Mindenszentek

Csak száz hosszabbacska lépés mihozzánk a temető. Ott terül el srégen a házunkkal szemben, a domboldalon. Gyerekkorunkban, amikor a tél még igazi tél volt hóhullással és legalább tízcentis állandó hótakaróval a hideg hónapokban, oda jártunk ki szánkózni. A temető szélén kapaszkodó ösvény kellően széles volt ahhoz, hogy jelentősebb kockázatok nélkül csúszkálhassunk lefelé. Nem is tudom, mikor szoktunk le róla és költöztünk át más lesikló pályákra. Amik ugyan nem voltak nevesebbek, sem remekebbek, csak éppen nem a temető ölelte körül őket. Pedig ez a tény cseppet se zavarta meg gyerekeszünket, a babonák és temetős kalandok félelme nem ért fel szürkeállományunkig. A temetőket körülövező rejtélyes hangulat és világ legtöbbször csak a felnőttek agyában születik meg. Mi pedig nem akartunk akkoriban még felnőttek lenni. (Ha belegondolok, mindmáig nem szántam rá magam a temetőkkel szembeni "felnőttes" viselkedésre. Mert nem az a hely, ahol fehérleples, testetlen lények ingadoznak éjszakánként a sírok között, hanem csendes elmélkedésre alkalmas háttért jelent(het)az élőknek. Itt minden lakó egyenlő, köztük már csak a temetőlátogatók lehetnek "elsőbbek az elsőknél". A fejfákra vésett feliratok alapos tanulmány tárgyát képezhetik a világból még el nem kívánkozó, de a mulandóság szelétől megérintett élőknek. Sokszor és sok temetőben olvasgattam érdeklődéssel a fejfákat. Született, élt, meghalt... Két évszámot összeköt egy vonalka. Egy rövid vonalka. Ami állítólag az élet - volt. Hol tömörebb, hol kissé bővebb - kőbe vésett - információk gyújtanak fényt agyamban arra vonatkozóan, ki is volt a sírhant tulajdonosa. Vagy hogyan élt. "Élt 12 évet - olvastam egy kisfiúról -, de élt eleget". Nem élettartamát ítélték elegendőnek a szülei, hanem minőségére utaltak e kijelentéssel. Rövidke életének fénye beragyogta környezetét. A sírok közt andalogva, keresem e rövid prédikációkat. Aztán olyan jól el lehet itt csendesedni. Nincs az a nagyváros és zajos tartozékai meg egyedei, amelyben ne lehetne "síri csöndet" találni, még ha főút mentén is terül el a temetőkert. Lehet benne hallgatni és hallgatózni. Megérteni suttogó hangját, amely mindenkinek ugyanazt mondja, talán csak más szavakba öltöztetve. London egyik temetőjében egy kislány sírján olvastam: "It broke our hearts to lose you, but you did not go alone, for part of us went with you the day God called you home" [Elvesztésed megtörte szívünket, de nem egyedül mentél el; mert belőlünk egy rész veled ment azon a napon, amikor hazahívott Isten]. Nem lévén más jegyzetelési lehetőségem, a maréktelefonomba pötyögtettem be a szavakat. "Nem egyedül mentél el..." Ha szeretteink megelevenednének, csak ők mondhatnák meg, hogy mennyire egyedül mentek el. Persze, mindenki arról vall, amit személyesen átél. Egyik az elköltözés magányos beállását, a másik a magárahagyatottság el nem múló sivárságát. Mindenképpen mindegyiknek igaza van.) Kissé elkalandoztam a gyerekkori szánkóúttól. De a temető nem költözött el. Időnként - és egyre sűrűbben - sokan látogatják. De Mindenszentekkor egészen megelevenedett. Halottak napja. Hogyis mondják inkább? Legtöbben az utóbbi néven tisztelik. Szombat este elsétáltam a temető előtt. Lentről az utcából a koromsötét dombot ezernyi kis gyertya ragyogta be. Ez igazán szép a komor hangzású és általában ugyancsak komor hangulatú novemberben. Ez a sok kis sziporka, csillogó kis fény. Egy gyertya se világítná be lobogásával a sötétet, de sok világító mécses csodálatos látványt nyújt. Jó ez a nap. Nem a halottak miatt, sem nem a világítani indulók miatt, hiszen aki odalent fekszik, semmit sem tud a fölötte égő világosságról, lelkét sem egyengeti biztosabb ösvényeken. Csak mert kigyúlnak a fények. Az emlékezés, emlékeztetés és figyelmeztetés fényei. Halott lehet bárki, szentté válhat mindenki. Az a mindenki, aki hallja, hogy "God called you home" - Isten hazahív. Nem porágyba feküdni, hanem örökké élni. Nem sötétben lakni, hanem mindig világítani. Nem leckét tanulni, hanem gyümölcseivel élni. Nem "szentté" válni, hanem szentként élni. Sok-sok fény között örökre, mindig, múlhatatlanul ragyogni. Itt és most, ott és végtelenül.

Mozart mindenkinek

Tévedés ne essék, nem a Mozart-kuglira gondolok, bár kétségtelen, hogy az édesszájúak többsége nem bánná, ha naponta Mozart-csokigolyók záporoznának fejük fölött. Ez úttal, ha Mozart, gondoljunk pontosan arra, amit e név igazándiból takar: a Mozart-zenére. Hogy sokan vagyunk és sokfélék, köztudott. Amint az a tény is, hogy ki-ki ízlésének megfelelő zenét hallgat. Ám a hatások is különbözőek. Nem mindegy, hogy népzenét, rockot, vagy klasszikust hallgatunk-e. Mindegyik zenét másként fogadja az agy, másként dolgozza fel, másként reagál rá és más-más eredményeket hoz ki belőle. Van a zenének egy ága, amit némelyek "intelligens" zeneként emlegetnek. Erre szeretnék most példát említeni, de előbb hadd meséljek el egy rövid sztorit. Köztudott, ugye, hogy Einstein gyerekként nem igazán remekelt iskolai eredményeivel. Még véletlenül se ágaskodott benne a zseniségnek bár egy soványka áruló jele. Nehezen beszélt, és enyhén szólva butának tartották, emiatt tanítója azt tanácsolta Einstein-apukának, vegye ki a fiát az iskolából és taníttassa valamilyen mesterségre. Paulin Einstein erre fel mit tett? Hegedűt vásárolt a fiának! S amint a kicsi Einstein fejlődni kezdett a zenében és Mozart szonátáit hegedülgette, úgy kezdett el fejlődni értelmi képessége. Felnőttként félig komolyan, félig tréfálva mondogatta: "Ha okos lettem, az a hegedűnek köszönhető!" A Mozart-effektust 199o-ben fedezte fel egy francia orvos, név szerint Alfred Tomatis. Megfigyelte, hogy bizonyos harmonikus hangok olyan frekvenciákat tartalmaznak, amelyek "feltöltik" az agysejtek magjait, amelyek apró elemekhez hasonlóan működnek. Tomatis felfedezte, hogy a szürkeállományt regeneráló zene az, amely 5000-8000 Hz-es frekvenciának felel meg. Nos, Mozart zenéje éppen ezt a skálát fedi le! (A maradak éneke, a klasszikus és a barokk zene is). Tomatis óta tudjuk, hogy Mozart zenéjének hallgatása lényegesen javítja az értelmi képességeket. A pozitív hatás ezzel még korántsem ér véget. A harmonikus zene (maradjunk Mozartnál) növeli az endorfin (boldogsághormon) szintjét és egy olyan ellentest fejlődését, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, s csökkenti a fertőzésveszélyt a szervezetben. Tíz percnyi Mozart-zene hallgatása után az elemi iskolások IQ-hányadosa 8-9 ponttal nőtt az absztrakt gondolkodást mérő tesztekben. A példákat sorolhatnánk, de befejezésként csupán még egyet: a matematika és egzakt tudományok terén a legragyogóbb eredményeket elérő japán diákok kötelező módon a gimnázium első évének végéig intenzív zeneoktatásban részesülnek. Van eldobni való idegsejtetek? Ha nincs, akkor ajánlom szeretettel: Mozartot mindenkinek!

Hozzátok szólok, emberek!

Levelet kell írnom. Nem a postás viszi ki, de küldöm Mindenkinek, aki levelet vár. Valahonnan. Valakitől. Az elmúlt héten az idegsebészetre kerültem. Ne ijedjetek meg: nem fektettek be, nem én voltam a páciens. Csak a nyárról elmaradt szigorlatot kellett pótolnom. Csak tudtam volna előre, mit is választok gyakorlatozás végett! Ezerszer jobb lett volna ortopédián maradni, ám az embert hajtja az újabb és újabb ismeretlen terület felfedezésének a vágya. És megismerkedtem az intenzív terápiával. A világ minden pénzéért nem gyakorlatoznék ott még egy hetet; de semmiért sem adnám, hogy ott voltam két napig. A baloldali kórterem egyes ágyán idős bácsi feküdt (gyengébbekre való tekintettel, nem részletezem, hogyan). Előbb azt hittem, csak alszik. De tévedtem, kómában volt. Agyvérzés érte. "Kész, vége...", suttogta az ápolónő. A nővér odahajolt, és kitapogatta a bácsi nyaki erét. Még élt, csak ritkán lélegzett. Vele átellenben négy éves kislány sírt fel. Anyja őrizte az ágyát. Aznap reggel hozta be őket a mentő. Egy ló éppen arca közepén, orron rúgta a gyereket. Sose tudjátok meg, hogy néz ki egy ilyen kislány! Nemcsak az orra lett oda. Megingott a lábam, reszketett a kezem. Istenem, egész életére tönkre van téve e gyerek! Sose lesz már szép, üde kis tekintete! A jobb oldali teremben két férfi feküdt. Egyik ugyancsak önkívületben, a gépek éltették. A másik, fiatal férfi, munkabalesetet szenvedett; azzal hozta ki sodrából az ápolóját, hogy fejét ide-oda mozgatta a párnán, holott ráparancsoltak, maradjon abban a helyzetben, ahogy elhelyezték, ne lógassa a fejét, mert elmozdulnak a különféle csövek. Fügét mutatott a rákiabáló ápolónak, nem volt lehetősége többféle tiltakozás közül választani. Később még motyogott is, és azt firtatta, mikor jön a felesége és kétéves kisfia látogatóba. Látni akarja őket. Másnap reggel a baloldali szoba egyes ágyán már új beteg feküdt. A tegnapi: elköltözött. Oda, ahol már semmi sem fáj. A jobb oldali kórteremből egyik se hiányzott. Az idősebbiknél semmi változást nem észleltem: csendesen készült parttalan vizeken evezni. A fiatalabbik ágyánál viszont megrendülten álltam meg: a tegnap még mocorgó, bosszantó beteg mára csak egy darab öntudatlanul heverő testté vált, ami kétségbeesetten próbálta pumpálni a levegőt a renyhe tüdőkbe. Hasa szaggatottan emelkedett föl, s ereszkedett vissza, szinte vonaglott az életért vívott küzdelmében. Tegnap még kisfia után vágyakozott. Holnaptól már kisfia vágyakozik apja után... És volt egy harmadik kórterem is, ahova csak a második napon léptem be. Apa őrködött fia álma fölött. Régóta beköltözhettek, ezt mutatták a személyes tárgyak is (családi kép a kagyló fölött polcon, könyvek, stb). Motorbicikli-baleset. Skalpjának egynegyede hiányzott! Uram, ne hagyj el, csonkolt fejet sose láttam! S amikor apa vigyáz szerencsétlen fiára, kell-e nagyobb bánat? Látni ahogyan lassan száll ki az élet csemetédből, aki életedből lett? Odamerészkedtem az ágyhoz, mialatt a nővér a légutak leszívását végezte. A húszéves vézna test összerándult. Egyik oldalon a megtört apa, másik oldalon mi ketten a nővérrel. Megfogtam a mozdulatlanul heverő kezet. Hátha észlel egy kis együttérzést! Hátha megérzi, hogy életre kívánjuk, bár nem a mi hatalmunkban áll az élet. Szeme sarkában ott feküdt egy könnycsepp. Csak feküdt, akár a gazdája, nem gördült le, nem törölte le senki. Azóta őrzöm ezt a cseppet lelkem retináján. Feledni nem tudom, ezt felejteni hasztalan. Hozzátok szólok, emberek! Hozzátok, akik ma még éltek és lélegeztek, dolgoztok és mozogtok, vágyakoztok és szerettek! Embereket láttam meghalni, és semmit sem tehettem értük! Tehetetlenül álltam mellettük: összeszorított ajkakkal búcsúzni azoktól, kiket nem ismertem, és fohászkodni azokért, akik még vannak. Akik még megmaradnak. Ha csak egy jó szót mondhattam volna mielőtt útra kelnek! Ha csak biztathattam volna azzal, hogy hamarosan gyönyörködhetnek kisfiukban, ha bátoríthattam volna őket, hogy hamarosan maguk sétálnak ki e siralomházból! Nem volt kinek adnom egyetlen jó szót sem. Ugyan mit suttoghat a szájam, amikor a másiké már lezárult? Istenem, mennyire nem értékeljük azt, amink van! Járásunk, hallásunk, látásunk, mozgásunk. És mennyi mindenért rohan és izzad az ember, olyasmiért, amit nem visz magával, s ami nem segíti visszajönni haláltusájából. Nektek írok, magamnak írok. Ne vigyétek magatokkal azt a sok jót, amivel ma még megajándékozhattok másokat! Ne sajnáljátok baráttól és idegentől, családtól vagy akár koldustól is az élet javát. Adjatok, adjatok, adjatok. És ne várjatok érte semmit cserébe. Mert boldogabb az, aki az övéből adhat egy hajszálnyit is annak, aki most már hajszálba is kapaszkodna. Láttam meghalni embereket, és cövekként álltam mellettük. És megértettem, hogy nincs sok keresnivalóm köztük. Mert várnak rám az élők, akik még elfogadni tudnak. Egy csipetnyi szeretetet, egy mosolyt, a holnap reménykedő biztatását. Hozzátok szólok, emberek! Reátok is várnak valahol.

SZEPTEMBER VÉGÉN

Ha szeptemberi vers, akkor Petőfi. Akár hó eleje, akár vége, mindkettő rögtön Petőfit juttatja eszembe. Jobban mondva a verseit. Ha tévedek, igazítsatok ki. Csak kimondom, hogy "szeptember végén" vagyunk, máris Petőfit idézem. Munka, tanulás, elvégzetlen feladatok, rámváró kötelezettségek, árral szembeni úszás - csupa prózai kifejezések. Ez lenne a szeptember vége. Jó lenne, ha nem pontot, hanem kérdőjelet tehetnék a mondat után. Bizony, egy hullámhosszon vagyunk nagy költőnkkel: Elhull a virág, eliramlik az élet... Egy teljes nap választ el szeptember abszolút végétől. Hátra van még a holnap. Hátra van még 24 óra, aminek minden perce feloldhatja még a kegyetlen pontot. Azt a kis, gombostűfejnyi parányiságot, aminek nyelvi hatalmában áll sorsokat (el)dönteni, terveket lezárni, tetteket meg nem másíthatóvá tenni, elcsépelt terminussá lefokozni a "stresszt". Ámde ez az egyetlen nap még megtörheti erejét. Mert az idő néha nagyobb úr, és a pontot alárendelheti egy föléje rajzolt kérdőjelnek. Nem hasztalan a bizakodás. Így tekintve előre a következő napnak, kicsit Petőfi szemével látom én is a világot. Azt a kis világot, ami nem körülöttem forog, de benne forgok én. És meglátom azt, hogy nemcsak munka és stressz, fáradtság és nyűg, teher és feladat létezik, hanem "szeptember végén": Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, (...) Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet. Igaz ugyan, hogy "sötét hajam őszbe vegyül már, / A tél dere már megüté fejemet, de ezt a fajta ifjúságot, a szívbe zárt lángsugarú nyarat magammal akarom vinni. Át - októberbe. S ha netán a "tél dere" akarná kiszorítani, szolidarizáljatok velem: gondoljunk gyakrabban arra, hogy egyszer majd elhull a virág, eliramlik az élet... , ennélfogva addig örüljünk a lángsugarú nyárnak, amíg csak lehet. Mert még nyílnak a kertben a virágok. (UI: Gratula az ezredik blogolvasómnak, aki szeptember 3o-án, hajnali 1 óra körül kerekítette ki az olvasók számát. Ígért jutalom nem marad el!)

Csak megjegyzés, semmi más

Úgy tűnik, eddig csak magammal beszélgettem a blogszobámban. Amikor először nyitottam ki ajtaját, kitűztem a táblát: ha valamit megkedvelsz itt, elviheted magaddal, csak hagyj helyette egy rövidke megjegyzést. Eddig kaptam talán hármat vagy négyet. Nem sok. De sokatmondó lehet, ha arra gondolok, hogy: 1) a látogatóm nem sok érdemlegeset talál itt. Ezért, akár a hajó a vízen, nyomtalanul elsiklik (az olvasottak fölött). Tehát - egyedül szövegeltem. Szomorú... 2) Talál itt egyet-mást, amiről úgy érzi, neki (is) való. Csak épp nem hagy helyébe semmit. Még egy kurta megjegyzést sem, mégha örül is a vinnivalónak. Ebben az esetben, mégha kedvezőbb is rám nézve, mint az 1) pont, szintén csak monologizálok. És motyogom magamban: "... megloptak." Mert nem hagytak egy árva megjegyzést sem. (Tetszett? Nem tetszett? Hiábavaló az egész?) Pedig ingyen lenne. Kopogtatás nélkül léphettek be ezen az ajtón továbbra is. De ha lábtörlőjén hagytátok az út porát, búcsúzáskor - ha nem esik terhetekre - hagyjátok a kilincsen kezetek nyomát (is). Alássan köszönöm, s minden tiszteletem!

Vigasztalni kéne

Vigasztalni kéne. Jó szót mondani kéne, helyénvalót, biztatót, szépet és vidámítót. Erősíteni kéne, lelkesíteni és bátorítani, jobb jövőt láttatni, reménykeltőt és életre érdemeset. Kellenének a szavak, maguktól sorba rendeződjenek, jöjjenek a melléknevek, ékesítsék a főnevet, tündököljenek az igék, illeszkedjenek az őket megillető alanyokhoz és tárgyakhoz. Kellene a vigasz. Másnak és másoknak. Tőlem nekik. Kellene egy ígéret, kellene, kellene. Csak épp nem találom a jó szót, nem találom az ígéretet, mert nem lehet. Nem ígérhetek más nevében, más helyett. Nem vagyok próféta, hogy megjövendöljem: igenis, minden jóra változik. Nem tudok biztosítást sem kötni - semmire. Vigasztalni kéne, szavakat sorjázni, gyengéket erősíteni, beteg szíveket bekötözni, fájó sebeket enyhíteni. De csak keresem a szavakat, és szavakba ütközöm. Elcsépelt, közönséges, általános, bölcselkedő, hivalkodó szavak állják az utam. Akármit is mondok, csak szavak köntösébe öltöztetett viaszbábu. Élettelen, segítségre képtelen. Vigasztalni kéne!!! És nem tudok. Jó szóra volna szükség? Szépre, nemesre? Á, dehogy! Csak melegre, egy kis lélegmelegre. Meleg kabátot kéne borítani a didergőre, szeretetből szőttet, együttérzéssel kivarrottat. S ha nincsen ilyen kabátom, magamhoz vonlak és átkarollak. Félkézzel letörlöm a könnyeidet, mialatt a szemem sarkában lappang egy árulkodó könnycsepp. És ránk telepedik a szótlan csend. A vigasz?

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

- Petőfi Sándor - Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. (Erdőd, 1848. november 17–30.) (Annak idején, az általános iskolában az utolsó 3 szakasz nem szerepelt a tankönyvben. Hát én sem szerepeltetem. Akit érdekel - mert szépnek bizony szép! - olvassa el az interneten. Nekem is újdonság volt végigolvasni a teljes verset.)