Miért a "A Hermon tövében."? Mert szeretem, hogyan hangzik annak a hegynek a neve, amely Szíria és Libanon fekszik. Sok történésnek volt néma tanúja ez a vidék! Csaták a zsidók honfoglalásakor, de áldást jelentő harmatszállás helye is, ahol életet nyer az ember... Amit itt olvashattok - egypercesek - az én történeteim; a világ, ahogy én látom, az élet, ahogy én tapasztalom. Örülök, ha olvasóként visszajeleztek, s egy megjegyzéssel megajándékoztok. Legyen bővelkedő az életetek!
2008. december 22., hétfő
Negyven év
Számolgatok magamban. Negyven. Akárhogy is számolom, negyven. Túl soknak gondolom. Előveszem a számítógépet, bepötyögtetem: 2008-1968... Eredmény: negyven. Nehezen hiszem el, de ha már az én fejben lassan számoló tudományom és a szerkentyű is ugyanazt a végeredményt hozta ki, beadom a derekam. Elfogadom: negyven.
Negyven év telt el, s ez a negyvenegyedik tél azóta. Szép fiatal évek, kemencemeleg mellett eltöltött esték, tiszta szoba és csendes megelégedettség... Amit aztán néhány év múlva felvált a gyereksírás, a szomszédok jövés-menése, a pöttömnyi gyermek babusgatása (jaj de pufók! jaj, milyen sonkái vannak! - így a látogatók), a már kevésbé csendes tavaszi-őszi vagy bármilyen évszaki esték. A kicsi lány már lábra áll, totyogni meg motyogni kezd, de nem sokáig marad a figyelem központjában. Költözés, albérlet és - újabb lakó. Sírós, félénk kisfiú. Az öccs. És közben örömteli meg kevésbé derűs napok, amik legtöbbször csak kemény munkában lerótt hétköznapok és varrással töltött késő esték. És közben kicsire zsugorodik az albérlet. Barátok, ismerősök, rokonok elszántan esnek neki lapátnak, téglának. És épül a ház. Már nincsenek nyugodt, csendes esték. Két gyerek kacaját egy harmadik jövevény nyöszörgése, sírdogálása és gőgicsélése pótolja ki. Meg egy fáradt apa és egy sokat éjszakázó anya képe.
Évek jöttek, évek múltak.
Felnőtt a három gyerek. Ki erre, ki arra vette az irányt. És mire ismét csendes lett a ház, egy újabb otthon falai közé költözik be a gyereksírás, majd a gőgicsélés, aztán az önfeledt nevetés. Pici lányok, növekvő unokák.
Most hallgat a ház. Majdnem üres. A kemencemeleg maradt, a többi nosztalgia. Csak a negyven, az igen, az valóság. Több száz kilométerre, egy másik házban, talán kuncogva, talán elmerengve, kora téli szürkületben, fehér hajjal, megfáradt karral, de emlékezve, két ember üldögél. A szüleim.
Negyven éve... igen, negyven éve indultak el együtt. Negyven éve együtt.
Nekik küldöm üdvözletem, a távolból, a csendes házunkból.
Éljetek boldogan! Éljetek örömben! A végtelenségig.
Szeretettel, az elsőszülött.
2008. december 17., szerda
Egy nap a sok közül?
Volt egyszer, hol nem volt... volt egyszer... Húúú, most mindenkinek kegyetlenül beindul a fantáziája, és a pontokra már odagondol(t) tündéreket, Óperenciás-tengert, vasorrú bábát (is?), kacsalábon forgó palotát. Kezdjük elölről... Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szerdai nap. Ugyanúgy kezdődött mint a többi, közönséges, hétközepi színtelen szerda. Én a szerdához a kék színt társítanám, de ez kissé színtelen volt már csak azért is, mert a múlt héten, azaz december tizedikén volt ez a bizonyos szerda. És decemberben - köztudott -, a fű sem zöld, hanem sápadt-akármilyen-seszínű. Egy gyűszűnyi hó sem volt rajta, hogy bár kissé élénkítse az ólomszínű világot. Még csak annyi fehérség se volt ebben a szerda délelőttben, amennyi kivillan a postaládából ahhoz, hogy az ember odaballagjon, és megnézze, mi van benne.
Pedig megnéztem én reggel 11 körül a postát, láttam - illetve dehogyis! - hogy nem érkezett semmi, még egy rosszindulatú számla se. Nem mintha megszokott lenne, hogy (bár) hetente legyen valami levélféleség a postaládában, á, nem azért néztem meg. Csak megszokásból. Mert úgy kell. Esni se esik mindennap az eső, mégis megnézzük, ha kell-e esernyő, vagy sem.
Szóval üres volt a rőtvörösre mázolt postaládánk. Senkinek sem kellett válaszolni, készülhettem a déli vonathoz. Már rajtam volt a kabát, házkulcs a kezemben, amikor a pillantásom ismét ráesett a postaládára. Fehérlett valami! Ez azért volt csudamódra furcsa, mert a postás legkésőbb tíz óráig végigrohan az utcán, és ugye, tizenegykor már néztem azt a bizonyos skatulyát. Kinyitottam, és egy leragasztatlan borítékot vettem ki.
A vonatban olvastam el. Kék szélű, drappos alapon zöld adventi koszorú, színes gyertyákkal, belül pedig ez állt: "... ojan legyen neved napja, mint az élet gyöngyharmatja. Neved napod alkalmával szívből kívánok egéséget, sok örömet és minden vágyad teljesüjön. Agya a jo Isten hogy még nagyon sok név napot érjél el. Aszt kívánja néked Berta néni".
Nevem napja volt! És közönséges szerdának indult. De színt hozott bele egy egyszerű karácsonyi üdvözlőlap, aminek vonalzóval meghúzott soraira reszkető, öreg kéz írta rá szívből fakadó jókívánságát. A szomszédnéni keze. Akinek eszébe jutott aznap, hogy nevem napja van - ami tulajdonképpen csak egy nap a sok közül -, amit senki nálunk meg nem ünnepel. De ünnep lett a szerdából. Mert "gyöngyharmatos" volt a szív, amely személyemre szabta az átlagos hétköznapot, és érezhetően névnappá varázsolta. She made my day - mondaná az angol.
Köszönöm, Berta néni!
((Ui. Előző este már felköszöntött Margit néni, a volt oszim, és így eszembe jutott, hogy hoppá, némelyek még naptárba is néznek. Néha helyettem is. Csak másnapra megfeledkeztem... Köszönet Margit néninek is!))
2008. december 8., hétfő
Levél a Mikuláshoz
Kedves Mikulás, december 4-én valaki megpróbált szörnyen rámijeszteni. Azt üzente, hogy rossz híre van, eddig félretájékoztattak, de ideje megtudnom az igazságot: Mikulás nem létezik! Ne várjam, humbukk az egész, felejtsem el. Nem mondanám, hogy nagyon felkavart a „hír”, inkább sajnálni kezdtem azokat, akik tényleg bevették ezt a mesét. Vagyis azt, hogy nem létezel. Én igazán nem hittem el, mert már sokszor találkoztam Veled, még ha időnként más-más arcvonásokkal is tűntél fel. De hát emiatt nem csodálkozom. Telik az idő mindenki fölött...
Eljött a Mikulás-nap, és reméltem, hogy a sok lótás-futásban nem feledkezel meg rólam, valamit csúsztatsz az én csizmámba is. És tényleg úgy lett.
Lejárt az idei mikulásjárás, és eldöntöttem, hogy nagyon-nagyon idejében megírom neked a jövő évre szóló kéréslistámat. Ha elsők közt érkezik be, lehet, jobban odafigyelsz rá és vastag betűkkel jegyzed fel a naptáradba.
Kérlek, jövőre NE még hozz semmit. Semmilyen ajándékot. Ne költsd rám a pénzed, van elég éhező a világon, de az eszkimóknak is vihetsz egy kicsivel többet abból, amit nekem hoznál. Rád bízom, kinek adod a nekem szánt csomagot, bízom benne, hogy jó helyre viszed. Én csak azt kérem tőled, ne hozz az én csizmámba semmilyen ajándékot. Ugye, nem nehéz kérés?
Még nem fejeztem be. Van még egy kis kérésem. Lehetne-e hozni a trópusokról egy kis meleget? Igaz, hogy a globális felmelegedés itt van a nyakunkon, de ezt nem a mi méretünkre szabták. Kéne valami viselhetőbb. Mondjuk, olyasmi, hogy szégyen nélkül lehessen egy tányérnyi szeretetet adni és kapni. Időnként kapunk egy-egy kiskanálnyit belőle, épp annyit, hogy az emésztés beinduljon, de nem elég a jóllakáshoz. Emiatt sokszor korgó gyomorral kell a munkát végezni, róni az utakat, rendezni a rendezendőket. Nincs meg a napi energiaszükséglet, s az eredmény pedig – amit várható – ennek megfelelően alakul. Alacsony vércukorszint, remegő térdek, reszkető lábak... – brrr, ugye, már fázol, Mikulás?
Tudod, nem is nagyon számítottam arra, hogy nekem az idén ajándékot hozol. Gondoltam, inkább besegítek Neked, teszek én is a puttonyodba, vigyed másoknak. Szerettem volna tisztesebb adagot nyújtani a kóstolóból. Abból, amit legtöbbször csak desszertnek adnak. Körítettem volna jó szóval, mosollyal. Sokan nem kértek belőle. Mondd, Mikulás, lehet, hogy rosszul címeztem a csomagjaidat? Egyik rám rivall ok nélkül, a másik a mondatom közepén köszön el, a harmadik már nem is köszön... Inkább nem sorolom tovább. Mikulás, te ilyenkor mit teszel? Lehet, hogy még nem jártad meg, de hidd el nekem, te is már csak vánszorogva mennél tovább.
Jövőre igazán nem várok tőled semmilyen ajándékot, ne foglalkozz a csizmámmal. Miután kiosztottad mindenkinek az ajándékaidat, s érzed, hogy már nagyon elfáradtál, kopogtass be hozzám. Zúzmarás mikulásruhádat hagyd a küszöbön, és hétköznapi ruhádban gyere be. Megosztom veled azt a tányérnyi meleget, amit tőled kértem jövőre. A kemence szélén megmelegítem, ha útközben langyosra hűlt, én becsülettel megfelezem veled. Elüldögélünk szépen a csendben, és közben el-elmosolyodunk, amint magunk elé képzeljük a sok-sok boldog arcot, aki elégedett az ajándékaiddal.
Nem kértem tőled sokat, ugye, nem kértem sokat? Csak egy tányérnyit, ne csak kóstolót. Mély tányérba tedd, hogy tisztes adag legyen, s ha útközben itt-ott kicsöppen belőle, maradjon nekem is.
2008. november 28., péntek
Már csak egy név...
2008. november 4., kedd
Mindenszentek
Csak száz hosszabbacska lépés mihozzánk a temető. Ott terül el srégen a házunkkal szemben, a domboldalon. Gyerekkorunkban, amikor a tél még igazi tél volt hóhullással és legalább tízcentis állandó hótakaróval a hideg hónapokban, oda jártunk ki szánkózni. A temető szélén kapaszkodó ösvény kellően széles volt ahhoz, hogy jelentősebb kockázatok nélkül csúszkálhassunk lefelé. Nem is tudom, mikor szoktunk le róla és költöztünk át más lesikló pályákra. Amik ugyan nem voltak nevesebbek, sem remekebbek, csak éppen nem a temető ölelte körül őket. Pedig ez a tény cseppet se zavarta meg gyerekeszünket, a babonák és temetős kalandok félelme nem ért fel szürkeállományunkig. A temetőket körülövező rejtélyes hangulat és világ legtöbbször csak a felnőttek agyában születik meg. Mi pedig nem akartunk akkoriban még felnőttek lenni.
(Ha belegondolok, mindmáig nem szántam rá magam a temetőkkel szembeni "felnőttes" viselkedésre. Mert nem az a hely, ahol fehérleples, testetlen lények ingadoznak éjszakánként a sírok között, hanem csendes elmélkedésre alkalmas háttért jelent(het)az élőknek. Itt minden lakó egyenlő, köztük már csak a temetőlátogatók lehetnek "elsőbbek az elsőknél". A fejfákra vésett feliratok alapos tanulmány tárgyát képezhetik a világból még el nem kívánkozó, de a mulandóság szelétől megérintett élőknek. Sokszor és sok temetőben olvasgattam érdeklődéssel a fejfákat. Született, élt, meghalt... Két évszámot összeköt egy vonalka. Egy rövid vonalka. Ami állítólag az élet - volt. Hol tömörebb, hol kissé bővebb - kőbe vésett - információk gyújtanak fényt agyamban arra vonatkozóan, ki is volt a sírhant tulajdonosa. Vagy hogyan élt. "Élt 12 évet - olvastam egy kisfiúról -, de élt eleget". Nem élettartamát ítélték elegendőnek a szülei, hanem minőségére utaltak e kijelentéssel. Rövidke életének fénye beragyogta környezetét. A sírok közt andalogva, keresem e rövid prédikációkat.
Aztán olyan jól el lehet itt csendesedni. Nincs az a nagyváros és zajos tartozékai meg egyedei, amelyben ne lehetne "síri csöndet" találni, még ha főút mentén is terül el a temetőkert. Lehet benne hallgatni és hallgatózni. Megérteni suttogó hangját, amely mindenkinek ugyanazt mondja, talán csak más szavakba öltöztetve.
London egyik temetőjében egy kislány sírján olvastam: "It broke our hearts to lose you, but you did not go alone, for part of us went with you the day God called you home" [Elvesztésed megtörte szívünket, de nem egyedül mentél el; mert belőlünk egy rész veled ment azon a napon, amikor hazahívott Isten]. Nem lévén más jegyzetelési lehetőségem, a maréktelefonomba pötyögtettem be a szavakat.
"Nem egyedül mentél el..." Ha szeretteink megelevenednének, csak ők mondhatnák meg, hogy mennyire egyedül mentek el. Persze, mindenki arról vall, amit személyesen átél. Egyik az elköltözés magányos beállását, a másik a magárahagyatottság el nem múló sivárságát. Mindenképpen mindegyiknek igaza van.)
Kissé elkalandoztam a gyerekkori szánkóúttól. De a temető nem költözött el. Időnként - és egyre sűrűbben - sokan látogatják. De Mindenszentekkor egészen megelevenedett. Halottak napja. Hogyis mondják inkább? Legtöbben az utóbbi néven tisztelik. Szombat este elsétáltam a temető előtt. Lentről az utcából a koromsötét dombot ezernyi kis gyertya ragyogta be. Ez igazán szép a komor hangzású és általában ugyancsak komor hangulatú novemberben. Ez a sok kis sziporka, csillogó kis fény. Egy gyertya se világítná be lobogásával a sötétet, de sok világító mécses csodálatos látványt nyújt.
Jó ez a nap. Nem a halottak miatt, sem nem a világítani indulók miatt, hiszen aki odalent fekszik, semmit sem tud a fölötte égő világosságról, lelkét sem egyengeti biztosabb ösvényeken. Csak mert kigyúlnak a fények. Az emlékezés, emlékeztetés és figyelmeztetés fényei. Halott lehet bárki, szentté válhat mindenki. Az a mindenki, aki hallja, hogy "God called you home" - Isten hazahív. Nem porágyba feküdni, hanem örökké élni. Nem sötétben lakni, hanem mindig világítani. Nem leckét tanulni, hanem gyümölcseivel élni. Nem "szentté" válni, hanem szentként élni. Sok-sok fény között örökre, mindig, múlhatatlanul ragyogni. Itt és most, ott és végtelenül.
2008. október 27., hétfő
Mozart mindenkinek
Tévedés ne essék, nem a Mozart-kuglira gondolok, bár kétségtelen, hogy az édesszájúak többsége nem bánná, ha naponta Mozart-csokigolyók záporoznának fejük fölött. Ez úttal, ha Mozart, gondoljunk pontosan arra, amit e név igazándiból takar: a Mozart-zenére.
Hogy sokan vagyunk és sokfélék, köztudott. Amint az a tény is, hogy ki-ki ízlésének megfelelő zenét hallgat. Ám a hatások is különbözőek. Nem mindegy, hogy népzenét, rockot, vagy klasszikust hallgatunk-e. Mindegyik zenét másként fogadja az agy, másként dolgozza fel, másként reagál rá és más-más eredményeket hoz ki belőle.
Van a zenének egy ága, amit némelyek "intelligens" zeneként emlegetnek. Erre szeretnék most példát említeni, de előbb hadd meséljek el egy rövid sztorit.
Köztudott, ugye, hogy Einstein gyerekként nem igazán remekelt iskolai eredményeivel. Még véletlenül se ágaskodott benne a zseniségnek bár egy soványka áruló jele. Nehezen beszélt, és enyhén szólva butának tartották, emiatt tanítója azt tanácsolta Einstein-apukának, vegye ki a fiát az iskolából és taníttassa valamilyen mesterségre.
Paulin Einstein erre fel mit tett? Hegedűt vásárolt a fiának! S amint a kicsi Einstein fejlődni kezdett a zenében és Mozart szonátáit hegedülgette, úgy kezdett el fejlődni értelmi képessége. Felnőttként félig komolyan, félig tréfálva mondogatta: "Ha okos lettem, az a hegedűnek köszönhető!"
A Mozart-effektust 199o-ben fedezte fel egy francia orvos, név szerint Alfred Tomatis. Megfigyelte, hogy bizonyos harmonikus hangok olyan frekvenciákat tartalmaznak, amelyek "feltöltik" az agysejtek magjait, amelyek apró elemekhez hasonlóan működnek. Tomatis felfedezte, hogy a szürkeállományt regeneráló zene az, amely 5000-8000 Hz-es frekvenciának felel meg. Nos, Mozart zenéje éppen ezt a skálát fedi le! (A maradak éneke, a klasszikus és a barokk zene is). Tomatis óta tudjuk, hogy Mozart zenéjének hallgatása lényegesen javítja az értelmi képességeket. A pozitív hatás ezzel még korántsem ér véget. A harmonikus zene (maradjunk Mozartnál) növeli az endorfin (boldogsághormon) szintjét és egy olyan ellentest fejlődését, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, s csökkenti a fertőzésveszélyt a szervezetben.
Tíz percnyi Mozart-zene hallgatása után az elemi iskolások IQ-hányadosa 8-9 ponttal nőtt az absztrakt gondolkodást mérő tesztekben.
A példákat sorolhatnánk, de befejezésként csupán még egyet: a matematika és egzakt tudományok terén a legragyogóbb eredményeket elérő japán diákok kötelező módon a gimnázium első évének végéig intenzív zeneoktatásban részesülnek.
Van eldobni való idegsejtetek? Ha nincs, akkor ajánlom szeretettel: Mozartot mindenkinek!
2008. október 5., vasárnap
Hozzátok szólok, emberek!
Levelet kell írnom. Nem a postás viszi ki, de küldöm Mindenkinek, aki levelet vár. Valahonnan. Valakitől.
Az elmúlt héten az idegsebészetre kerültem. Ne ijedjetek meg: nem fektettek be, nem én voltam a páciens. Csak a nyárról elmaradt szigorlatot kellett pótolnom. Csak tudtam volna előre, mit is választok gyakorlatozás végett! Ezerszer jobb lett volna ortopédián maradni, ám az embert hajtja az újabb és újabb ismeretlen terület felfedezésének a vágya.
És megismerkedtem az intenzív terápiával. A világ minden pénzéért nem gyakorlatoznék ott még egy hetet; de semmiért sem adnám, hogy ott voltam két napig.
A baloldali kórterem egyes ágyán idős bácsi feküdt (gyengébbekre való tekintettel, nem részletezem, hogyan). Előbb azt hittem, csak alszik. De tévedtem, kómában volt. Agyvérzés érte. "Kész, vége...", suttogta az ápolónő. A nővér odahajolt, és kitapogatta a bácsi nyaki erét. Még élt, csak ritkán lélegzett.
Vele átellenben négy éves kislány sírt fel. Anyja őrizte az ágyát. Aznap reggel hozta be őket a mentő. Egy ló éppen arca közepén, orron rúgta a gyereket. Sose tudjátok meg, hogy néz ki egy ilyen kislány! Nemcsak az orra lett oda. Megingott a lábam, reszketett a kezem. Istenem, egész életére tönkre van téve e gyerek! Sose lesz már szép, üde kis tekintete!
A jobb oldali teremben két férfi feküdt. Egyik ugyancsak önkívületben, a gépek éltették. A másik, fiatal férfi, munkabalesetet szenvedett; azzal hozta ki sodrából az ápolóját, hogy fejét ide-oda mozgatta a párnán, holott ráparancsoltak, maradjon abban a helyzetben, ahogy elhelyezték, ne lógassa a fejét, mert elmozdulnak a különféle csövek. Fügét mutatott a rákiabáló ápolónak, nem volt lehetősége többféle tiltakozás közül választani. Később még motyogott is, és azt firtatta, mikor jön a felesége és kétéves kisfia látogatóba. Látni akarja őket.
Másnap reggel a baloldali szoba egyes ágyán már új beteg feküdt. A tegnapi: elköltözött. Oda, ahol már semmi sem fáj.
A jobb oldali kórteremből egyik se hiányzott. Az idősebbiknél semmi változást nem észleltem: csendesen készült parttalan vizeken evezni. A fiatalabbik ágyánál viszont megrendülten álltam meg: a tegnap még mocorgó, bosszantó beteg mára csak egy darab öntudatlanul heverő testté vált, ami kétségbeesetten próbálta pumpálni a levegőt a renyhe tüdőkbe. Hasa szaggatottan emelkedett föl, s ereszkedett vissza, szinte vonaglott az életért vívott küzdelmében. Tegnap még kisfia után vágyakozott. Holnaptól már kisfia vágyakozik apja után...
És volt egy harmadik kórterem is, ahova csak a második napon léptem be. Apa őrködött fia álma fölött. Régóta beköltözhettek, ezt mutatták a személyes tárgyak is (családi kép a kagyló fölött polcon, könyvek, stb). Motorbicikli-baleset. Skalpjának egynegyede hiányzott! Uram, ne hagyj el, csonkolt fejet sose láttam! S amikor apa vigyáz szerencsétlen fiára, kell-e nagyobb bánat? Látni ahogyan lassan száll ki az élet csemetédből, aki életedből lett?
Odamerészkedtem az ágyhoz, mialatt a nővér a légutak leszívását végezte. A húszéves vézna test összerándult. Egyik oldalon a megtört apa, másik oldalon mi ketten a nővérrel. Megfogtam a mozdulatlanul heverő kezet. Hátha észlel egy kis együttérzést! Hátha megérzi, hogy életre kívánjuk, bár nem a mi hatalmunkban áll az élet. Szeme sarkában ott feküdt egy könnycsepp. Csak feküdt, akár a gazdája, nem gördült le, nem törölte le senki. Azóta őrzöm ezt a cseppet lelkem retináján. Feledni nem tudom, ezt felejteni hasztalan.
Hozzátok szólok, emberek! Hozzátok, akik ma még éltek és lélegeztek, dolgoztok és mozogtok, vágyakoztok és szerettek! Embereket láttam meghalni, és semmit sem tehettem értük! Tehetetlenül álltam mellettük: összeszorított ajkakkal búcsúzni azoktól, kiket nem ismertem, és fohászkodni azokért, akik még vannak. Akik még megmaradnak. Ha csak egy jó szót mondhattam volna mielőtt útra kelnek! Ha csak biztathattam volna azzal, hogy hamarosan gyönyörködhetnek kisfiukban, ha bátoríthattam volna őket, hogy hamarosan maguk sétálnak ki e siralomházból! Nem volt kinek adnom egyetlen jó szót sem. Ugyan mit suttoghat a szájam, amikor a másiké már lezárult?
Istenem, mennyire nem értékeljük azt, amink van! Járásunk, hallásunk, látásunk, mozgásunk. És mennyi mindenért rohan és izzad az ember, olyasmiért, amit nem visz magával, s ami nem segíti visszajönni haláltusájából.
Nektek írok, magamnak írok. Ne vigyétek magatokkal azt a sok jót, amivel ma még megajándékozhattok másokat! Ne sajnáljátok baráttól és idegentől, családtól vagy akár koldustól is az élet javát. Adjatok, adjatok, adjatok. És ne várjatok érte semmit cserébe. Mert boldogabb az, aki az övéből adhat egy hajszálnyit is annak, aki most már hajszálba is kapaszkodna.
Láttam meghalni embereket, és cövekként álltam mellettük. És megértettem, hogy nincs sok keresnivalóm köztük. Mert várnak rám az élők, akik még elfogadni tudnak. Egy csipetnyi szeretetet, egy mosolyt, a holnap reménykedő biztatását.
Hozzátok szólok, emberek! Reátok is várnak valahol.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)