Miért a "A Hermon tövében."? Mert szeretem, hogyan hangzik annak a hegynek a neve, amely Szíria és Libanon fekszik. Sok történésnek volt néma tanúja ez a vidék! Csaták a zsidók honfoglalásakor, de áldást jelentő harmatszállás helye is, ahol életet nyer az ember... Amit itt olvashattok - egypercesek - az én történeteim; a világ, ahogy én látom, az élet, ahogy én tapasztalom. Örülök, ha olvasóként visszajeleztek, s egy megjegyzéssel megajándékoztok. Legyen bővelkedő az életetek!
2010. március 3., szerda
Március van
Március van és tavaszvárás. Az idén szebbnek ígérkezik e tündéri szezon, mint máskor. Határozottan szebb kell hogy legyen márciuska és a tavasz, mert tavasz van a szívekben is. Új időjárás szellője fújdogál: melegebbet ígér és derűs napokat, erősebb reményt és formálódó jövőképet, jótékony szeretet-áradásokat, el nem apadó forrással.
Március van. Tavasz van. És jól esik élni.
2010. február 15., hétfő
Titkolózás - nyilvánosan
Van egy nagy titkom, akarjátok tudni? De nagyon nagy, és nem szabad továbbmondani! Ha három embernél több tudja, akkor már nem titok, márpedig én titokként szeretném megőrizni, de úgy, hogy közben mások is értesülnek róla. Elmondhatom, ha szeretnétek, de meg kell ám ígérni, hogy senki se szól róla egy másik személynek. Így ha egyenként tudjátok meg tőlem, végül is csak hárman fogjuk tudni: valaki, én és közületek egy.
Fület idehajtani, szemet behunyni, szájat becsukni! Ezt a titkot csak fülbe súgva mondhatom el, még ha mások kiabálva is közölnék.
Szeretve vagyok.
Csitt, nem szabad elkiabálni!
Tudjátok, hogy tegnap Valentin-nap volt, honi nyelven Bálint-nap, tehát február 14-e. És amikor a szemem ismerkedni kezdett a reggeli világossággal, a telefonom enyhe zajt csapott, mintha azt mondta volna: klink, klink. És amikor elolvastam az esemest, az állt benne: "...Valentin nap margójára: Szeretlek".
Juppppppiiiii!
És aztán a telefon megelevenedett, és igazából a fülemmel is hallottam e szavakat. Szeretlek.
Erre ti ne mondjatok semmit, mert úgy sincs mit mondani, mert ilyenkor az eleven lények úgyis szó nélkül maradnak, de szabad mosolyogni, nevetni, örülni.
És megőrizni a titkot! Mert a jó titok az olyan, hogy mindenki tud róla, mindenki örül neki, csak éppen nem beszélnek nyilvánosan róla. Hiszen titok!
2010. január 19., kedd
Fények és árnyak határán

Eltelt a karácsony, el a szilveszter is, sőt már január derekán is túl vagyunk. Gyűlnek a megírandó témák, de még nem öltöttek olyan formát, hogy terítékre kerülhessenek. Tavaly is került számos figyelemre méltó esemény, jelenet, mozzanat, villanás; némelyikük kinőtte magát és világra jött, mások pedig vagy vetélés áldozataivá lettek, vagy túlhordás veszélyezteti őket.
Erre az évre nem ígértem semmit, nem fogadkoztam, nem kívántam eget-földet rengető újévi jókívánságokat másoknak, csak csendesen hagytam, hogy az ó-év redőtlenül eggyé olvadjon utódjával, s feltűnésmentesen beleringasson egy megszokott körforgás újabb szakaszába.
Valahol a tudatos és a tudatalatti határán megerősítettem a tavalyi célkitűzéseket, felújítottam eszményeket, és eltemettem változhatatlanságokat. Ezzel a cseppet sem látványos, sem nem hangzatos megnyilvánulással vágtam neki az ismeretlennek.
Peregnek a napok, múlnak a percek, s a hétköznapok egyformasága is ugyanazt a szürke köpenyt hordja, amit tavaly. Talán csak az árnyalatai változnak időnként: hol élénkebbek, hol halványabbak. Minél inkább sikerül fehéressé halványítani, annál tisztábban látszanak rajta a fények és az árnyak. Nem kívánok mindenik napnak szivárványszínű keretet, sem azt, hogy csupa hófehéren tündököljenek a bejegyzések. Csak arra vágyom ebben az évben, hogy világosan elkülönüljenek a fények és az árnyak, s ne hunyorogva kelljen járni olyan úton, amely napsütötte helyről indul, de a vége ködbe vész; inkább legyen borús az indulás, ám derűs a megérkezés; ne kössön egyezséget a napkelte a napnyugtával, hanem a fény mégjobban fényledjen, s a homály ne tudja eltakarni a játszi napsugarakat. Ha sötétnek kell lennie, ám legyen sötét, mert utána csak a virradat jöhet, de ne történjék napfogyatkozás, amikor még a csillagok sem tudják, ha sziporkázniuk kell-e, vagy inkább szenderegniük.
Csupán azt szeretném, ha ebben az évben nem fáradna el a szemem, és látásom nem válna homályossá: ha a fény igazán fény lenne benne, s a szembogár sötétje csak azért ragyogna feketébben, hogy tisztábban lássák magukat mások benne.
Ha pedig az árnyak mégis utolérnék egy pillantásig a fényt, és úgy tűnne, hogy minden egybemosódik, hadd tudjam, nem sokáig tart, hiszen éppen hajnalodik.
2009. december 24., csütörtök
Boldog karácsony

Ugyanolyan ez a csütörtök, mint a többi. És a december is december, a maga változó időjárásával, amely havat hoz karácsony előtt, s el is viszi karácsonyig. Szenteste van, mint minden évben ilyentájt, de mégis más. Minden ünnep - újabb ünnep, minden öröm - újabb öröm. És ettől más az idei karácsony. A szereplők ugyanazok, de változnak a díszletek és a fellépés. Jó volt együtt lenni ma a családdal, és egyszerűen csak karácsonyozni. Jó volt együtt énekelni a Csendes éjt az ajtó előtt, és jó volt elnyomni egy könnycseppet, mert az óhatatlanul is kibújik egy ilyen meghitt alkalomkor. Jó volt szépen megterített asztalhoz ülni és kedélyesen elbeszélgetni. Jó volt a félhomályban üldögélni és elvarázsoltatva lenni a színes kis fényektől. Jó volt nyolcszor végighallgatni a Csendes éjt, és még elbírtuk volna ugyanannyiszor, pedig nem csak anyanyelvünkön zengett. Jó volt megemlékezni távolban levő szeretteinkről, és jó volt elmerengeni. Jó volt telefonhívással meglepni azt, aki legkevésbé se számított erre. Jó ilyenkor egyszerűen csak nosztalgiázni, s arra gondolni, hogy jövőre már ez a karácsony is a nosztalgiát szerző emlékek közé fog tartozni. Jó együtt lenni. Jó békességben együtt lenni. Jó szeretetben együtt lenni. És jó megelégedve lenni.
De a legjobb az, hogy bár karácsony csak évente egyszer van, a testet öltött Szeretet örökre nekünk ajándékozta önmagát. És semmi mást nem vár érte cserébe, mint önmagunkat. Jól tudja, hogy nem Neki szól a megterített asztal, nem Neki lobognak a gyertyafények, és a boltban vásárolt ajándékokkal is szeretteink örömén keresztül magunknak szerzünk örömet. De az Ő nevére és emlékezetére szünetel rövid ideig a robotolás, az Ő nevében ülnek ünnepet, és Általa van együtt a család. Neki köszönhető, hogy ilyenkor kiemelten a szeretet kerül a középpontba.
Mert ilyen ez a karácsony. Mindig ugyanarról szól, mégis mindig más, és mindig megismételhetetlen.
Nem tudjuk, hogy alakul jövőre, de jó lenne, ha meghosszabbíthatnánk az ünneplést. "Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna e világra!" Ugye, de jó volna? Valamit tenni kéne érte, ne csak vágyakozni. Én tegyek érte, te tegyél érte, mi tegyünk érte. Ugye, hogy jó lesz így? Igazi boldogság száll majd a lelkünk világába. Mert a bennünk lakozó Szeretet és a belőlünk áradó szeretet áldott találkozását fogjuk ünnnepelni.
2009. december 13., vasárnap
Memento - Petrovics Jóska
December tizenharmadika. Amikor ma megnéztem a naptárban, az Úr 2009. évének hányadik napját értük meg, egy pillanatra arra gondoltam: tizenharmadika, és nem péntek! Biztosan örülnek a babonások, hogy valami baj elkerüli őket. De a baj bárhol jöhet, nem csak ott, ahol a fekete macskától félnek. A legelső hívás 11:07 perckor érkezett: Jóska az éjjel nagyon rosszult volt. Lehet, hogy az utolsó napja.
- Istenem, bár egy jó szót, valami erősítőt mondhassak még neki! Segíts meg... - könyörögtem magamban, és a Bibliát a táskámba pakoltam. Már indulófélben voltam, amikor másodszor csörrent a telefon: Jóska... elaludt.
Elmondatlanul maradtak az utolsó vigasztaló szavak, nem jutott el az utolsó bátorítás, mert Valaki onnan fentről a rövidítésen ment el a beteg házához. Megelőzött egy órával, és Ő ellene senki nem szólhat semmit. Az életprogram gombját Ő kezeli, nekünk csak egy-egy lépést mutat meg belőle. Éppen csak annyit, amennyi a mi részünk abban, hogy a program jól működjék.
Sírni lehet, sírni szabad. A könnyeknek senki sem parancsol. Felette állnak bármilyen szervezésnek, és olyan utat nyitnak meg a belsőből, ami előtt nem lehet stoptáblát elhelyezni.
Siratom magunkat. Azokat, akik együttérzünk másokkal, akiket a jó szándék vezérel, akik szeretnénk valamit tenni másokért. De nem abban a pillanatban és nem abban az órában, amikor az elhatározás megszületett. Csupán egy nappal később. Csak alig 24 órával később - amikor már tényleg késő. Magunkat siratom, az örök későket.
"Ne sirassátok a halottat, és ne bánkódjatok érte..." - tanácsol Jeremiás (22:1o). Hiszen szenvedései megszűntek, fájdalmai elmúltak, csendességben alszik. Vár rá egy röpke pillanatnak tűnő alvás, amely után az első szó, amit meghall, Azé lesz, aki utoljára látogatta meg: Ébredj, ébredj! Isten hozott OTTHON!
Mert mi találkozni fogunk! Megegyeztünk ebben! Amikor utoljára láttam Jóskát, a gyülekezet gardróbjában álltunk. Éreztem, hogy valamit mondani kéne. Gyógyulást, jobbulást már minden ismerőse kívánt neki. De ha...?! Jóska..., Isten tudja, kinek mit és mennyit enged meg. De ha Ő mégse venné el a gyötrelmeidet, és ha másként látja jónak, te csak arra törekedj, hogy ne hiányozz onnan, ahol nem lesz már szenvedés. A mennyország mindent megér, találkozzunk ott! És Jóskának rögtön váltott az esze, s mialatt egy könnycsepp megjelent a szeme sarkában, félig elmosolyodva így válaszolt: Te pedig nyissad ott a kaput!
Nem tudom, ha ekkora megtiszteltetést rám bízna-e az ég. Beérem azzal is, hogy utolsóként mögöttem csukják be a kaput. De végül nem számít a sorrend sem, csak az, hogy a névsorolvasáskor bennünket is kiáltsanak. Nem számít semmi, csak az az egy hang, amit hallani fogunk. Itt vagytok végre! Annyira vártalak titeket! Isten hozott titeket az örök boldogság otthonába!
2009. december 11., péntek
Idén is volt december tizedike
Olyan jól osztja el a Fennvaló az eseményes napokat életünkben. Születésemet kora nyári napra ütemezte be, a névnapom pedig rá félévre van. Ez utóbbi ugyan emberi kitaláció, és persze, hogy soha senkinek eszébe nem jut a családban, de ettől eltekintve nekem igen! Mert olyankor a rádióban szépen bemondják, hogy ma Judit nap van, és éljenek a Juditok. Én meg tényleg elkezdek éledezni, mert nagynéném történetesen akkor hallgatja a rádiót, s a szomszédasszonynál is be van kapcsolva, tehát tudják, hogy nevem napja. És rögtön felhívnak és felköszöntenek. Nincs ugyan semmi érdemem abban, hogy így hívnak, s nyilván ha Mária vagy Irénke lennék, ugyanígy megtennék. És a 7. szomszédban lakó idős szomszédnéninek is eszébe jut, csakhogy már előző nap, mert megvásárolja a képeslapot, reszkető kézírással ráírta az idén (is), hogy "Boldog névnapot!" - és személyesen dobja be a postaládába.
Hogy mi ebben az egészben a különös? Voltaképpen semmi. Se a névnap, se a felköszöntés, sem az öröm. Másokkal ennél ragyogóbb dolgok történnek. De azok nem nekem ragyogóak. Én viszont tudom azt, hogy ezek a más szemében kis apróságnak tűnő dolgok - "szitáló hópelyhek", az ég csodamorzsái a földre hullatva. Mert egy nappal korábban annyira nehéz volt már vinni a többnapos - munka miatti - nem alvásból eredő kimerülés terhét másféle gondokkal együtt, hogy azt mondtam: Istenem, adj egy jobb napot holnapra! Ne legyen ilyen sanyarú, mint a mai!
És meghallgatott. És én örültem. Mert kétségtelen, hogy nagyobb csoda a születés eseménye, de még nagyobb csoda, amikor egy egyszerű névnapon az ember újra érzi, hogy él. Mert van, aki éltesse.
2009. november 30., hétfő
A legédesebb cukorka

A gyerekek gyorsan nőnek, és ha 1-2 hónapig nem látjuk őket, még inkább látható a fejlődés. Kisebbik unokahúgom, Kamilla - karácsonykor tölti a három évet -, igazán alátámasztja kijelentésemet. Hét végén meglátogattam öcséméket és lányaikat, és várakozásomban megint nem csalódtam: Kamilla ismét megajándékozott egy-két aranyköpéssel.
Vasárnap reggel a játékpóniján próbált ügetni úgy, hogy közben fél lábával lökdöste magát előre. Felajánlottam, hogy én majd taszítgatom. "Ne nyúlj hozzá a lovacskámhoz", sikította az egyébként jószívű gyerek. "Rendben" - válaszoltam - "akkor inkább ezzel a kirakóssal játszom". Újabb visítás: "Ne nyúlj hozzá a játékomhoz!!!"
Nem szóltam semmit, csak nagyon mélyen és hosszan a szemébe néztem. Mint a kígyótól megbűvölt ember, úgy meredt rám, hirtelen még egy mukkanás se jött ki a száján. Nézett vissza, mint aki egyebet nem is tud tenni, én meg eltűntem a vendégszoba ajtaja mögött.
Pár pillanat múlva ott termett a hét éves Szilvia, aki a korábbi jelenetet nem látta-hallotta. "Nénje, gyere játsszál velünk!" - "Nem mehetek" - feleltem, "Kamilla nem engedi, hogy a játékaihoz nyúljak." A kicsi a háttérből figyelte a köztem és nővére között zajló párbeszédet. Látszott rajta, hogy minden szót eszébe vés, és jól megforgatja ott. Majd egy kis tusakodás után szendén felém fordult, és a világ legbékéltetőbb és legkérlelőbb hangján így szólt: "...de én adom neked... Nénje, gyere játsszál. Ha játszol velem, én adok neked egy cukorkát az enyémből!"
...Győzött.
Ilyen fajta puhításnak senki se bír ellene állni. Mert édesebb volt az a hang tonnányi cukorkánál.
***
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)