hogy "tavaszi szél vizet áraszt". Nagyon is látható módon. De eddig csak énekből tudtuk ezt. Az idén vettétek-e észre, hogy tényleg igaz? - hogy március 8-án a legtöbb köszöntést - "Boldog Nőnapot!" - nőktől kapták a nők. - hogy nem tudom elfogadni a Nőnap fontosságát. Egy nap az évben... És a többi? Március 8-nak a böjtje? - hogy "a lopott víz édes, a titkon való étel gyönyörűséges" (Péld 9:17). Azért van annyi szomjas és éhes ember. - hogy nem minden szomjas ember olthatja szomját vízzel. Valakinek ecetet is adtak. - hogy az éhes ember nem elégszik meg jótanáccsal. A kalács jobb. - hogy nem mindenki barát, aki annak vallja magát. Mondják, hogy az igazi belép az ajtón, amikor a többi pont lelép. - hogy "nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! – Elsőnek, elől indulni el!" - és "nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, de tenni, tenni kell!" - hogy sokszor akarjuk a jót rosszul, mert a meglátnivaló rosszat nem is látjuk. - és a szikra se melegít senkit, ha nem a gázrózsa, hanem a benzines tartály mellett sül el. Nem mondhatom el senkinek, de elmondom mindenkinek, hogy "Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírni kell, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel."

Örömóda - rekviem helyett

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!