Idén is volt december tizedike

Olyan jól osztja el a Fennvaló az eseményes napokat életünkben. Születésemet kora nyári napra ütemezte be, a névnapom pedig rá félévre van. Ez utóbbi ugyan emberi kitaláció, és persze, hogy soha senkinek eszébe nem jut a családban, de ettől eltekintve nekem igen! Mert olyankor a rádióban szépen bemondják, hogy ma Judit nap van, és éljenek a Juditok. Én meg tényleg elkezdek éledezni, mert nagynéném történetesen akkor hallgatja a rádiót, s a szomszédasszonynál is be van kapcsolva, tehát tudják, hogy nevem napja. És rögtön felhívnak és felköszöntenek. Nincs ugyan semmi érdemem abban, hogy így hívnak, s nyilván ha Mária vagy Irénke lennék, ugyanígy megtennék. És a 7. szomszédban lakó idős szomszédnéninek is eszébe jut, csakhogy már előző nap, mert megvásárolja a képeslapot, reszkető kézírással ráírta az idén (is), hogy "Boldog névnapot!" - és személyesen dobja be a postaládába. Hogy mi ebben az egészben a különös? Voltaképpen semmi. Se a névnap, se a felköszöntés, sem az öröm. Másokkal ennél ragyogóbb dolgok történnek. De azok nem nekem ragyogóak. Én viszont tudom azt, hogy ezek a más szemében kis apróságnak tűnő dolgok - "szitáló hópelyhek", az ég csodamorzsái a földre hullatva. Mert egy nappal korábban annyira nehéz volt már vinni a többnapos - munka miatti - nem alvásból eredő kimerülés terhét másféle gondokkal együtt, hogy azt mondtam: Istenem, adj egy jobb napot holnapra! Ne legyen ilyen sanyarú, mint a mai! És meghallgatott. És én örültem. Mert kétségtelen, hogy nagyobb csoda a születés eseménye, de még nagyobb csoda, amikor egy egyszerű névnapon az ember újra érzi, hogy él. Mert van, aki éltesse.

A legédesebb cukorka

A gyerekek gyorsan nőnek, és ha 1-2 hónapig nem látjuk őket, még inkább látható a fejlődés. Kisebbik unokahúgom, Kamilla - karácsonykor tölti a három évet -, igazán alátámasztja kijelentésemet. Hét végén meglátogattam öcséméket és lányaikat, és várakozásomban megint nem csalódtam: Kamilla ismét megajándékozott egy-két aranyköpéssel. Vasárnap reggel a játékpóniján próbált ügetni úgy, hogy közben fél lábával lökdöste magát előre. Felajánlottam, hogy én majd taszítgatom. "Ne nyúlj hozzá a lovacskámhoz", sikította az egyébként jószívű gyerek. "Rendben" - válaszoltam - "akkor inkább ezzel a kirakóssal játszom". Újabb visítás: "Ne nyúlj hozzá a játékomhoz!!!" Nem szóltam semmit, csak nagyon mélyen és hosszan a szemébe néztem. Mint a kígyótól megbűvölt ember, úgy meredt rám, hirtelen még egy mukkanás se jött ki a száján. Nézett vissza, mint aki egyebet nem is tud tenni, én meg eltűntem a vendégszoba ajtaja mögött. Pár pillanat múlva ott termett a hét éves Szilvia, aki a korábbi jelenetet nem látta-hallotta. "Nénje, gyere játsszál velünk!" - "Nem mehetek" - feleltem, "Kamilla nem engedi, hogy a játékaihoz nyúljak." A kicsi a háttérből figyelte a köztem és nővére között zajló párbeszédet. Látszott rajta, hogy minden szót eszébe vés, és jól megforgatja ott. Majd egy kis tusakodás után szendén felém fordult, és a világ legbékéltetőbb és legkérlelőbb hangján így szólt: "...de én adom neked... Nénje, gyere játsszál. Ha játszol velem, én adok neked egy cukorkát az enyémből!" ...Győzött. Ilyen fajta puhításnak senki se bír ellene állni. Mert édesebb volt az a hang tonnányi cukorkánál. ***

A Reménység keresésében

Volt tanárom (aki egyben lelkész is) írt egy nagyon jó cikket (nem magyarul), amiben megható sztori is található. Lefordítottam a cikket és megsirattam a sztorit, amit most közreadok. Ha néhány könnycseppet kicsalogat a szemekből, lehet, nem hiába: jobban észben tartjuk a mondandót, s könnyebben gyakorlatba ültetjük. REMÉLEM!

Néhány évvel ezelőtt egy reggelen ajtónknál egy férfi kopogtatott. Kora reggel volt. Körülbelül akkor szokott lenni a hajnalhasadás. Amikor az ajtót megnyitottam, előttem egy összetört lelkű, rettegő ember állt. Miután valahogy elmondta mondanivalóját, olyasmit értettem meg, ami sok ideig mély benyomást hagyott bennem. Az illető férfinak volt egy utolsó fázisban levő rákbeteg fia. A gyerek tizenkét éves volt. Alig egy nappal korábban utalták ki a kórházból. Azon az éjszakán a gyermeknek nagy fájdalmai voltak, és olyasmit kért szüleitől, ami drámai helyzetet teremtett. Azt kérte, imádkozzanak érte, hogy szűnjenek fájdalmai.

Elmesélte, hogy a kórházban, a mellette levő ágyban egy hívő beteg gyerek feküdt. Amikor a fiúcskának nagy fájdalmai voltak, a hívő gyerek odavonszolta magát ágya mellé, kezeit kezeire helyezte, imádkozott érte, és ekkor alábbhagytak a fájdalmak. Aztán a hívő gyerek ismét visszavánszorgott ágyába.

Otthon nem volt aki imádkozzék az elsőért. A megtört apa sírva állt előttem és azt mondta: ,,Lelkész úr, nem tudok imádkozni, sosem próbáltam... A reggel elmentem a kórházba a kis hívő gyerekért, de az éjszaka folyamán meghalt. Nem tudom, mit tegyek... Mutasson egy kis reményt! Megteheti-e a fiamért azt, amit a hívő gyerek tett?”

Az a hívő és névtelen fiúcska, ott a betegágyon se tudta visszatartani a reményt csak önmaga számára. Imával, vigasztalással és tettel reményt nyújtott másnak úgy ahogy tudott.

...és Te?

Szelek szárnyán?

Reggel 8:10-kor kellett gépünknek felszállnia Londonból. Mindenki elfoglalta a helyét, az utaskísérők fuvolázó hangon már elmondták a tudnivalókat. Egyesek már a könyvükbe mélyedtek, másoknak a figyelmét gyerekeik kötötték le, némelyek pedig az órát lesték, ha nem késik-e túl sokat a gép a felszállással. Nem késett sokat. Felbúgott a motor, megremegett a nagy fémmadár minden porcikája, és már siklottunk is iszonyú sebességgel a kifutón. Szendvicsrágcsálás közben fél pillanatra behunytam a szemem és kértem az Eget, hadd utazzunk szerencsésen. Majd nyugodtan tovább majszoltam a reggelimet. Eközben pillantásom a velem egyirányban, de a másik oldalon ülő harmincas férfira tévedt. Azt hittem, nem látok jól. Felső testét előredöntve, fejét az előtte levő ülésnek támasztva összekulcsolta kezeit és úgy imádkozott. Nem néhány másodpercig, hanem legalább 2 percig. Nem kapkodva, hanem méltóságteljesen. Az ajka mozgott, miközben a szavakat suttogta - persze nem hallhattam, mit. De annál többet láttam. És még annál többet mondott, bár nem nézett a többiekre és nem tartott lelki fröccsöt. Ezzel az el nem rejtett tettével, amiben hivalkodásnak nyoma sem volt, csak végtelen ráhagyatkozás Arra, aki akármelyik pilótánál jobban kormányozza nem csak a repülőt, de életünket is, azt a leckét mondta fel jelesre, amely a kendőzetlen hitről, a nem szégyellnivaló vallásról és az észrevehető bizalomról szól. És akkor ott néhány percig nagyon sűrűn kellett pislognom. Mert nem lehetett nem gondolni arra, mi lenne, ha felszálláskor nem egy, hanem az összes fej meghajolna és minden kéz imádságra kulcsolódna. Nem létezne "szeptember tizenegy" és nem félnénk a légköri zavaroktól. Nem félnénk, hogy nem érkezünk meg, mert bárhova érnénk, biztonságban lennénk. Mert nem szelek szárnyán repülnénk, hanem azzal a biztos tudattal, hogy "óv a kéz / És tart a kéz / És áld a kéz, / A drága kéz. / Elveszni lenne így nehéz..." (Túrmezei).

Múzsakeresés

Nekem úgy tűnik, hogy az élet egyre prózaibb. Lehet, hogy nem látom én jól, de az is lehet, hogy nem az élet változott. A blogszobám fülledt levegője viszont orrcsavargatásra meg fejcsóválásra késztet: itt nagyon kéne már szellőztetni, beengedni egy kis friss levegőt és vigyori napsugarat. Az utóbbi hónapok tevékenysége (hiánya) arra enged következtetni, hogy a múzsáim elutaztak hosszú vakációra, és lekésték a visszafelé induló repülőt. Grrr, csak kapjam el őket valahol... Hevert ám téma éppen elég a közelben, s ha nem is a járdán botlottam beléjük, időnként elém penderültek. De hiába, mert a lírai lényem nagyon sarokba szorult, és sehogy se tudtam kivakarni belőle az írásra való tisztességes hajlandóságot. Doppingszert pedig nem ismerek erre a makacsságra. Pedig valami nagyon szépet akartam volna írni. Ja persze, mindig azt tervezem. Vagy az alany szép, vagy a téma, vagy az igyekezetem. A végeredményről ne beszéljünk most, jó? Arról írnék - ha lenne ki súgjon -, hogy nagy kártyakeverő ez az élet. Hol összekeveri alaposan a kártyáinkat, hol lecsapja őket vagy éppen néhány lapot fejjel felfele enged kikandikálni, de csak annyi ideig, hogy meglássam őket, majd gyorsan ismét összekeveri őket. Na, igazodjak el, ha tudok. Márpedig nekem ez a kártyajáték igazándiból akkor működik - szabály ellenére - ha belenézhetek a pakliba. Kicsit megsajnálom magam. Míg hazatér legalább egy a lófráló múzsák közül, kölcsönlopok egy kis ihletet Coelhotól. Tán csak nem haragszik meg rám, én nem fogok árulkodni magamra! Aszongya, hogy aszongya: “Megtanultam, hogy (...) a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod” (A fény harcosa). Mondtam na, ugye mondtam, hogy nagyon keverődnek a kártyák. Miről is akartam írni? Megyek ablakot nyitni, hadd jöjjön be egy kis hűsítő fuvallat.

____

Uuuupsz meg zsupsz, a fenti idézet kissé rózsaszínűen hangzik. Hihh, pedig se nem romantika, se nem nosztalgia másoltatta le velem. De tetszett a mondanivalója. [Akit zavar, nézzen félre, vagy olvassa visszafele a betűket :) ] Én megbocsátok magamnak.

Háború és béke között

Szeptember az ősz első hónapja, az utolsó kánikulai délutánoké, az iskolakezdésé, a betakarításé, és így tovább. 2001 óta viszont a tömeges emlékezés időszaka is, amikor akarva-akaratlanul szeptember 11-e jut eszünkbe. Ez a fekete nap váltotta ki közvetlenül az afganisztáni és iraki háborút, amit az Egyesült Államok a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozva indított meg. Azóta a feszültség nem csökken, Amerika pedig óriási összegeket költ biztonságtechnikára. A háborúhoz pénz kell... A biztonsághoz is? Mintha csak játszanának az eseményekkel, a Béke Világnapjáról alig tíz nappal később emlékeznek meg világszerte. Szeptember 21-én szünetelnie kell minden háborúnak és háborúságnak, és a békét kell előmozdítanunk. Erre hívja fel mindenki figyelmét az Egy nap béke non-profit szervezet, és három javaslatot ajánl azért, hogy egyénileg is tegyünk valamit a békéért: barátságos focimérkőzéseket játszhatunk, megnézhetjük és terjeszthetjük a „The Day after Peace” (A béke utáni nap) című dokumentumfilmet vagy szabadon szervezhetünk különféle tevékenységeket, amelyeknek célja a béke támogatása. Hát igen... aki gondolja, hogy jobb lesz a világ egy mérkőzéstől, csak nyugodtan játsszon. Ezalatt valahol egy (indulattól) részeg és még részegebb egymásra emelnek kezet; átlátszó bőrű gyerekek sírnak egy falatnyi kenyérért, átvert munkások várnak hiába napi bérükre, pénzért árulják az ivóvizet eltikkadt embereknek, testvérek veszekednek négyzetméternyi örökségért. Háború és béke között őrlödik a földünk. Az egy nap béke lassacskán párját ritkító eseménnyé válik. Pedig milyen egyszerű az elv, amely bolygónk legbiztosabb alkotmányában ímigyen van megfogalmazva: „Amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem egyetlen napján az évnek, hanem folyamatosan. Nem tűzszünetet tartva, hanem tüzet rakva fegyvereinkből. Nem megható film miatt sírva, hanem mások könnyét szárítva. Nem békeakciókat szervezve, hanem háborúkat megszüntetve. A békét lehetetlen megvásárolni, de meg lehet szerezni. Amilyen mértékben hajlandóak vagyunk mindenképpen „békességre igyekezni”, békességszerzőkké válni, olyan mértékben tapasztaljuk meg a békét. És boldogok leszünk, mert Valaki az ő békességét ígérte nekünk. Nem úgy, ahogy a világ adja, hanem gyermekeivé válva. Egy örökkévalóságnyi békében.

VIZSGÁK UTÁNI VIZSGA

Lejárt a vizsga. Lejárt az államvizsga. Tényleg lejárt a vizsga, a vizsga, a vizsgaaaaaaa... Vajon miért tűnik ennyire hihetetlennek? Nem ez az első, amit letudtam, naponta vizsgáznak diákok, fél évente vannak újabb és újabb államvizsgák, miért is annyira nehezen hihető? Talán mert nagyon féltünk tőle és féltem tőle. Talán azért, mert nem éreztük magunkat eléggé felkészültnek, és csak mások imádságaira és biztatásaira támaszkodva próbáltuk meg. Vagy inkább mondjam egyes szám egyes személyben - próbáltam meg. Mert már három hónappal korábban úgy gondoltam, jobb ha az idén meg se próbálom, inkább tanulok még, és majd jövőre nyugodtabban állok elébe az egésznek. Huh, bele se merüljek nagyon a témába, mert a gyomorfekély már kezdett feltűnni a láthatáron. Jaj nem igaz, mennyire kicsi tud lenni az ember, amikor mások előtt kell számot adnia a fejében (nem)lévő információhalmazokról! Tüsténkedik, udvarias mindenkivel, készségesen átadja a helyét bárkinek bárhol - beleértve a vizsgát is -, mintha a tudatalatti úgy diktálná, hogy a hirtelen támadt jóság jelentős mértékben befolyásolhatja a vizsga lefolyását és végkifejletét. És milyen érdekes, hm, egészen különös, hogy elszaporodnak ilyenkor a vallásos emberek. Húsvét körül csak azt konstatáltam, hogy egy-egy évfolyamtársnak az ünnep csak kikapcsolódási alkalom, amikor nem kell bejönni órákra, egyébként "Ki látta, hogy feltámadt volna Jézus? Márpedig a feltámadás csak kitaláció!" Vizsga előtt pedig 2-3 héttel ugrásszerűen megnőtt azok száma, akik félhangosan sóhajtoztak és kérték a segítséget éppen Attól, akinek feltámadását mesének tartották. Ráadásul apjuk, anyjuk, nagyanyjuk nagyon határozottan meg kellett, hogy értse: az államvizsga három napján otthon kell ülnie és mondogatni az imákat, morzsolgatni a rózsafüzért, elkönyörögni a Miatyánkot és az összes fohászt, ami ilyenkor csak jól jöhet. Hogy az inkriminált napokat ne is említsem! Féltucatnyi golyóstollal, zsebkendőkkel, "segédeszközökkel", nyugtatóval, vizsga előtti és utáni cigivel és kávéval felszerelve, kegyesen forgatta szemeit majd`mindegyik, mormogták a foguk között, hogy "Segíts meg, Istenem..." és meggyőződéssel állították, hogy csakis a Fennvaló segedelme taszíthat át a sikeresen vizsgázók táborába. És lőn, hogy mindegyik fényesen túlélte a félelmetes eseményt, és örül, hogy megszabadult a vizsgától. A napok tovább peregnek, államvizsgától való rettegés nélkül, és szinte hihetetlen, hogy már nem kell tartani tőle. És ugyanúgy kel fel a nap, és ugyanúgy nyugszik, mint azelőtt, és ugyanúgy végzi mindegyik a megszokott tevékenységét, esetleg egy árnyalattal magabiztosabban: vizsgázott! Visszaállt minden a maga helyére, folyik az élet a maga medrében - még akkor is, ha már kevesebbet morzsolják a rózsafüzért, s ha ritkábban ostromolják az eget, hogy hajtsa fülét a föld felé. A mindennapi kenyeret mindenképpen megtaláljuk a boltban pénzért, s a következő húsvéti ünnepet is az emberi kéz varázsolja hangulatossá. Lejárt a vizsga...? Nem, egyáltalán nem. Folyamatosan vizsgázunk.