Emlékezés az apai házra...

(A tékozló fiú elhagyja otthonát) Gyermek voltam még, visszaemlékezem, apám cifra ruhát csináltatott nekem, szebbet, mint amilyet valaha is láttam, nem is volt párja széles héthatárban. Amikor már nagyobbacska lettem, S a vállamra terheket vehettem, a gazdálkodás titkaiba avatott volna be, hogy méltón léphessek majd örökébe. Ó, apám, minek nekem ez? - fakadtam ki, Lásd, a bátyám e munkát szereti. Jobb szeretnék én a magam lábára állni. S e poros kedvtelést egészen ráhagyni. Gondoltam egyet, apám, mondok egy nagyot, ha már gazdálkodásra terelted a szót; Maholnap az érett férfiak sorába lépek, Engedd meg, hogy végre a magam ura legyek. Nem kérek tőled mindennapi kenyeret, Ne töprengj annyit a sorsom felett. Adott Isten eszet, azt majd felhasználom, Csak add ki a jussom, holnapra várom. Ne gyötrődj énnekem még többet szerezni, Rövid az élet, ki kell azt használni. Amint kézbe veszem a fél örökséget, Elkezdem végre élvezni a szépet. Ígérem, nevedre szégyent nem hozok, inkább meg sem említem sehol a családot, új nevet veszek föl, ósdi ez a régi, vár egy új világ, tágasabb odaki'. Isten veled, öreg, légy jó egészségben, Üdvözlöm anyát, éljetek békében. Köszönöm, amit eddig adtatok, Egy napon majd' híremet halljátok. Szegény apám - visszaemlékezem - Csak állt a kapuban csöndesen, Utoljára átkarolta szorosan a vállam, És könnyezve nézett sokáig utánam. Nem fájt nekem semmi, várt az ismeretlen. Cifra ruhám helyett modernet viseltem; Mögöttem a múlt, mostantól élek majd a mának... S gazdagon magam mögött hagytam az apai házat. (kelt 2009. jan. 25-én / dr. Tokics Imre azonos témájú előadására)

És mi van, ha...?

Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Marad benne még elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak? Él még benne elég. S ha rád süt a nap, nem fázol a reszketők miatt. Kályhádban vígan pattog a tűz, és egyszer majd a nap is odatűz, ahol most árnyék van. Ha odadobsz egy meggondolatlan szót, nem sért füleket, Mert vonatrobogás se süketít örökké, és távolba futnak a sínek. És hogy éle van a megrágott szónak? Hisz' másnak az esze vág, mégse halt bele, s ami nem öl meg - állítják -, csak erősebb leszel vele. Miért lennél éhes, ha másnak a gyomra korog? A tied tele van, s esznek még milliók. S ha kerül is az álom sok gyötrödőt, a gond az övé, te puhára vetetted az ágyad. És mi van, ha kavicsot dobsz sima tó tükrére? Nagyobbakat hullámzik a tenger, mégsem sír, hogy habzó hullámai összecsapnak a parton vagy a fejed felett. Ha letépsz egy levelet, tán másat növeszt helyette a fa, És a fű, min átmentél, se marad örökké letaposva. Fáj-e az égboltnak, hogy csillagot veszített? Csak hulló volt - mondod -, csak sorsát érte meg. Ha kettétört a gyufa, mielőtt lángra lobbant, doboza se gyullad meg fájdalmában: - Rövid gyufaélet, motyogja magában. Serceg a másik szál; kinek fáj? Senki se siratja a besározott havat, mert várja az újat, ami szállingózni fog; és ha jégvirágot olvaszt el az ablakon, nem gondolja, hogy egyedi volt. ... ... .... Ha egy ágat letörsz az erdőben, mit fáj az erdőnek? Maradt benne elég. Ha letörsz egy embert, mit fáj a világnak...?!

Radírozni nem lehet!

Csak néhány napja írtam, hogy új, fehér lappal indulhatunk, amit ebben az évben - szívünk vágya szerint - szépen írhatunk tele. Reméltem, hogy az idei első bejegyzés valami nagyon szépről és nemesről fog hírt adni. Így illik év elején, abban a reményben, hogy a folytatás is hasonló lesz. Szó se róla, jól indult az év. Tettem egy-két fogadalmat, aminek hősiesen igyekszem is naponta eleget tenni. Ezenkívül minden napra jutott valami szép, aminek örülhettem. Például a januári napsütés, a banki átutalásokat végző tisztviselőnő kedvessége, a gyógyszerész előzékenysége (nem küldött vissza a rosszul kitöltött recepttel az orvoshoz, hanem saját kezűleg kijavította úgy, hogy kiváltható legyen), a felettesemtől kapott jó hír, no, meg apróbb hétköznapi örömök, amikben nem szűkölködtem. Szeretném folytatni a sort, de a szépírásba hiba csúszott. A füzetből lapot kitépni nem lehet, kitörölni pedig lehetetlenség. Nézem - és bánkódom. Már sohasem hozhatom helyre a tévedést. Azt a tévedést, amit a múló idő tesz hibává, nem önmagában a tény. Az idei első havat sepregetve sokat betegeskedő szomszédasszonyunk telke előtt is megsétálta magát a seprű. Ekkor derült ki, hogy Teréz néni nincs is otthon, hanem kórházban fekszik. Évek óta már hozzászoktunk ahhoz, hogy néhány havonta bekerül az elfekvőbe. Hozzátartozói nincsenek, mellette lakó sogórnőjét senki - Teréz sem - sorolta rokonai közé. No, gondoltam magamban, felkeresem szegényt, ne legyen annyira egyedül a sivár kórházi szobában. Nincs messze tőlünk, csak annyi fáradságot kell vennem, hogy meleg ruhába bújjak - mert hideg van ám -, s egy óra alatt bőségesen letudom a látogatást. Hat napja határoztam el, s tegnapelőtt is eszembe jutott, amikor bevásárlásaimat intéztem. Huh, nem most, hazamegyek, lepakolok, majd veszek magamhoz valami finomságot, és úgy keresem fel, nyugtattam meg magam. Szeretném visszapörgetni az időt. Csak 24 órával, csak egy nappal, nem többel. Hogy Teréz érezze: jó szomszédai vannak, és nincs egyedül szenvedésében. Teréz néni már nem szenved a reggel óta... Csendes. De szenvedek én... Mennyit ér egy perc? Mennyit ér egy nap? Az a nap, amikor még tehetünk valamit... Életet ér!

Az év utolsó (n)lapja

Fehér lap van előttem. Akár papír, akár bejegyzés-oldal a számítógépben, mindenképpen fehér és üres. Üres volt, mielőtt írni kezdtem volna rá. Ezelőtt 366 nappal is egy ilyen üres lap bámult rám és rátok. Arra várt, hogy minden egyes múló nappal újabb napló- és életbejegyzések kerüljenek fel rá. Reméltük, hogy a 365-366. oldal táján gyönyörűen kikerekedett történet (vagy éppenséggel regény!) végén olvassuk a heppiendet. Most itt tartok - én is - az utolsó oldalnál.Olvasgatnám vissza a könyvet, vagy legalább néhány fejezetét. Olyan izgalmas újra és újra feleleveníteni a jó dolgokat és a szépet. S most rá kell döbbenni, hogy merő hiábavalóság visszalapozgatni. Talán csak néhány sort találnék, amit örömmel olvasnék újra. Helyenként szeretnék a sorok közt olvasni. A többit inkább újraírnám. A "2008-as esztendő" című könyvemből már nem lesz bestseller. Nem dicsekszem vele, de nem is rejtegethetem. Mások előtt nyitott oldalai vajon nyújtottak-e valami jót? Hoztak-e örömet vagy enyhülést legalább néhány percre a ti életetekbe? Félek én a választól... Ha nagyon akarjátok, csak halkan suttogjátok. Év eleje volt, és sokat gondolkoztam egy nagy kérdőjel miatt. Valaki ezzel bátorított: "Ami tőled telik, légy becsületes, még akkor is, ha nem veszik észre. Az életben visszakaphatod másvalakitõl.És ne feledd: 'amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek'." Köszönöm az érett tanácsot és biztatást. Aztán úgy éreztem, hogy okkal és teljesen joggal napokon át kesereghetek amiatt, hogy valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Valaki mellém állt és meghallgatott, és szíve szerint támogatott. Jól esett. Köszönöm neki, hogy megtalálta a megfelelő szavakat. Tengersok munka közepette megremegtem, és úgy éreztem magam, mint Ady, amikor "a lelkem roskadozva vittem". A teljes kiaszalódás folyamatában viszont került megint Valaki, aki rámkérdezett: - Mivel segítsek? Milyen munkát végezhetnék el helyetted? Huh, nem is egy, hanem kettő volt! És éjszakáztak, hogy nekem késleltessék valamicskét a hajnalt. Naponta megkérdezték, ha még bírom-e, és tettek azért, hogy érezzem: érdemes kibírni! Nekik mondok hálás köszönetet. Amit pénzzel nem lehet megfizetni, pótolja ki a Fennvaló nekik! Ha elfeledkeztem az étkezésről, majdnem naponta került Valaki, hogy rámkérdezzen: - Ettél-e már ma? Eszembe juttatták, hogy bizony kenyérrel is él az ember. Köszönöm nekik, hogy emlékeztettek: élek! Hivatalos helyen hivatalos ügyeket kellett intéznem. Néha több utánajárást igényelt volna, mint azt elképzeltem. Valaki legtöbbször került, aki a kötelező feladatán kívül magára vállalta az ügyek kissé gubancos szálainak kisimítását. Csak úgy. Nekik, e számomra idegenek embereknek - de akik közel férkőztek jóindulatukkal - szívemből kívánom, Isten áldja meg őket! Sokszor kellett a testi-lelki-szellemi erő, a felrázás és a jó szó. Száz és ezer kilométerek távolságából is megéreztem és éreztették velem, hogy a fényévek hosszúságát is pillanat alatt áthidaló imádság csodákra képes. Magamban egy hálás köszönetet mondok, és gondolatban átölelem mindazokat, akik megajándékoztak e tapasztalattal. Akár öröm, akár bánat szállt be és a Múzsát arra kényszerítette, hogy nekem írnivalót adjon, mindig került Valaki, aki tudatosította bennem: a leírt szó már nem az én vagyonom. Közjóvá válik, ha más is magára talál benne. E sok embernek most csak egy szót tudok ajándékozni, de azt egész lényemmel: köszönöm! ... Utolsó lap az idéni könyvben. Ó, nincs mit visszaolvasni? Ha a mások által teleírt oldalakra gondolok, bizony, elismerem, van mire emlékezni. Emberi gyarlóságom csak ilyen oldalak közt szeret lapozgatni, és sosem mondaná, hogy elég. Még többet, még többet akarna, mert függőségben szenved. Már csak néhány óra, aztán ezt az utolsó oldalt is aljáig megtöltik az elmúlóban levő év utolsó gondolatai. Ezek között hadd legyen a Valakiknek és mindenkinek szánt jókívánságom piruló rebegése: bocsássatok meg, ha sokszor nem én voltam számotokra Valaki, aki jó szót mondjon, imádságot küldjön, bátorítást vigyen, tanács mellé kalácsot is nyújtson, fáradtakat erősítsen, pislogó életkedvet lángra lobbantson, szeretetet csak mindig adjon, és soha ne igényeljen; ha lapítottam a tömegben, várva, hogy bárki más végezze el, amit nekem kellett volna, és juttassák nekem azt, ami mást illetett volna. Bezárul egy könyv, és többé nem írhatok bele. Előttem fekszik egy vadonatúj, fehér lapú és üres irka. Előttetek szintén. Valakik és bárki és mindenki: írjunk bele szépen a 2009-es esztendőben!

Hevesi M. Angelika: Óda a Jászolhoz

Parányi jászol! Három régi deszka! Téged nem alkotott művész keze, Sem újvilági fényes sáraranytól Nem fénylesz, mint dómod tetőzete, Mégis nagyobb vagy minden alkotásnál, Mi lángelméknek agyába terem… Idők teljének szent diadalíve, Belőled lépett ki a történelem. (...) Ó, mennyi szent titoknak vagy te őre, Parányi jászol, három deszkaszál! Mint méh a méztermő gazdag virágra, Úgy lelkem hozzád gyakran visszaszáll. Szívem titkának is Te vagy tanúja: Újszövetségem gazdag élete Belőled indult. Őrizd szent csodáját S légy boldogító emlékezete.

Negyven év

Számolgatok magamban. Negyven. Akárhogy is számolom, negyven. Túl soknak gondolom. Előveszem a számítógépet, bepötyögtetem: 2008-1968... Eredmény: negyven. Nehezen hiszem el, de ha már az én fejben lassan számoló tudományom és a szerkentyű is ugyanazt a végeredményt hozta ki, beadom a derekam. Elfogadom: negyven. Negyven év telt el, s ez a negyvenegyedik tél azóta. Szép fiatal évek, kemencemeleg mellett eltöltött esték, tiszta szoba és csendes megelégedettség... Amit aztán néhány év múlva felvált a gyereksírás, a szomszédok jövés-menése, a pöttömnyi gyermek babusgatása (jaj de pufók! jaj, milyen sonkái vannak! - így a látogatók), a már kevésbé csendes tavaszi-őszi vagy bármilyen évszaki esték. A kicsi lány már lábra áll, totyogni meg motyogni kezd, de nem sokáig marad a figyelem központjában. Költözés, albérlet és - újabb lakó. Sírós, félénk kisfiú. Az öccs. És közben örömteli meg kevésbé derűs napok, amik legtöbbször csak kemény munkában lerótt hétköznapok és varrással töltött késő esték. És közben kicsire zsugorodik az albérlet. Barátok, ismerősök, rokonok elszántan esnek neki lapátnak, téglának. És épül a ház. Már nincsenek nyugodt, csendes esték. Két gyerek kacaját egy harmadik jövevény nyöszörgése, sírdogálása és gőgicsélése pótolja ki. Meg egy fáradt apa és egy sokat éjszakázó anya képe. Évek jöttek, évek múltak. Felnőtt a három gyerek. Ki erre, ki arra vette az irányt. És mire ismét csendes lett a ház, egy újabb otthon falai közé költözik be a gyereksírás, majd a gőgicsélés, aztán az önfeledt nevetés. Pici lányok, növekvő unokák. Most hallgat a ház. Majdnem üres. A kemencemeleg maradt, a többi nosztalgia. Csak a negyven, az igen, az valóság. Több száz kilométerre, egy másik házban, talán kuncogva, talán elmerengve, kora téli szürkületben, fehér hajjal, megfáradt karral, de emlékezve, két ember üldögél. A szüleim. Negyven éve... igen, negyven éve indultak el együtt. Negyven éve együtt. Nekik küldöm üdvözletem, a távolból, a csendes házunkból. Éljetek boldogan! Éljetek örömben! A végtelenségig. Szeretettel, az elsőszülött.

Egy nap a sok közül?

Volt egyszer, hol nem volt... volt egyszer... Húúú, most mindenkinek kegyetlenül beindul a fantáziája, és a pontokra már odagondol(t) tündéreket, Óperenciás-tengert, vasorrú bábát (is?), kacsalábon forgó palotát. Kezdjük elölről... Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szerdai nap. Ugyanúgy kezdődött mint a többi, közönséges, hétközepi színtelen szerda. Én a szerdához a kék színt társítanám, de ez kissé színtelen volt már csak azért is, mert a múlt héten, azaz december tizedikén volt ez a bizonyos szerda. És decemberben - köztudott -, a fű sem zöld, hanem sápadt-akármilyen-seszínű. Egy gyűszűnyi hó sem volt rajta, hogy bár kissé élénkítse az ólomszínű világot. Még csak annyi fehérség se volt ebben a szerda délelőttben, amennyi kivillan a postaládából ahhoz, hogy az ember odaballagjon, és megnézze, mi van benne. Pedig megnéztem én reggel 11 körül a postát, láttam - illetve dehogyis! - hogy nem érkezett semmi, még egy rosszindulatú számla se. Nem mintha megszokott lenne, hogy (bár) hetente legyen valami levélféleség a postaládában, á, nem azért néztem meg. Csak megszokásból. Mert úgy kell. Esni se esik mindennap az eső, mégis megnézzük, ha kell-e esernyő, vagy sem. Szóval üres volt a rőtvörösre mázolt postaládánk. Senkinek sem kellett válaszolni, készülhettem a déli vonathoz. Már rajtam volt a kabát, házkulcs a kezemben, amikor a pillantásom ismét ráesett a postaládára. Fehérlett valami! Ez azért volt csudamódra furcsa, mert a postás legkésőbb tíz óráig végigrohan az utcán, és ugye, tizenegykor már néztem azt a bizonyos skatulyát. Kinyitottam, és egy leragasztatlan borítékot vettem ki. A vonatban olvastam el. Kék szélű, drappos alapon zöld adventi koszorú, színes gyertyákkal, belül pedig ez állt: "... ojan legyen neved napja, mint az élet gyöngyharmatja. Neved napod alkalmával szívből kívánok egéséget, sok örömet és minden vágyad teljesüjön. Agya a jo Isten hogy még nagyon sok név napot érjél el. Aszt kívánja néked Berta néni". Nevem napja volt! És közönséges szerdának indult. De színt hozott bele egy egyszerű karácsonyi üdvözlőlap, aminek vonalzóval meghúzott soraira reszkető, öreg kéz írta rá szívből fakadó jókívánságát. A szomszédnéni keze. Akinek eszébe jutott aznap, hogy nevem napja van - ami tulajdonképpen csak egy nap a sok közül -, amit senki nálunk meg nem ünnepel. De ünnep lett a szerdából. Mert "gyöngyharmatos" volt a szív, amely személyemre szabta az átlagos hétköznapot, és érezhetően névnappá varázsolta. She made my day - mondaná az angol. Köszönöm, Berta néni! ((Ui. Előző este már felköszöntött Margit néni, a volt oszim, és így eszembe jutott, hogy hoppá, némelyek még naptárba is néznek. Néha helyettem is. Csak másnapra megfeledkeztem... Köszönet Margit néninek is!))