2011. október 30., vasárnap

Élet a romok felett

Amerre a szem ellát, mindenfelé csak romok, összedőlt épületek, siralmas kőhalmok. Fölöttük ott lebeg a kétségbeesés, a jajveszékelés szelleme. Síró arcok kutakodva tekintenek körül: ki a következő áldozat vagy megmentett. Ők, a sírók olyanok mint a kétarcú Janus; egyik szemük nevet(ne), mert őmaguk életben maradtak, másik szemük viszont nem győzi egyedül a sírást az odaveszett szeretteikért, lakásukért és mindazért, amit eddig magukénak tudhattak. Csak földrengés előtt léteznek ingatlanok, utána már majd' mindegyik ingósággá válik. Sőt: megingottá.
És itt, a megingott és földkupaccá vált hajdani épületek fölött, itt a romok fölött és között egyszercsak tapsolás és rivalgás tör ki. Tapsolnak a sírók, tapsolnak az egyenruhás mentők, rivalg a nyomorult. Mi történik, kapja fel a fejét az arra imbolygó tudatlan is.
Mentősök adnak egy kis csomagot kézről kézre. Egy kis, nyöszörögni is alig bíró csomagocskát: egy kéthetes csecsemőt. Sikerült kimenteniük 48 óra után a kövek és törmelékek rabságából. Túlélte egy parányi test az óriási veszedelmet. Nemsokára édesanyja és nagyanyja is a felszínre kerülnek.
Kinek szól a taps? A bátor és ügyes mentősöknek, akik hatalmas erőfeszítések árán teszik újra lélegezhetővé a levegőt a túlélőknek? A kisbabának, aki a legfiatalabb túlélője a katasztrófának? Talán egyiknek, vagy talán a másiknak. De inkább másvalaminek. Annak a reménységnek, amely a halál küszöbén is újjászületik. Annak a felismerésnek, hogy van még egy esélyed az életre. Annak a tudatnak, hogy ami egy csecsemőnek lehetővé vált, megadatott mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek.
Mert van élet a romok felett is!

2011. május 11., szerda

Évfordulókban számolunk?

Május 11, eljegyzésünk első évfordulója! Hogy elrohant egy év, és mennyi változást hozott! (Ezekre jobb lesz nem térni most ki, mert még nem sikerült az összest "megemészteni", a lényeg az évfordulón van.) Ma tehát nosztalgiáztunk, és átruccantunk Pozsonyba, így ünnepeltük meg az évfordulót. Igazándiból -ha részletekbe menően és "eredethűen" akartuk volna újra átélni az egyéves eseményt - Pestre kellett volna furikáznunk, hiszen tavaly ott került sor a jegyváltásra, ami annyi átéléssel sikerült, hogy egyoldalú vérszövetséggel is megpecsételtük. Ugyanis meglepetés-eljegyzést akart a Csabám, és nem szólt előre. A Gellért-hegyen csak szépen bejelentette a szándékát, jaj dehogy, nem is úgy volt, hanem előhalászott a kocsi hátsó padjáról egy szépen becsomagolt valamit és a kezembe tette: ez az ő meglepetése, nézzem meg. Olyan szépen be volt csomagolva, hogy sajnáltam feltépni a papírt, ezért bajmolódtam egy darabig, majd amikor látta, hogy az utókorra akarom hagyományozni a csomagolópapírt, egy összecsukható és nagyon éles késsel segített ki. Aminek következtében legelőször is az ujjamat vágtam el... Még jó, hogy volt nálunk ásványvíz, azzal lemostam a kezem, jól bebugyoláltuk papírzsebkendőkbe, s máris bontogathattam tovább a titokzatos dobozkát. És amikor előbukkant a méregdrága karóra, már tudtam, hogy a vércseppek tényleg a "szövetségkötést"hirdették előre. Az eljegyzést, ami meglepetésként jött: a hely, az időpont, az időzítés - látható tanúk nélkül, de látható jelek kíséretében. És azóta eltelt egy év -- és hét hónapi házasság.

2010. október 24., vasárnap

Elindultam egy új úton...

Elindultam egy új úton, és nem látom az utat. Lépegetek rajta, és nem fogom fel, hogy ez nem a régi út. Ez nem a kitaposott, ismert ösvény, nem ugyanazok a növények és cserjék szegélyezik, a járda kockái is talán másak, s a hepehupák se a régiek. Az ablakok mögött még nem láttam rebbeni a függönyöket, ezek is más függönyök lennének, nem azok, amik az én gidres-gödrös, dombalatti utcácskánkon levő házak üvegszemeit takarják. Mondják, hogy ismeretlen irányba indultam el, s a nekem szegzett kérdésre – milyennek tűnik az irányváltás – csak vonogatom a vállam. Miért kérditek, emberek? Ti más irányba tartotok? Csak elzúg egymás mellett két, ellentétes irányba tartó vonat, és az ablakból kiabáltok át nekem, ha minden rendben? Vagy valami furcsaságot láttok nálam? Valami kirívó történt az életemben, amit eddig szürkének láttatok? A fű még zöld az udvaron, a száraz levelek pedig ugyanúgy hulldogállnak, mint tavaly ilyenkor. Nincs se hidegebb, se melegebb, mint ahogy ilyenkor ősszel lenni szokott. Miért néztek rám tágra nyíltabb tekintettel, és miért szegzitek nekem a sok "hogyan"-t? Az út miatt? Amit új útnak neveztek ti, és újnak kell nekem is elfogadnom? Nem ébred korábban a Nap most se, mint máskor, és a Hold is csak megrögzött pályáját követve kering bolygónk körül. Kenyeret ettünk ma is, és szomjunkat vízzel csillapítottuk. Ha besötétedik, felkattintom a villanykapcsolót, s ha az álom pilláimra készül telepedni, csak lekapcsolom a lámpát. Fáradtan elsuttogom magamban, hogy édes a pihenés a napi munka után, és a párnám, amire fejemet lehajtom, ma is a pihe-puhaságával fogad. Hol az út, a sokat emlegetett új út, amelyre - tanúk jelenlétében - két hete ráléptem? Tapogatozóm rajta, pedig szemem van. Botorkálok lassan, pedig lábam van. Gondolkodom neki, pedig sokat vándoroltam már eddig. És ahogy magamban elrévedezek, s közben már huszadszor nézem sorra ugyanazokat a fotókat (ezek is kéthetesek), valami kezd derengeni bennem. Szó sincs itt semmiféle új útról, még akkor se, ha lakásunk bejárata más utcáról nyílik ezután. Nincs se gödrösebb, nincs sem egyenesebb ösvény a tekintetem előtt. Semmi új a Nap alatt, ha a csillagok járását, a barátok tekintetét, a szülők és testvérek ragaszkodását, a mindennapi betevő falatot vizsgálom. Minden marad a régi. És mégis azt mondják, hogy elindultam egy új úton. Lehet, hogy mégis igazuk van? Valamit csak tudnak, amit az én nyiladozó elmém csak most kezd megsejteni: ezen az úton már nem vagyok egyedül. Ezt az utat már nem egyedül teszem meg. Ezt az utat nem egyedül terveltem el. Ketten döntöttünk felőle. És két hete – ketten járunk rajta. Lehet, hogy nem is olyan új ez az út? Nagyon is réginek látom. Ezrek, sőt milliók járták már végig előttünk. Látták az út simaságát, s remélték, hogy végig így marad; örültek a járdamenti fáknak, amelyek elviselhetővé tették nyáron a hőséget. Próbálták elkerülni a buktatókat, s hitték, hogy boldogabbak lesznek erre járva, mint az elődjeik. Úgy néztek előre, mint akik remélik, hogy tényleg hosszú útszakasz áll előttük, s rajta sok-sok kellemes pihenőhely meg oázis fogadja majd őket. Ez az út, amit a “veteránok” újként tárnak elém, egyáltalán nem az, aminek tűnik. Ősrégi út, legyen akár kövezett, akár aszfaltozott helyenként, de időtlen idők óta ugyanaz. Az együttjárás útja. Ti azt mondjátok, hogy új útra léptem, holott régi. És most csendben mégis fejet hajtok, és elismerem alázattal: új, nagyon, nagyon új számomra – mert eddig még nem jártam rajta. S hogy egyenes vagy kusza, hepehupás, buktatós vagy könnyed lesz számomra, már nem a kövezettségétől s az aszfalt simaságától függ. Az egyedüli mérvadó, amitől függ utunk vége, s amit még előre nem látunk, az pusztán ennyi: HOGYAN fogunk lépegetni ezen az ősrégi úton. Mert a buckák is egyenessé válnak, az akadályok is áthidalhatóvá lesznek, a Nap is fényesebben ragyog, a Hold vidámabban mosolyog, s a kenyér édesebb, ha el nem engedjük egymás kezét. Soha, semmilyen körülmények között. Ezen a régi-új úton most már mendegélünk… ketten.

2010. október 2., szombat

Már csak egy hét - -

-- és aztán minden másként lesz. Már csak egy bő hét, vagyis nyolc nap van még hátra a megszokott, eddigi napokból. Évtizedek maradnak mögöttem, hónapokba és évekbe dobozolva vonul hátam mögé a múlt. Viszi magával sok szokásomat, s talán még berögződéseim egy részét is, lezár egy kört, hogy másikat nyisson meg, becsuk néhány ajtót, amit ezután ritkábban fogok már kinyitni, megpecsétel kapcsolatokat, amelyek már sose lesznek elevenebbek, mint amilyenek voltak, megfoszt egy hazától, hogy országot nyerjek, megritkítja az anyanyelvemen szólók számát körülöttem, kényszerítve arra, hogy idegen szavakból fonjak füzért. Elviszi a múlt a nagyját annak, ami eddig volt, s a reggeli ébredés csöndjét felváltja majd a vonatok zakatolása. Nem a régi, megszokott arcok vesznek majd körül, s a szomszédok se kiáltanak majd át a kerítésen, hogy jó napot, hogysmint. Nem ugraszt majd a telefon legélesebb hangja se, hogy jajjjjj, ez a főnök, vajon most mi a sürgős... Édesapám se kiabál majd hangosan az ajtóból, hogy Megjött az "eszünk!!!" - mire gyorsan kellett kiviharzani a konyhába, hogy ne hűljön el az ebéd, s édesanyám se kérdi, hogy mogyorót vagy diót törjön-e a reggeli gyümölcs mellé.
Mennyi minden változik! S már csak nyolc nap. Mit hoz a jövő, vajon mit rejteget a titkos jövendő?
Szeretnék csak szépet, becseset, jót és nemeset látni magam előtt. Szeretnék látni szélesre kitáruló, boldog éveket, vidámságtól majd kicsattanó arcokat és szíveket, megelégedettséget, örömet, békességet és nyugodt napokat, egészséget szívnek-léleknek, jó híreket otthonról, és könnyű álmokat a napi fáradalmak után. Szeretnék látni hálás visszatekintést a múltra, bizakodást a jelenben és további örvendezést a jövőnek.
Már csak egy hét, és bezárul mögöttem egy ajtó.
Még csak 8 nap, és kinyílik előttem egy másik ajtó.
Ott vár rám az EMBER, aki ugyanazt várja a jövőtől, amit én. S akivel együtt lépem át a küszöböt.

2010. augusztus 29., vasárnap

Hova írunk?

Az alábbi sztori nem sajátom. Én is olvastam, és mert tetszett, közreadom. 

Két barát bandukolt a sivatagban. Egy vita hevében összevesztek, és az egyik megpofozta a másikat, aki zokon vette, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, belekörmölte a homokba: „Ma a legjobb barátom lekevert nekem egyet!”Aztán tovább ballagtak, s egy oázishoz értek. Elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki a pofont kapta, túl mélyre merészkedett, és fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térve, a pórul járt személy kőbe véste: „Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!” Indulatos temperamentumú kollégája csodálkozva jegyezte meg: – Amikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért? 
 A másik azt válaszolta: – Amikor valaki megbánt, azt csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el. És ha 99-szer jót tett, de egyszer vétett, az utóbbi tette miatt ne felejtsük el az előző 99-et...
Ne feledd: Egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve. Ahhoz, hogy megszeresd, elég egy nap, de ha el akarod felejteni, lehet, hogy kevés egy élet. Vidd bele mindennapjaid csendes elmélkedéseibe azoknak az embereknek a nevét, akik által áldásban részesültél, akik révén újabb szépre-jóra csodálkozhattál rá. S ha bántás ért, csak azért vedd elő a noteszed, hogy feljegyezd, kiért mondj imát. 
Tanuld meg sérelmeidet homokba írni, a kapott segítséget és áldásokat pedig kőbe vésni!

2010. augusztus 26., csütörtök

Négy év

Négy év - nagy idő. Négy év (volt korábban) az egyetemi tanulmányok ideje. Sokat vizsgázott és izzadt a szegény diák, mire megszerezhette azt a papirost, amire cirkalmas betűkkel rótták rá a nevét, s fölötte az állt: "Oklevél", alatta pedig, hogy sikeresen vizsgázott. Négy év tényleg nagy idő, elég hosszú távolság két dátum között ahhoz, hogy a kevésbé jó dolgokat elfeledjük, mégis elég rövid ahhoz, hogy a csupa jót észbe tartsuk. Négy év távlatából ma - augusztus 26-án - emlékezem. Arra, hogy aznap reggel úgy indultam útnak egyik díszes erdélyi vidékünkre, hogy a Fennvaló valamilyen jót tartogat számomra. Csak nem tudtam, mit. Ez volt a titkos kérésem arra a napra, arra az útra. És négy évvel ezelőtt valaki azt kérte ugyanattól a hatalmasságtól, hogy odaköszönjek neki, ha én vagyok a kiválasztott, még akkor is, ha illem szerint fordítva kéne történnie a köszöntésnek. Persze, csak hangtalanul kérte. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Szamoson. De amiképpen "valaki az Értől indul el, s befut a szent, nagy Oceánba..." (Ady), úgy a Szamos is találkozik a Dunával. És a Szamos már nagyon közel van a Dunához. Igen, eltelt négy év... Csendes örömmel nyugtázzuk, és várjuk a révbe érést.

2010. augusztus 22., vasárnap

Csak heppi

Egyszerűen jó kedvem van, sőt boldog vagyok. Lehet, hogy azért mert szép az idő, süt a nap, láttam ma két esküvői menetet és vidám arcokat? Vagy mert körülöttem mások is jó kedvűek? Lehet, azért vagyok boldog mert jól aludtam, csend volt, amikor megébredtem, és később üldögéltem egy kicsit az erkélyen (ritka esemény!), bámulva az erdőt, amiről épp felszállt a pára? Elég sok ok ahhoz, hogy derűsen induljon a napom. Egyszerűen csak heppi, azaz boldog vagyok. És az egyszerű boldogságot nem lehet túlkomplikálni, nem kell sok szó a magyarázathoz. Elég ennyi: szeretni és szeretve lenni.