Már csak egy hét - -

-- és aztán minden másként lesz. Már csak egy bő hét, vagyis nyolc nap van még hátra a megszokott, eddigi napokból. Évtizedek maradnak mögöttem, hónapokba és évekbe dobozolva vonul hátam mögé a múlt. Viszi magával sok szokásomat, s talán még berögződéseim egy részét is, lezár egy kört, hogy másikat nyisson meg, becsuk néhány ajtót, amit ezután ritkábban fogok már kinyitni, megpecsétel kapcsolatokat, amelyek már sose lesznek elevenebbek, mint amilyenek voltak, megfoszt egy hazától, hogy országot nyerjek, megritkítja az anyanyelvemen szólók számát körülöttem, kényszerítve arra, hogy idegen szavakból fonjak füzért. Elviszi a múlt a nagyját annak, ami eddig volt, s a reggeli ébredés csöndjét felváltja majd a vonatok zakatolása. Nem a régi, megszokott arcok vesznek majd körül, s a szomszédok se kiáltanak majd át a kerítésen, hogy jó napot, hogysmint. Nem ugraszt majd a telefon legélesebb hangja se, hogy jajjjjj, ez a főnök, vajon most mi a sürgős... Édesapám se kiabál majd hangosan az ajtóból, hogy Megjött az "eszünk!!!" - mire gyorsan kellett kiviharzani a konyhába, hogy ne hűljön el az ebéd, s édesanyám se kérdi, hogy mogyorót vagy diót törjön-e a reggeli gyümölcs mellé.

Mennyi minden változik! S már csak nyolc nap. Mit hoz a jövő, vajon mit rejteget a titkos jövendő?

Szeretnék csak szépet, becseset, jót és nemeset látni magam előtt. Szeretnék látni szélesre kitáruló, boldog éveket, vidámságtól majd kicsattanó arcokat és szíveket, megelégedettséget, örömet, békességet és nyugodt napokat, egészséget szívnek-léleknek, jó híreket otthonról, és könnyű álmokat a napi fáradalmak után. Szeretnék látni hálás visszatekintést a múltra, bizakodást a jelenben és további örvendezést a jövőnek.

Már csak egy hét, és bezárul mögöttem egy ajtó.

Még csak 8 nap, és kinyílik előttem egy másik ajtó.

Ott vár rám az EMBER, aki ugyanazt várja a jövőtől, amit én. S akivel együtt lépem át a küszöböt.

Hova írunk?

Az alábbi sztori nem sajátom. Én is olvastam, és mert tetszett, közreadom. 

Két barát bandukolt a sivatagban. Egy vita hevében összevesztek, és az egyik megpofozta a másikat, aki zokon vette, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, belekörmölte a homokba: „Ma a legjobb barátom lekevert nekem egyet!”Aztán tovább ballagtak, s egy oázishoz értek. Elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki a pofont kapta, túl mélyre merészkedett, és fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térve, a pórul járt személy kőbe véste: „Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!” Indulatos temperamentumú kollégája csodálkozva jegyezte meg: – Amikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért? 

 A másik azt válaszolta: – Amikor valaki megbánt, azt csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el. És ha 99-szer jót tett, de egyszer vétett, az utóbbi tette miatt ne felejtsük el az előző 99-et...

Ne feledd: Egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve. Ahhoz, hogy megszeresd, elég egy nap, de ha el akarod felejteni, lehet, hogy kevés egy élet. Vidd bele mindennapjaid csendes elmélkedéseibe azoknak az embereknek a nevét, akik által áldásban részesültél, akik révén újabb szépre-jóra csodálkozhattál rá. S ha bántás ért, csak azért vedd elő a noteszed, hogy feljegyezd, kiért mondj imát. 

Tanuld meg sérelmeidet homokba írni, a kapott segítséget és áldásokat pedig kőbe vésni!

Négy év

Négy év - nagy idő. Négy év (volt korábban) az egyetemi tanulmányok ideje. Sokat vizsgázott és izzadt a szegény diák, mire megszerezhette azt a papirost, amire cirkalmas betűkkel rótták rá a nevét, s fölötte az állt: "Oklevél", alatta pedig, hogy sikeresen vizsgázott. Négy év tényleg nagy idő, elég hosszú távolság két dátum között ahhoz, hogy a kevésbé jó dolgokat elfeledjük, mégis elég rövid ahhoz, hogy a csupa jót észbe tartsuk. Négy év távlatából ma - augusztus 26-án - emlékezem. Arra, hogy aznap reggel úgy indultam útnak egyik díszes erdélyi vidékünkre, hogy a Fennvaló valamilyen jót tartogat számomra. Csak nem tudtam, mit. Ez volt a titkos kérésem arra a napra, arra az útra. És négy évvel ezelőtt valaki azt kérte ugyanattól a hatalmasságtól, hogy odaköszönjek neki, ha én vagyok a kiválasztott, még akkor is, ha illem szerint fordítva kéne történnie a köszöntésnek. Persze, csak hangtalanul kérte. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Szamoson. De amiképpen "valaki az Értől indul el, s befut a szent, nagy Oceánba..." (Ady), úgy a Szamos is találkozik a Dunával. És a Szamos már nagyon közel van a Dunához. Igen, eltelt négy év... Csendes örömmel nyugtázzuk, és várjuk a révbe érést.

Csak heppi

Egyszerűen jó kedvem van, sőt boldog vagyok. Lehet, hogy azért mert szép az idő, süt a nap, láttam ma két esküvői menetet és vidám arcokat? Vagy mert körülöttem mások is jó kedvűek? Lehet, azért vagyok boldog mert jól aludtam, csend volt, amikor megébredtem, és később üldögéltem egy kicsit az erkélyen (ritka esemény!), bámulva az erdőt, amiről épp felszállt a pára? Elég sok ok ahhoz, hogy derűsen induljon a napom. Egyszerűen csak heppi, azaz boldog vagyok. És az egyszerű boldogságot nem lehet túlkomplikálni, nem kell sok szó a magyarázathoz. Elég ennyi: szeretni és szeretve lenni.

Kétféle könnyhullatás

Nagy sokára rászántam magam az írásra, annak ellenére, hogy máshonnan kell elszakítani hozzá az időt. Vissza akartam emlékezni arra, ami most 5 hónapja történt, s az örömteli folytatására. Most meg, néhány perc elteltével, elrejtőztek a szavak, más ruhába bújtak, már nem olyan könnyű kezelni őket. Hogy kéne elmondani azt és hogy lehet elmondani, hogy mennyire örültem, amikor tanítványságnyi idő után ebben az esztendőben jégbontó hava megteremte a reménykedő várakozás gyümölcsét? Hogyan lehet a szavakat kerek mondatokba önteni, hogy kifejezzék: mennyire örülök az Élet nekem adott, két lábon járó, melegszívű Ajándékának? Hálás vagyok érte és neki, és szerettem volna díszesebben visszagondolni és kiírni magamból az eltelt időszakot. Most pedig csupán pillanatok töredéke alatt derékszögű prizmán át szemlélem az életet. Látok magam előtt egy képet, s valahol mögötte egy feje tetejére állított másik képet. Látom az örömteli valóságot, amelynek örvendhetek én (azaz: mi, ketten), s szemlélem a keserű valóságot, amely rátelepedett egy másik családra (azaz: akik ketten voltak...). Vannak napok, amikor néhány perc elég ahhoz, hogy életünket más színben lássuk. Ilyen volt számomra egy bizonyos nap februárban. És vannak napok, amikor néhány másodperc elég ahhoz, hogy az élet más színt öltsön magára, és árnyalatait mindenki másként élje át. Ilyen a mai nap. Vannak napok, amikor a feltámadó szeretet rózsaszínben látja azt is, amit mások tán sötétnek. És vannak napok, mint a mai is, hogy az elalvó szeretet előtt sötétté válik minden, mert árnyék borult az életre. Vannak napok, amikor a bizonytalan jövőt megszépíti a reménység, a várakozás, a közös tervek és álmok szövése. És vannak napok, amikor a jelent csak az elszakadó múlt derűsebb perceinek felidézése teszi elviselhetővé, emlékezve az időre, amikor a reménység még reménykedett. Vannak napok, amikor egyetlen szó a fellegekig emeli a lelket, és túlcsorduló örömmel önti el. És vannak napok, amikor minden szó elnémul, a lélek elcsitul, és bánat száll be a házba. Van egy nap, amire sóvárogva vágyik a menyasszony, vágyom én, mert magával hozza a reménység, a várakozás, a szeretet kiteljesedését. És lesz egy nap, amire kimondhatatlanul epekedve vágyik az, akinek álma megszakadt, és most már a reménység másféle várakozásával néz előre, mert az a nap az Élettel való találkozást és minden remény beteljesedését hozza magával. Azon a napon a közös tervek ismét asztalra kerülnek, a múltnál sokkal szebbé válik a jelen, a reménység valósággá alakul, s a SZERETET mindörökre megmarad. A mai napon visszagondolok az Élettől kapott Ajándékomra. És a mai napon előrenézek veletek együtt az Ajándékba kapott Életre, amit a végtelen Szeretet fog adni mindazoknak, akik e szeretettel élték a földön mulandó napjaikat. ... In memoriam Bégányi Zoli. És együttérzésből Noémivel. Emlékezzetek: Szeretet az Élet!

Felezővonal

Eltelt az évből fél év. Pontosabban 6 hónap, vagyis 26 hét, azaz 181 nap. Eltelt immár 4 344 óra, amelyben 260 640-szer forgott körbe a percmutató, és nagyjából 15.638.400-szor dobbant a szívünk. Némelyek számára néhány hónapja tartó folyamatos boldogságot, mások részére több hónapnyi szenvedést jelentett. Egyesek pár heti pihenésnek vagy szabadságnak örültek ebben az időszakban, mások néhány hét alatt a csőd szélére jutottak. Voltak olyanok, akik alig pár nap alatt felkészültek egy nehéz vizsgára, míg a kevésbé szerencsések egy nap alatt bukott diákká váltak. Egyetlen óra boldogságért egyesek minden erejüket megfeszítették, túltették magukat fáradtságon, átalvatlan éjszakákon, csakhogy örülhessenek sóvárgott kiváltságoknak, miközben évekig ápolt kapcsolatok mentek tönkre szűk órácska alatt. Sokan értékelték a perceket, mert megértették, hogy az idő: pénz, energia, egészség és élet. S ezalatt még többen elvesztegettek rendkívüli lehetőségeket, mert nem tudták értékelni a percet. Minden másodpercben emberkék jöttek a világra és csodálkoztak rá erre a kék bolygóra, mitsem tudva arról, hogy ugyanaz a szekunda mások szemét fogta le. És nekünk, akik vagyunk, élünk és mozgunk, legalább 15.638.400-at vert a pulzusunk fél év alatt, és ki tudja hányszor dobbant nagyot a szívünk 181 nap során! Hátra van még az évből fél év. Pontosabban 6 hónap, vagyis 26 hét, azaz 184 nap. Következik még 4 416 óra, amelyben 264 960-szor kellene, hogy körbeforogjon a percmutató, s remélhetőleg legalább 15.897 .600-at fog még dobbani a szívük azoknak, akik szilveszterkor visszatekintenek az elmúlt egész évre. Még van egy fél év. Hány napi munkát és megélhetést, mennyi örömet és csalódást, hány mosolyt és kigördülő könnyet, mekkora boldogságot vagy szomorúságot, jólétet vagy betegséget, kapott vagy másoknak szerzett derűt fog jelenteni? Ha élet(ünk) lesz, milyen lesz a következő fél esztendő? Isten tudja. De van, ami rajtad múlik.

Pironkodnék...

Borzasztó vagyok. Azért, mert igazán borzasztó, hogy 3 hónapja még egy kurta kis versikével sem ajándékoztalak meg titeket, bloglátogatóim. Készítettem néhány piszkozatot, elmentettem három-négy ötletet, de még csak írmagjukban léteznek. Elmúlt a tél, megkezdődött a tavasz is egy hónapja, én meg csak tespedek, és a gondolataim velem együtt. Valami tavaszi aszténia akarna ez lenni? De hol volt a tavasz januárban? Februárban? Mna, nem jó kifogás, valami egyéb kellene. Talán a sok munka, hja, az ember nem csak levegővel él... Huhh, ez se jó alibi, hiszen tavalyig a sok munkát félretéve, akár éjfélkor is írtam, ha az ihlet akkor kopogtatott. Ej, jut eszembe: azt mondja a román ember: Cine se scuza, se acuza. Aki nem értené, annak itt a pontos fordítása: Aki mentegetőzik, vádolja magát. Nem mentegetőzöm, azért se! De attól még egy kicsit fáj a negyedéves kiesés. Megígérem, hogy írni fogok. A piszkozatokat előveszem, a témákat kikerekítem, visszamenőleg, ezért ne csodálkozzatok majd, ha egy friss bejegyzés előtt 1-2 hónapos régiségű dátumot fogtok találni. De azt nem ígérem, hogy holnap írok, csak hogy "legközelebb". Addig is küszködöm az aszténiával. Tudjátok, azzal, amit nem a tavasz okoz, hanem az a bizonyos Ámor-nyíl.