HAVAZIK

Idebent duruzsol a kemence.
Odakint lágyan száll alá az este,
Havazik.

Idebent világos a kis szoba.
Odakint botladkoznak a hóban.
Havazik.

Idebent csend van nagyon,
Odakint lábujjhegyen jár az alkony,
Havazik.

Idebent magam vagyok csendben,
Odakint már nyugszik minden,
Havazik.

Idebent a szívem dobban,
Odakint kemény kő koppan,
Havazik.

Fehér immár a kinti táj,
Beterít mindent a fehér báj,
Odakint.

Lenne bár nyugton a belső zug,
S hetvenkedve ne cibálná a zord cúg,
Idebent.

Odakint kergetőznek szelíd, fehér pelyhek,
Idebent magába roskad a lélek,
Reá havazik.

(K.J., sk.)

Van-e hely?

Az esztendő a végéhez közeledett, s vele együtt a tanév első évharmada is. A gyerekek már a közelgő téli vakációról álmodoztak, meg a jókora reggeli alvásokról és az alkonyatba nyúló szánkózásokról, puha hótakaróról és foszlós kalácsról. Milyen jó is lesz sutba dobni az iskolatáskát és három egész hétig nem törődni egyébbel, mint a játékkal és a hancúrozással!
Persze addig becsületesen kell tanulniuk. A kis nebulók nem csak azon igyekeztek, hogy a bizonyítványba minél nagyobb jegyeket szerezzenek, hanem hogy az iskolai karácsonyi ünnepélyre alaposan felkészüljenek. A tanító néni már november közepén bejelentette, hogy nagyon szép ünnepélyt szeretne, amely ne csak versekből és énekekből álljon, hanem valami különleges meglepetést is tartogasson: színdarabot tanít be nekik, eljátsszák Jézus születését. Mindenki tapsolt az ötletnek.
A tanítónő előbb kiosztotta a szavalatokat, rövidke felolvasásokat, aztán a színdarabra tért. Röviden elmagyarázta, miről is lenne szó. A darab azzal a jelenettel fog indulni, hogy Augusztus császár követe megjelenik Galilea vidékén és kihirdeti a rendeletet: mindenkinek meg kell jelennie a népszámláláson. Elindul József is Máriával Betlehembe. Ott születik meg az Úr Jézus, aki számára nincs hely a vendégfogadó háznál...
Azok a gyerekek, akik nem kaptak verset, izgatottan várták a szereposztást. Mária és József szeretett volna lenni a legtöbbjük, de hiába, csak egy Máriára és egy Józsefre volt szükség. A tanítónő alaposan megfontolta, kiket válasszon főszereplőkül, aztán következtek a mellékszereplők. Végül mindenki elégedett volt. Csak egy valaki tekintett esdeklő szemekkel a padjából, de hiába. Neki nem jutott semmi. Még egy két mondatos felolvasás sem. Pedig annyira vágyott arra, hogy a karácsonyi ünnepélyhez ő is hozzájáruljon valamivel! Az ő szülei kiért fognak eljönni?!
Szünetben odasomfordált oktatójához. Félénken szólította meg: – Tanító néni.... én, én... szeretnék... én is szeretnék...., szeretném, ha nekem is adna egy helyet... Ha én is szerepelhetnék....
A tanítónő csodálkozva nézett rá: – De hiszen már mind kiosztottam a szerepeket. Nincs mit adnom.
A kis Lali továbbra is könyörgőn nézett rá. – Talán, mégis... – Jó, sajnálta meg a tanítónő, te leszel a vendégfogadós. Nem kell egyebet tenned, mint felhúzni a szemöldököd, amikor József az ajtónál kopogtat és kiszólni: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál.
Lali repesett az örömtől. Olyan jól fogja játszani a szerepét, hogy mindenki elégedett lesz vele.
Elérkezett a tanítás utolsó napja, s egyúttal az ünnepély ideje is.
A gyerekek csillogó szemekkel léptek a rögtönzött pódiumra és lelkesen szavalták a kis Jézusról szóló verseket szüleik nem kis büszkeségére. Aztán következett a színdarab.
A tanítónő egyik sarokba húzódott, hogy súghasson az elakadóknak, ha erre sor kerül. De simán ment minden, mígcsak Mária és József be nem kopogtatott a vendégfogadóhoz. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, súgta a tanítónő a tétovázó Lalinak. Semmi. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondta kicsit erősebben, látva, hogy Lali még mindig hallgat. De a csend tovább tartott. Szülők és gyermekek feszülten figyeltek.
A tanítónő még egy próbálkozást tett: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondjad Lali. Ekkor a gyerek szemébe könnyek szöktek, s odafordulva Mária és József felé hangosan felkiáltott: – Gyertek be, gyertek be! Hát hogyne volna számodra hely, drága Jézus! Hogyne lenne számodra hely, édes Jézusom!
Kopogtatnak. Van-e nálatok egy hely?

Ilyenkor, ünnepek táján...

Ilyenkor, ünnepek táján nagyobb a nyüzsgés a megszokottnál. Az utca, a város, a boltok tele vannak kipirult arcú emberekkel, akik talán egész éven át alig lépték át az ajándékboltok küszöbét, most meg kispórolt pénzükkel a zsebükben kószálnak ide-oda, keresve a szeretteiknek illő ajándékot. Mennyi szegény ember kívánt magának ezt-vagy amaz évközben, s nem engedhette meg, mert kicsi a nyugdíj, nagy a rezsi, vagy kevés az ösztöndíj, sok a költség... Most meg keresgéli az ajándékot. Ami legyen mutatós, értelmes, ha lehet, hasznos is - de ami a legfőbb, jusson rá a pénzecske.
Utálok ajándékok után rohangálni. Egyike a legnagyobb stresszfaktoroknak életemben. Mindenféle helyzetet, embert, lakást magam elé kell képzelnem, kitalálni, kb. mi is tetszene a leendő megajándékozottnak, vagy mije hiányozhat, mi az, amiből egészen biztosan van már a portája táján, s mi a szösz dobja majd fel a (jó)kedvét. Küldjenek inkább kapálni, s azalatt más válassza ki helyettem az ajándékot! Ha a hagyományos virág-könyv-csoki együttes még megfelelne meglepetésnek, mennyi fölösleges andrenalintól lennék megkímélve!
Énnálam kétlábú Mikulás nem járt az idén, de a világhálón átpasszoltak nekem 2 karácsonyi dalt, egy alvómikulást, akinek a hasán szundít édesdeden a bébiunoka-mikulás, aztán beszánkózott egy-két rénszarvas is a PP-bemutatók ösvényén. Olyan simán érkeztek, és annyira ingyen, hogy nem lehetett nem örülni nekik. Zámbó Jimmy "Borulj a földre legszebb hajnal" kezdetű dalát 4x egymás után is meghallgattam.
"Együtt van az egész család, siess hát, ne késs el..."
"Gyújtsál egy gyertyát ha leszáll a csendes éj, mondj el egy imát a sok szegény emberért. A szeretet ünnepe, hidd el, csak így lesz szép, áldását szórja rá majd az ég..."
Nem, ez az ajándék nem került pénzbe. Mégis... Annyira szép és annyira kedves. És lélekmelengető. Máris elképzelem az igazi karácsonyt, amihez 5 centis hóréteg dukál, meg egy barátságos szoba, benne meleg kemencével, ami mellé letelepedik a család és egyszerűen csak örül. Az ablak alatt felhangzik egy-két kánta, aprónépek zörgetik a kapukat, s elfújják mondókáikat... Nekem valahogy ezt jelenti a Karácsony. Együtt azzal, Akire nemcsak akkor kell gondolni, hanem naponta Vele élni. Nem kisdedként emlegetni, hanem áldott Megváltóként.
Lám, hova értem az ajándék-témától. Az igazi Ajándékhoz. Ezen túlmenően, már igazán csak egy értelmes gondolatom támad: mi lenne, ha egymást azzal ajándékoznánk meg, ami Tőle származik? Szeretet, mosoly, kedvesség, egy derűs levél, önzetlen szív és megbocsátás... Aki úgy érzi, sokat kell fizetnie érte, annak igazán szüksége van a Karácsonyra. Hogy megszülessék szívében Jézus.
LEGYEN RÉSZETEK ÁLDOTT ÜNNEPEKBEN, PIHENÉSBEN, ÖRÖMBEN ÉS SZÍVBÉLI BÉKÉBEN! Ezt tudom kívánni nektek mintegy ajándékként.

Nem ejt hibát (vers)

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád …
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem …
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át …
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet …
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

(ismeretlen költő verse)
Fordította: Túrmezei Erzsébet

(Legyen ez a vers bátorításul mindazoknak, akik csak halkan merik feltenni a miérteket, erőtelenül is bízva Abban, aki sosem ejt hibát.)

Csak KÉT évszak!

Egy kerek hónap telt el, mióta utoljára frissítettem az oldalt. Azóta igazán érezhetően egy dolgot észleltem (nem mintha nem történt volna több is): a finom meleget felváltotta a zord hideg. Semmit nem tehetek ellene, max. jobban felöltözöm. De a hideg - hideg marad. Lehet megjegyzéseket tenni, lehet utálni, meg lehet próbálni nem venni tudomást róla (már ha sikerül!), mondhatunk bármit, a hideg VAN. Fűtik a vonatokat, s a naponkénti ingázásban igazán jó dolog lehuppani a melegített hátú ülésre, s végigolvasni vagy bámulni az utat. Kezem-lábam megmelegszik, s érthetetlen módon a lélekbe is beszivárog ilyenkor egy kis felengedettebb hangulat. Ámde az utazás sem tart a végtelenségig. Egy óra, kettő, de legyen nyolc is nagyritkán, aztán végállomás - és leszállok. S rögvest társként szegődik mellém a HIDEG. Köszi szépen, tiltakoznék, megtalálom az utat egyedül is, dehát nincs kivel beszélni. Kitartóan caplat velem, mígcsak be nem kerülök ismét egy melegebb hajlékba. Ilyenkor megtorpan, és lecövekel az ajtó előtt. Nem türelmetlen, nem firtatja, meddig maradok odabent, csak vár-vár kint... Meleg hajlékban bent lenni: kibírnám én nagyon sokáig. Csakhogy nem így van berendezve az élet, mert kint-bent, jövés-menés, hideg-meleg, vonat-busz, gyaloglás-rohanás váltogatják egymást. Kénytelen-kelletlen el kell szenvednem a hideget. Ragaszkodik hozzám nagyon, rátelepszik az orromra, bebújik a kesztyűmbe, besettenkedik a lábbelibe, és kísér, kísér, kísér. Mondanék róla jót, de csak egy jut eszembe. Megöli a bacilusokat! Nem tudom, hogy nálam miféle bacikat pusztít el, mert sose éreztem szükségét annak, hogy a meleg ősz után jótékony hideget kívánjak. Viszont kegyetlenül érzem másfajta hatását a csontjaimban. Szóval - személy szerint elküldeném a hideget a két Sarkra. Maradjanak ott, a fókák nem panaszkodnak. DE... - és most egy jó hír! Számolom bizakodva a hónapokat. Tudom, hogy ismét lesz tavasz. Ismét melegíteni fog a napsugár, s a küszöbön átveszi a hideg helyét. Kicsalogatja a begubózott emberkéket menedékükből, felébreszti a mackókat, hazahívja a vándormadarakat, mosolyra húzza az addig hidegtől összevont ajkakat, meleg tenyérré simítja az összegémberedett, ökölbe szorult markokat, s játékosan ugrálni kezd a napfényben sétálók szemében. Várom én a tavaszt nagyon! Várom én a meleget. Várom ám a felhőtlen tekinteteket. S tán mégcsak lehetetlent se remélek, ha arra gondolok, hogy hideg lelkekben is felenged a fagy, mert ráesik egy meleg fénynyaláb, és kisimítja a lélek ráncait.

Friends' Day - 22th September

Today is Friends' Day. If you are a friend, the following quotations are for you (too):

- "Sometimes the measure of friendship isn't your ability to not harm but your capacity to forgive the things done to you and ask forgiveness for your own mistakes" (Randy K. Milholland).
- "I've learned that all a person has in life is family and friends. If you lose those, you have nothing, so friends are to be treasured more than anything else in the world" (Trey Parker and Matt Stone).

And if you aren't sure that you are my friend, please be attentive: "Don't walk behind me, I may not lead. Don't walk in front of me, I may not follow. Just walk beside me and be my friend". Please, don't forget...

On Friends'Day I wish: May our long-distance friendship flourish... As I send you my wishes, across the miles to say: HAVE A GREAT DAY!

The Rose

John Blanchard stood up from the bench, straightened his Army uniform, and studied the crowd of people making their way through Grand Central Station. He looked for the girl whose heart he knew, but whose face he didn't, the girl with the rose. His interest in her had begun thirteen months before in a Florida library. Taking a book off the shelf he found himself intrigued, not with the words of the book, but with the notes penciled in the margin. The soft handwriting reflected a thoughtful soul and insightful mind. In the front of the book, he discovered the previous owner's name, Miss Hollis Maynell. With time and effort he located her address. She lived in New York City. He wrote her a letter introducing himself and inviting her to correspond. The next day he was shipped overseas for service in World War II. During the next year and one month the two grew to know each other through the mail. Each letter was a seed falling on a fertile heart. A romance was budding. Blanchard requested a photograph, but she refused. She felt that if he really cared, it wouldn't matter what she looked like. When the day finally came for him to return from Europe, they scheduled their first meeting - 7:00 PM at the Grand Central Station in New York. "You'll recognize me," she wrote, "by the red rose I'll be wearing on my lapel." So at 7:00 he was in the station looking for a girl whose heart he loved, but whose face he'd never seen. I'll let Mr. Blanchard tell you what happened: A young woman was coming toward me, her figure long and slim. Her blonde hair lay back in curls from her delicate ears; her eyes were blue as flowers. Her lips and chin had a gentle firmness, and in her pale green suit she was like springtime come alive. I started toward her, entirely forgetting to notice that she was not wearing a rose. As I moved, a small, provocative smile curved her lips. "Going my way, sailor?" she murmured. Almost uncontrollably I made one step closer to her, and then I saw Hollis Maynell. She was standing almost directly behind the girl. A woman well past 40, she had graying hair tucked under a worn hat. She was more than plump, her thick-ankled feet thrust into low-heeled shoes. The girl in the green suit was walking quickly away. I felt as though I was split in two, so keen was my desire to follow her, and yet so deep was my longing for the woman whose spirit had truly companioned me and upheld my own. And there she stood. Her pale, plump face was gentle and sensible, her gray eyes had a warm and kindly twinkle. I did not hesitate. My fingers gripped the small worn blue leather copy of the book that was to identify me to her. This would not be love, but it would be something precious, something perhaps even better than love, a friendship for which I had been and must ever be grateful. I squared my shoulders and saluted and held out the book to the woman, even though while I spoke I felt choked by the bitterness of my disappointment. "I'm Lieutenant John Blanchard, and you must be Miss Maynell. I am so glad you could meet me; may I take you to dinner?" The woman's face broadened into a tolerant smile. "I don't know what this is about, son," she answered, "but the young lady in the green suit who just went by, she begged me to wear this rose on my coat. And she said if you were to ask me out to dinner, I should go and tell you that she is waiting for you in the big restaurant across the street. She said it was some kind of test!" It's not difficult to understand and admire Miss Maynell's wisdom. The true nature of a heart is seen in its response to the unattractive.