Az év utolsó (n)lapja

Fehér lap van előttem. Akár papír, akár bejegyzés-oldal a számítógépben, mindenképpen fehér és üres. Üres volt, mielőtt írni kezdtem volna rá. Ezelőtt 366 nappal is egy ilyen üres lap bámult rám és rátok. Arra várt, hogy minden egyes múló nappal újabb napló- és életbejegyzések kerüljenek fel rá. Reméltük, hogy a 365-366. oldal táján gyönyörűen kikerekedett történet (vagy éppenséggel regény!) végén olvassuk a heppiendet. Most itt tartok - én is - az utolsó oldalnál.Olvasgatnám vissza a könyvet, vagy legalább néhány fejezetét. Olyan izgalmas újra és újra feleleveníteni a jó dolgokat és a szépet. S most rá kell döbbenni, hogy merő hiábavalóság visszalapozgatni. Talán csak néhány sort találnék, amit örömmel olvasnék újra. Helyenként szeretnék a sorok közt olvasni. A többit inkább újraírnám. A "2008-as esztendő" című könyvemből már nem lesz bestseller. Nem dicsekszem vele, de nem is rejtegethetem. Mások előtt nyitott oldalai vajon nyújtottak-e valami jót? Hoztak-e örömet vagy enyhülést legalább néhány percre a ti életetekbe? Félek én a választól... Ha nagyon akarjátok, csak halkan suttogjátok. Év eleje volt, és sokat gondolkoztam egy nagy kérdőjel miatt. Valaki ezzel bátorított: "Ami tőled telik, légy becsületes, még akkor is, ha nem veszik észre. Az életben visszakaphatod másvalakitõl.És ne feledd: 'amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek'." Köszönöm az érett tanácsot és biztatást. Aztán úgy éreztem, hogy okkal és teljesen joggal napokon át kesereghetek amiatt, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Valaki mellém állt és meghallgatott, és szíve szerint támogatott. Jól esett. Köszönöm neki, hogy megtalálta a megfelelő szavakat. Tengersok munka közepette megremegtem, és úgy éreztem magam, mint Ady, amikor "a lelkem roskadozva vittem". A teljes kiaszalódás folyamatában viszont került megint Valaki, aki rámkérdezett: - Mivel segítsek? Milyen munkát végezhetnék el helyetted? Huh, nem is egy, hanem kettő volt! És éjszakáztak, hogy nekem késleltessék valamicskét a hajnalt. Naponta megkérdezték, ha még bírom-e, és tettek azért, hogy érezzem: érdemes kibírni! Nekik mondok hálás köszönetet. Amit pénzzel nem lehet megfizetni, pótolja ki a Fennvaló nekik! Ha elfeledkeztem az étkezésről, majdnem naponta került Valaki, hogy rámkérdezzen: - Ettél-e már ma? Eszembe juttatták, hogy bizony kenyérrel is él az ember. Köszönöm nekik, hogy emlékeztettek: élek! Hivatalos helyen hivatalos ügyeket kellett intéznem. Néha több utánajárást igényelt volna, mint azt elképzeltem. Valaki legtöbbször került, aki a kötelező feladatán kívül magára vállalta az ügyek kissé gubancos szálainak kisimítását. Csak úgy. Nekik, e számomra idegenek embereknek - de akik közel férkőztek jóindulatukkal - szívemből kívánom, Isten áldja meg őket! Sokszor kellett a testi-lelki-szellemi erő, a felrázás és a jó szó. Száz és ezer kilométerek távolságából is megéreztem és éreztették velem, hogy a fényévek hosszúságát is pillanat alatt áthidaló imádság csodákra képes. Magamban egy hálás köszönetet mondok, és gondolatban átölelem mindazokat, akik megajándékoztak e tapasztalattal. Akár öröm, akár bánat szállt be és a Múzsát arra kényszerítette, hogy nekem írnivalót adjon, mindig került Valaki, aki tudatosította bennem: a leírt szó már nem az én vagyonom. Közjóvá válik, ha más is magára talál benne. E sok embernek most csak egy szót tudok ajándékozni, de azt egész lényemmel: köszönöm! ... Utolsó lap az idéni könyvben. Ó, nincs mit visszaolvasni? Ha a mások által teleírt oldalakra gondolok, bizony, elismerem, van mire emlékezni. Emberi gyarlóságom csak ilyen oldalak közt szeret lapozgatni, és sosem mondaná, hogy elég. Még többet, még többet akarna, mert függőségben szenved. Már csak néhány óra, aztán ezt az utolsó oldalt is aljáig megtöltik az elmúlóban levő év utolsó gondolatai. Ezek között hadd legyen a Valakiknek és mindenkinek szánt jókívánságom piruló rebegése: bocsássatok meg, ha sokszor nem én voltam számotokra Valaki, aki jó szót mondjon, imádságot küldjön, bátorítást vigyen, tanács mellé kalácsot is nyújtson, fáradtakat erősítsen, pislogó életkedvet lángra lobbantson, szeretetet csak mindig adjon, és soha ne igényeljen; ha lapítottam a tömegben, várva, hogy bárki más végezze el, amit nekem kellett volna, és juttassák nekem azt, ami mást illetett volna. Bezárul egy könyv, és többé nem írhatok bele. Előttem fekszik egy vadonatúj, fehér lapú és üres irka. Előttetek szintén. Valakik és bárki és mindenki: írjunk bele szépen a 2009-es esztendőben!

Hevesi M. Angelika: Óda a Jászolhoz

Parányi jászol! Három régi deszka! Téged nem alkotott művész keze, Sem újvilági fényes sáraranytól Nem fénylesz, mint dómod tetőzete, Mégis nagyobb vagy minden alkotásnál, Mi lángelméknek agyába terem… Idők teljének szent diadalíve, Belőled lépett ki a történelem. (...) Ó, mennyi szent titoknak vagy te őre, Parányi jászol, három deszkaszál! Mint méh a méztermő gazdag virágra, Úgy lelkem hozzád gyakran visszaszáll. Szívem titkának is Te vagy tanúja: Újszövetségem gazdag élete Belőled indult. Őrizd szent csodáját S légy boldogító emlékezete.

Negyven év

Számolgatok magamban. Negyven. Akárhogy is számolom, negyven. Túl soknak gondolom. Előveszem a számítógépet, bepötyögtetem: 2008-1968... Eredmény: negyven. Nehezen hiszem el, de ha már az én fejben lassan számoló tudományom és a szerkentyű is ugyanazt a végeredményt hozta ki, beadom a derekam. Elfogadom: negyven. Negyven év telt el, s ez a negyvenegyedik tél azóta. Szép fiatal évek, kemencemeleg mellett eltöltött esték, tiszta szoba és csendes megelégedettség... Amit aztán néhány év múlva felvált a gyereksírás, a szomszédok jövés-menése, a pöttömnyi gyermek babusgatása (jaj de pufók! jaj, milyen sonkái vannak! - így a látogatók), a már kevésbé csendes tavaszi-őszi vagy bármilyen évszaki esték. A kicsi lány már lábra áll, totyogni meg motyogni kezd, de nem sokáig marad a figyelem központjában. Költözés, albérlet és - újabb lakó. Sírós, félénk kisfiú. Az öccs. És közben örömteli meg kevésbé derűs napok, amik legtöbbször csak kemény munkában lerótt hétköznapok és varrással töltött késő esték. És közben kicsire zsugorodik az albérlet. Barátok, ismerősök, rokonok elszántan esnek neki lapátnak, téglának. És épül a ház. Már nincsenek nyugodt, csendes esték. Két gyerek kacaját egy harmadik jövevény nyöszörgése, sírdogálása és gőgicsélése pótolja ki. Meg egy fáradt apa és egy sokat éjszakázó anya képe. Évek jöttek, évek múltak. Felnőtt a három gyerek. Ki erre, ki arra vette az irányt. És mire ismét csendes lett a ház, egy újabb otthon falai közé költözik be a gyereksírás, majd a gőgicsélés, aztán az önfeledt nevetés. Pici lányok, növekvő unokák. Most hallgat a ház. Majdnem üres. A kemencemeleg maradt, a többi nosztalgia. Csak a negyven, az igen, az valóság. Több száz kilométerre, egy másik házban, talán kuncogva, talán elmerengve, kora téli szürkületben, fehér hajjal, megfáradt karral, de emlékezve, két ember üldögél. A szüleim. Negyven éve... igen, negyven éve indultak el együtt. Negyven éve együtt. Nekik küldöm üdvözletem, a távolból, a csendes házunkból. Éljetek boldogan! Éljetek örömben! A végtelenségig. Szeretettel, az elsőszülött.

Egy nap a sok közül?

Volt egyszer, hol nem volt... volt egyszer... Húúú, most mindenkinek kegyetlenül beindul a fantáziája, és a pontokra már odagondol(t) tündéreket, Óperenciás-tengert, vasorrú bábát (is?), kacsalábon forgó palotát. Kezdjük elölről... Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szerdai nap. Ugyanúgy kezdődött mint a többi, közönséges, hétközepi színtelen szerda. Én a szerdához a kék színt társítanám, de ez kissé színtelen volt már csak azért is, mert a múlt héten, azaz december tizedikén volt ez a bizonyos szerda. És decemberben - köztudott -, a fű sem zöld, hanem sápadt-akármilyen-seszínű. Egy gyűszűnyi hó sem volt rajta, hogy bár kissé élénkítse az ólomszínű világot. Még csak annyi fehérség se volt ebben a szerda délelőttben, amennyi kivillan a postaládából ahhoz, hogy az ember odaballagjon, és megnézze, mi van benne. Pedig megnéztem én reggel 11 körül a postát, láttam - illetve dehogyis! - hogy nem érkezett semmi, még egy rosszindulatú számla se. Nem mintha megszokott lenne, hogy (bár) hetente legyen valami levélféleség a postaládában, á, nem azért néztem meg. Csak megszokásból. Mert úgy kell. Esni se esik mindennap az eső, mégis megnézzük, ha kell-e esernyő, vagy sem. Szóval üres volt a rőtvörösre mázolt postaládánk. Senkinek sem kellett válaszolni, készülhettem a déli vonathoz. Már rajtam volt a kabát, házkulcs a kezemben, amikor a pillantásom ismét ráesett a postaládára. Fehérlett valami! Ez azért volt csudamódra furcsa, mert a postás legkésőbb tíz óráig végigrohan az utcán, és ugye, tizenegykor már néztem azt a bizonyos skatulyát. Kinyitottam, és egy leragasztatlan borítékot vettem ki. A vonatban olvastam el. Kék szélű, drappos alapon zöld adventi koszorú, színes gyertyákkal, belül pedig ez állt: "... ojan legyen neved napja, mint az élet gyöngyharmatja. Neved napod alkalmával szívből kívánok egéséget, sok örömet és minden vágyad teljesüjön. Agya a jo Isten hogy még nagyon sok név napot érjél el. Aszt kívánja néked Berta néni". Nevem napja volt! És közönséges szerdának indult. De színt hozott bele egy egyszerű karácsonyi üdvözlőlap, aminek vonalzóval meghúzott soraira reszkető, öreg kéz írta rá szívből fakadó jókívánságát. A szomszédnéni keze. Akinek eszébe jutott aznap, hogy nevem napja van - ami tulajdonképpen csak egy nap a sok közül -, amit senki nálunk meg nem ünnepel. De ünnep lett a szerdából. Mert "gyöngyharmatos" volt a szív, amely személyemre szabta az átlagos hétköznapot, és érezhetően névnappá varázsolta. She made my day - mondaná az angol. Köszönöm, Berta néni! ((Ui. Előző este már felköszöntött Margit néni, a volt oszim, és így eszembe jutott, hogy hoppá, némelyek még naptárba is néznek. Néha helyettem is. Csak másnapra megfeledkeztem... Köszönet Margit néninek is!))

Levél a Mikuláshoz

Kedves Mikulás, december 4-én valaki megpróbált szörnyen rámijeszteni. Azt üzente, hogy rossz híre van, eddig félretájékoztattak, de ideje megtudnom az igazságot: Mikulás nem létezik! Ne várjam, humbukk az egész, felejtsem el. Nem mondanám, hogy nagyon felkavart a „hír”, inkább sajnálni kezdtem azokat, akik tényleg bevették ezt a mesét. Vagyis azt, hogy nem létezel. Én igazán nem hittem el, mert már sokszor találkoztam Veled, még ha időnként más-más arcvonásokkal is tűntél fel. De hát emiatt nem csodálkozom. Telik az idő mindenki fölött... Eljött a Mikulás-nap, és reméltem, hogy a sok lótás-futásban nem feledkezel meg rólam, valamit csúsztatsz az én csizmámba is. És tényleg úgy lett. Lejárt az idei mikulásjárás, és eldöntöttem, hogy nagyon-nagyon idejében megírom neked a jövő évre szóló kéréslistámat. Ha elsők közt érkezik be, lehet, jobban odafigyelsz rá és vastag betűkkel jegyzed fel a naptáradba. Kérlek, jövőre NE még hozz semmit. Semmilyen ajándékot. Ne költsd rám a pénzed, van elég éhező a világon, de az eszkimóknak is vihetsz egy kicsivel többet abból, amit nekem hoznál. Rád bízom, kinek adod a nekem szánt csomagot, bízom benne, hogy jó helyre viszed. Én csak azt kérem tőled, ne hozz az én csizmámba semmilyen ajándékot. Ugye, nem nehéz kérés? Még nem fejeztem be. Van még egy kis kérésem. Lehetne-e hozni a trópusokról egy kis meleget? Igaz, hogy a globális felmelegedés itt van a nyakunkon, de ezt nem a mi méretünkre szabták. Kéne valami viselhetőbb. Mondjuk, olyasmi, hogy szégyen nélkül lehessen egy tányérnyi szeretetet adni és kapni. Időnként kapunk egy-egy kiskanálnyit belőle, épp annyit, hogy az emésztés beinduljon, de nem elég a jóllakáshoz. Emiatt sokszor korgó gyomorral kell a munkát végezni, róni az utakat, rendezni a rendezendőket. Nincs meg a napi energiaszükséglet, s az eredmény pedig – amit várható – ennek megfelelően alakul. Alacsony vércukorszint, remegő térdek, reszkető lábak... – brrr, ugye, már fázol, Mikulás? Tudod, nem is nagyon számítottam arra, hogy nekem az idén ajándékot hozol. Gondoltam, inkább besegítek Neked, teszek én is a puttonyodba, vigyed másoknak. Szerettem volna tisztesebb adagot nyújtani a kóstolóból. Abból, amit legtöbbször csak desszertnek adnak. Körítettem volna jó szóval, mosollyal. Sokan nem kértek belőle. Mondd, Mikulás, lehet, hogy rosszul címeztem a csomagjaidat? Egyik rám rivall ok nélkül, a másik a mondatom közepén köszön el, a harmadik már nem is köszön... Inkább nem sorolom tovább. Mikulás, te ilyenkor mit teszel? Lehet, hogy még nem jártad meg, de hidd el nekem, te is már csak vánszorogva mennél tovább. Jövőre igazán nem várok tőled semmilyen ajándékot, ne foglalkozz a csizmámmal. Miután kiosztottad mindenkinek az ajándékaidat, s érzed, hogy már nagyon elfáradtál, kopogtass be hozzám. Zúzmarás mikulásruhádat hagyd a küszöbön, és hétköznapi ruhádban gyere be. Megosztom veled azt a tányérnyi meleget, amit tőled kértem jövőre. A kemence szélén megmelegítem, ha útközben langyosra hűlt, én becsülettel megfelezem veled. Elüldögélünk szépen a csendben, és közben el-elmosolyodunk, amint magunk elé képzeljük a sok-sok boldog arcot, aki elégedett az ajándékaiddal. Nem kértem tőled sokat, ugye, nem kértem sokat? Csak egy tányérnyit, ne csak kóstolót. Mély tányérba tedd, hogy tisztes adag legyen, s ha útközben itt-ott kicsöppen belőle, maradjon nekem is.

Már csak egy név...

Még mindig Mindenszentek hava... Már megint Mindenszentek emlékezete. Azoké a kicsiké, a névteleneké, az egyszerűeké, akik csak éltek. Akik csak voltak. Akikről nem írtak az újságok, nem forgott nevüket lépten-nyomon közszájon, akiket nem hoztak kapcsolatba jeles tettekkel; akiknek a véleményét se kérték ki nagyon gyakran, s inkább csak voltak, mint tudtuk, hogy élnek. Még mindig Mindenszentek hava van. És még mindig csak emlékeznünk kell. És már megint emlékeznünk kell. És már megint temetni kell. Temetni vágyakat, temetni reményeket, temetni terveket, temetni csírázó gondolatokat. Elhantolni velük keserveket, el szenvedéseket, földbe tenni fájdalmakat, elrejteni verejtéket, borítni mindezekre szemfödelet. Gondolni a múltra, felidézni az emlékeket, keresni a szépet, csüggeni utolsó szavakon, felejteni sanyarúságot, négyzetre emelni kedves perceket, megkettőzni a vágyat, elrejtőzni két tenyér mögé, s hagyni folyni a könnyeket. Még mindig Mindenszentek hónapja van. S még nem értek véget a földön a szenvedések. Még élnek kicsik és névtelenek, egyszerű emberek - akik csak élnek. Akik csak vannak. És akikről nem tud a nagyvilág. Akik tudják, vagy nem tudják, hogy eggyel kevesebben vannak. És eggyel kevesebbnek köszönnek. Eggyel kevesebbtől nem kérdik meg, hogy van. Nem fognak találkozni vele a piacon, és nem látják az állomásban, amint nagy köteg portékája mellett áll, hogy elszállítsa a rendelést, vagy csak egyszerűen eladni próbálja keze munkáját. Nem fognak türelmetlenkedni, várva, hogy befejezze Mózes-nyelvvel elkezdett mondatát. Nem, senki sem fogja bántani. Senki sem szól már hozzá rosszallóan, és már nem is fog fájni neki semmi. Eggyel kevesebb azoknak a száma, akik tegnap még betegek voltak, s nem gyógyultak meg, de ma már nem szenvednek. Tegnap még csak egy szám volt a kórteremben, holnapra már név lesz a temetőben. Mert ez az egyetlen esélyük a hozzá hasonlóknak, hogy kikerüljenek a névtelenségből. Azoknak, akik csendesen, szinte észrevétlenül, alázatosan és egyszerűen csak éltek. Csak voltak. A mostanig nem közismertek ezután már név lesznek. Vagy CSAK egy név? Még tart Mindenszentek hava. Még tart e világ bánata. Azoké, akik már csak egy névre emlékeznek. Aki csak volt. Aki már nincs. De aki egyszer - reményünk szerint - ismét lesz. És nem lesz már kicsi, nem lesz szürke eminenciás, és új nevet fog kapni. Olyan nevet, amelynek szépsége elfelejteti e földi ködös emlékeket. Talán már nem sokat kell várni rá. Addig őrizzük emlékezetünkben nevét. Azét, aki élt, aki volt, és most jövünk rá, hogy már nincs. Albert bácsi...

Mindenszentek

Csak száz hosszabbacska lépés mihozzánk a temető. Ott terül el srégen a házunkkal szemben, a domboldalon. Gyerekkorunkban, amikor a tél még igazi tél volt hóhullással és legalább tízcentis állandó hótakaróval a hideg hónapokban, oda jártunk ki szánkózni. A temető szélén kapaszkodó ösvény kellően széles volt ahhoz, hogy jelentősebb kockázatok nélkül csúszkálhassunk lefelé. Nem is tudom, mikor szoktunk le róla és költöztünk át más lesikló pályákra. Amik ugyan nem voltak nevesebbek, sem remekebbek, csak éppen nem a temető ölelte körül őket. Pedig ez a tény cseppet se zavarta meg gyerekeszünket, a babonák és temetős kalandok félelme nem ért fel szürkeállományunkig. A temetőket körülövező rejtélyes hangulat és világ legtöbbször csak a felnőttek agyában születik meg. Mi pedig nem akartunk akkoriban még felnőttek lenni. (Ha belegondolok, mindmáig nem szántam rá magam a temetőkkel szembeni "felnőttes" viselkedésre. Mert nem az a hely, ahol fehérleples, testetlen lények ingadoznak éjszakánként a sírok között, hanem csendes elmélkedésre alkalmas háttért jelent(het)az élőknek. Itt minden lakó egyenlő, köztük már csak a temetőlátogatók lehetnek "elsőbbek az elsőknél". A fejfákra vésett feliratok alapos tanulmány tárgyát képezhetik a világból még el nem kívánkozó, de a mulandóság szelétől megérintett élőknek. Sokszor és sok temetőben olvasgattam érdeklődéssel a fejfákat. Született, élt, meghalt... Két évszámot összeköt egy vonalka. Egy rövid vonalka. Ami állítólag az élet - volt. Hol tömörebb, hol kissé bővebb - kőbe vésett - információk gyújtanak fényt agyamban arra vonatkozóan, ki is volt a sírhant tulajdonosa. Vagy hogyan élt. "Élt 12 évet - olvastam egy kisfiúról -, de élt eleget". Nem élettartamát ítélték elegendőnek a szülei, hanem minőségére utaltak e kijelentéssel. Rövidke életének fénye beragyogta környezetét. A sírok közt andalogva, keresem e rövid prédikációkat. Aztán olyan jól el lehet itt csendesedni. Nincs az a nagyváros és zajos tartozékai meg egyedei, amelyben ne lehetne "síri csöndet" találni, még ha főút mentén is terül el a temetőkert. Lehet benne hallgatni és hallgatózni. Megérteni suttogó hangját, amely mindenkinek ugyanazt mondja, talán csak más szavakba öltöztetve. London egyik temetőjében egy kislány sírján olvastam: "It broke our hearts to lose you, but you did not go alone, for part of us went with you the day God called you home" [Elvesztésed megtörte szívünket, de nem egyedül mentél el; mert belőlünk egy rész veled ment azon a napon, amikor hazahívott Isten]. Nem lévén más jegyzetelési lehetőségem, a maréktelefonomba pötyögtettem be a szavakat. "Nem egyedül mentél el..." Ha szeretteink megelevenednének, csak ők mondhatnák meg, hogy mennyire egyedül mentek el. Persze, mindenki arról vall, amit személyesen átél. Egyik az elköltözés magányos beállását, a másik a magárahagyatottság el nem múló sivárságát. Mindenképpen mindegyiknek igaza van.) Kissé elkalandoztam a gyerekkori szánkóúttól. De a temető nem költözött el. Időnként - és egyre sűrűbben - sokan látogatják. De Mindenszentekkor egészen megelevenedett. Halottak napja. Hogyis mondják inkább? Legtöbben az utóbbi néven tisztelik. Szombat este elsétáltam a temető előtt. Lentről az utcából a koromsötét dombot ezernyi kis gyertya ragyogta be. Ez igazán szép a komor hangzású és általában ugyancsak komor hangulatú novemberben. Ez a sok kis sziporka, csillogó kis fény. Egy gyertya se világítná be lobogásával a sötétet, de sok világító mécses csodálatos látványt nyújt. Jó ez a nap. Nem a halottak miatt, sem nem a világítani indulók miatt, hiszen aki odalent fekszik, semmit sem tud a fölötte égő világosságról, lelkét sem egyengeti biztosabb ösvényeken. Csak mert kigyúlnak a fények. Az emlékezés, emlékeztetés és figyelmeztetés fényei. Halott lehet bárki, szentté válhat mindenki. Az a mindenki, aki hallja, hogy "God called you home" - Isten hazahív. Nem porágyba feküdni, hanem örökké élni. Nem sötétben lakni, hanem mindig világítani. Nem leckét tanulni, hanem gyümölcseivel élni. Nem "szentté" válni, hanem szentként élni. Sok-sok fény között örökre, mindig, múlhatatlanul ragyogni. Itt és most, ott és végtelenül.