Ez a kicsike nagyvilágunk!

Csaba azt mondja, hogy róla - azaz vele kapcsolatban - nem készült még blogbejegyzés. (Csaba a férjem, annak, aki nem tudná. :)) Persze, nincs igaza, mert igenis írtam én róla jópárszor, és nagyon is érzelemgazdag körülmények hatására.
Azt mondja, Félixről írtam, róla pedig nem, pedig ő is ugrott. Igaz, nem a felhők tetejéről, nem a sztratoszféra karimájáról, de ő is ugrott! Na tessék, írók egy idegen férfiról, akit nem is ismerek, annyi a közös közte és a férjem között, hogy mindkettőnek ugyanaz az állampolgársága, és semmi híradás Csaba nagy bravúrjáról. Ccccc, most gyorsan bepótoljuk, aztán tessék csak dicséreteket hagyni, hogy milyen ügyes és merész párom van!
Az esemény(ek) kezdetéről jelentés nincs, kezdem és végzem a végével. Csaba odáig vitte fel, hogy szerzett mindkét szemére egy-egy hályogot, szürkét. Látáscsökkenés ide, távollátási zavar oda, ódzkodott a műtéttől, mint a cigány a kapától. "Gazdagsága" eléggé megnövekedett ahhoz, hogy sötétben ne lásson távolra, hát éljen a világosság!
Hosszas huzavona után sikerült rávennie magát arra, hogy időpontot egyeztessen az orvossal a műtétre, és íme, csekély nyolc hónapnyi várakozás után múlt héten és azelőtt való héten sor került a két műtétre. Előbb a jobb szemét, egy hét múlva a bal szemét műtötték.
Könnyű ezt így leírni, amikor nem az én szememről van szó. És nem is a tiedről. Cidrizik ám az ember, ha csak eszébe jut a fogorvos, hát még amikor a szeméről van szó! Akármilyen fejlett is legyen a tudomány, akármennyire rutinműtétnek is számítson egy szürkehályog, akkor is! Hozzányúlnak ahhoz a kicsike-kis kerekséghez, amiben igazán egy egész világ tükröződik. A szeme világa! A szemem világa. Az a parányi kis hely, amibe ha belenézel, nemcsak a másikat, hanem leghamarabb önmagadat látod meg. Amelynek legkisebb elhalványulása is azt közli, hogy valahol baj van: rosszat esetleg nem tettél, de éppen jót sem mondtál. Az a parányi világ, amely szélesre tárul ki előtted, amikor rádmosolyog; amikor azt érzed, hogy benne és mögötte nem hajszálerekről, retináról és látóidegről van szó, hanem a szívéről. Arról a szívről, amelynek minden irántad való hajlandósága kiül a szem ablakába és egyenesen rád tekint. Arról a világról van szó, amely önmagában egy egész bolygó - arra fordul, amerre a csillaga van. Arról a világról, amelynek egy rezdülése tudtodra adja, hogy egyetért-e veled, vagy más véleményen van; amely egyetlen tekintettel átfogja a környezetét és megszeretteti magát egy pillanat alatt, fénysugarával felmelegíti a fagyosabb tereket és kiengeszteli a morgómedvéket.
És ehhez a világhoz nyúlt hozzá az orvos. Aztán szépen lekötötte egy-egy napra. (Ezalatt egy igen jámbor és békeszerető kalózzal laktam egy fedél alatt.) Jó volt, hogy túljutottunk a műtétet megelő feszültségen. Hála Istennek! De az igazán szép akkor következett be, amikor másnap levették Csaba  szeméről a kötést, majd félve, óvatosan kinyitotta a szemét. Pislogott egyet-kettőt, rám nézett, aki mellette ültem, és felkiáltott: - Látok! Látok!
Azóta a fehér még fehérebbé vált, a fény pedig élénkebb színekre bomlik fel a szivárványban. És ismét kiszélesedett a világ. Szép a világ!

A világ legnagyobb ugrása

2012. október 14-e, vasárnap este.
Fél órán keresztül leragadtam a tévé elé, de úgy éreztem, hogy ott lebegek valahol a világűrben, Felix Baumgartner háta mögött, ahonnan minden mozdulatát lesem. Izgultam rendesen. Akkor ültem a képernyő elé, amikor már 36 kilométer magasságban szálldosott a hőlégballon. Terv szerint nagyjából ekkor kellett volna ugrania a merész pilótának.
A ballon azonban csak egyre feljebb emelkedett, elérte a 37-et, el a 38-at is, hogy aztán a 39 kilométer táján lassulni kezdjen. Lentről a stáb csak osztogatta a rendelkezéseket, egész tornateremnyi szakértő leste a képernyőket, a nagyfőnök irányítgatta a fenti "lépéseket", na most nyomást kiegyenlíteni a ballon aljára szerelt kapszulában, most leállítani az oxigénfelvételt (nagyon amatőr nyelven mondom, persze, hogy nem vagyok hozzáértő), most ezt meg azt tenni, nyomás egyenlítődik, nemsokára annyi a kapszulában levő, mint a sztratoszférában mért, készülni, minden övet és kábelt lecsatolni, ami a bázisugrót összeköti a kapszulával, ajtót nyitni, lábat kitenni, kinti tartókart megragadni, egyenesbe jönni... - és ugráááás!
Pillanatig elállt a lélegzetem. Apukám, kiugrani a semmibe! Csak attól, hogy a háta mögé képzeltem magam és láttam, amint az ajtót eltolva odalent a mi kis, kék bolygónk elterül, máris reszketni kezdett a lábam. Hogy lehet egy embernek ennyi bátorsága, merészsége, vakmerősége és mindenféle más "ugrasztó" indulata?!
Imádkoztam is végig, hogy életben és épségben érjen földet. Közben a szülei, testvérei, barátnője ott drukkolnak végig - akárcsak mi - az óriási képernyő előtt Új-Mexikóban, a Red Bull Stratos bázis főhadiszállásán. Könnyek folynak, kezek ökölbe szorulnak, percekig némaság, mindenki egyetlen pontra összpontosít: egy fehér és iszonyatos sebességgel aláhulló foltra. Micsoda az ember! - jut eszembe. Harminckilenc kilométerről zuhanva előbb egy kis tömeg, utána egy darabig csak fehér folt, ami rémesen forog, pörög, bukfencezik. Hogy lehet ezt ép ésszel és szívvel kibírni??
Még hat és fél percig elegendő oxigénje maradt. Ennyi a maximális idő, mialatt le kell érnie.
Még közelebb kerül Földünkhöz. És lám, eléri a csodálatos öt kilométert, amikor kipattan az ejtőernyő! Csujjog mindenki, kezdünk lelkesedni, hogy mégis csak sikerülni fog, most már a nagyobb és immár színes folt egyre inkább látókörünkbe kerül. Alant már a mezők is körvonalazódnak, sikeresen elsiklik egy tó fölött, lejjebb és mindinkább balra száll, még egy kicsi, na még pár méter - és vivát! - épségben talajt ért mindkét lábbal! Aztán térdre hull, és két karját az ég felé lendítve jelzi: jöttem, szálltam, ugrottam, győztem!
Tapsolok a tévé előtt, tapsol a tévében a stáb, tapsol a család, szerintem a fél világ tapsol, mindenki, aki hozzám hasonlóan végigizgulta az emberiség eddigi legnagyobb ugrását.
A helikopter seperc alatt ott van Felix mellett, a BBC emberei máris rohannak, hogy az első fotót, az első videót és az első exkluzív interjút elkészítsék az űrugróval és -ról.
Öröm és győzelem. Az emberi tudomány és felkészültség, valamint az emberi merész vállalkozás és teherbírás közös szüleménye. Ugrás a semmibe, győzelem a sebesség és lég fölött.
És továbbkalandozik a gondolatom.
Megvalósít az ember mindent, amit eddig eltervezett, óriási álmokat ültet át a valóságba, dacol a hangsebességgel és a légköri nyomással, rálépett a Holdra, távcsövekkel becserkészte a csillagos eget, szatelliteket röpített ki az űrbe, és ki tudja, még mi mindent fog a közeljövőben elérni.
És a tudomány mégsem és sohasem fogja elérni azt a gyorsaságot a repülésben és az ugrásban, amit én, egyszerű ember (és sokan mások), már rengetegszer átéltem. Igen, én tudom, mit jelent az angyalsebesség, és ismerek egy olyan ugrást, amilyet egyetlen űrhajós bázis sem ajánlott egyetlen embernek sem: hogy a talajról felfele, a felhők, a sztratoszféra fölé "hulljon". Mert lefele az is tud zuhanni, aki nem akar, aki csak kiesik valahonnan. De felfelé! Az az igazi szaltó. Felfelé is bárki "eshet", de nem mindenki akarja.
Valahányszor bajban voltam, nehézségbe ütköztem, vagy eligazításra és tanácsra volt szükségem, sokszor ugrottam már ki az űrbe, és hagytam, hogy a gravitáció felfelé hajítson (ezt higgye el az, aki a fizikához ért!).
Nem nehéz ezt a "tudományt" elsajátítani. Amikor szükségben van az ember, csupán hinnie kell, hogy Valaki odafönt ráfigyel. A hitben elmondott imádság mindig felfelé "zuhan", akkora sebességgel, amekkorát emberi kéz alkotta készülék még sohasem mért, és oly gyorsan érkezik a segítség, ahogyan csak az angyalsebesség lehetővé teszi.
Az ima- és angyalsebesség csak gyakorolva növelhető. Szeretnéd-e kipróbálni, milyen Isten tenyerébe hullni? Jó tanulást és bátor ugrásokat kívánok!

Az út közepén

Két cekkerrel ballagok a boltból hazafelé. Mielőtt még átkelnék az úton, látom, hogy a villamosról leszállva, egy férfi lassan körbe forog a tengelye körül, és lecövekel a járdaszigeten, a villamosmegállóban. A villamos elhúz, az úton egyik irányból én megyek át, a másikból egy férfi jön, nagy gyalogosforgalom nincs, kocsik viszont bőviben. Szabályosan kelünk át, zebra ellenére is jobbra meg balra nézek, semmi vész, nyugodtan át lehet bandukolni.
A járdaszigeten a férfi bizonytalanul, óvatosan, vagy éppen félénken álldogál? Odakecmereg a jelzőtábla mellé és belekapaszkodik.
Nem tudom, kicsoda ő és mi lehet a baja, de a lassú és félénk mozdulatait látva, nagyon erős az érzésem, hogy ez az ember nem mer átkelni az úton. Lehet, hogy inkább vár valakit? Feleségét vagy ismerősét? Talán nem kellene foglalkoztasson ez az apróság. Végülis egy ember, egy személy ebben a nagy városban. Esetleg kicsit pihenni akar, mielőtt továbbmenne. Vagy mégse? Sánta lenne?
Komótosan haladok el mellette, szólhatna. De nem szól. Elmegy mellettem a túloldalról jövő férfi, ő se rohan, ha akarja, megszólíthatja, hogy segítsen - de nem szólítja meg.
A kapuhoz érek, venném elő a kulcsot, mégis valahogy nem vagyok biztos abban, hogy jó lesz most rögtön bemenni. Nyugtalankodom, hátha senkire se vár. Csak valakire. Aki segít neki. Ha bemegyek, egész nap rá fogok gondolni, arra, hogy támogatásra várt, és nem segítettem. Ha pedig csak ott álldogál és esetleg elutasít, nem veszítettem semmit.
Visszacurukkolok az út közepéig, a szatyrokat a karomba akasztom. "Segíthetek önnek?" - kérdem óvatosan. "Igen, szeretnék átmenni a másik oldalra..."
Odanyújtom a karomat, kapaszkodjon belé. És átmegyünk a másik oldalra. "Köszönöm", mondja egyszerűen.
Ennyi az egész. Nincs mit mesélni.
De ha majd egyszer te állsz meg félénken valahol, várva, hogy egyetlen ember is észrevegyen, és a karját nyújtsa neked, másként fogod látni a helyzetet. Jó lenne, hogy se te, se én ne jussunk ilyen sorsra. Csak tartsd jól nyitva a szemed. Körülötted sok a gyámoltalan, a magányos, az éhes, a várakozó. És csak egyet akarnak mind: átérni a másik oldalra...

Cicák és emberek

Hivatalosan mintegy két óra múlv a jár le Újév első napja. Annyiféle jókívánságot kap ilyenkor az ember sms-ben, telefonosan, e-mailben és a tömegkommunikáció különféle fajtái révén, hogy ha lehetséges lenne beosztani őket az év minden egyes napjára, jövő ilyenkor már csak a "Refrén" feliratokat kéne elhelyezni itt-ott, újabb szakaszokat már nem tudnánk toldani az életnek nevezett énekünkhöz. A skype jóvoltából húgommal már túl vagyunk az óév utolsó napjának lefestésén. Gondolom, sem ő, sem ti nem veszitek zokon, hogy kivételesen nem azzal szeretném indítani az idei bloggolást, amit én írtam, hanem amiről ő számolt be nekem. Mindennapi mozzanatok - miért is lennének ünnepiek? Hiszen az év legtöbb napja is csak egyszerű hétköznap. De próbáljátok meg ünneplő lelkülettel olvasni. S másként fogjátok átértékelni.

„...játszottam a macskával, az egyikkel. Merthogy van nekünk kettő a lépcsőházban, s vagy három kinn. Mindenkié /senkié, de sajnálják őket a lakók, aztán kinek mije van, kiteszi nekik: szalámi, tej, száraz macskaétel, konzerves étel, csontok, főtt combok, külső-belső undokságok, nyúlós marhaaprólékok, túró, na effélék. Jó kövér macskák. Persze mind a Geta néni ajtaja előtt lógnak, különösen egyik, a fehér vak cica, amelyiket ő mentette meg. Lógott a fele része, el volt törve a gerince, de a néni sajnálta, elvitte az állatorvoshoz, az azt mondta, el lehet altatni másfél millióért... Naná, méghogy elaltatni s még fizessen is érte?! Neeem, hazahozta úgy, egy kendőbe kötve, levitte a pincébe egy dobozba, s naponta csepegtette a szájába a tejet meg a kalciumot. Tény, hogy a macska egy nap csak felemelte a fejét, pár nap múlva pedig sántikálva a néni elé jött. Most már fut, csak görbe, S alakú a háta és vak, de jó duci. Egész nap nyivákol a lépcsőházban, követeli Geta nénitől, hogy jöjjön, gyámbássza. Geta néni meg hangosan ordibál, hogy „hallgass te, mer’ agyoncsaplak”, de már teszi is le a felmosóvedret, rongyot (ő takarítja a lépcsőházat). Ha felveszi a cicát az ölébe, az hozzábújik s elhallgat... Van neki otthon is egy macskája, kényes úri macska, soha nem jön ki a házból, az a szürkebundás, kékszemű kényesseg. Amikor a néni hazamegy, megérzi rajta, hogy fogott más macskát az ölében, és morcosan szembeköpi. Tudod hogy: borzosan elkrákogja magát és floccs... Aztán napokig nem lehet kiengesztelni, s mire béke lesz, Geta néni ölbeveszi a kinti macskát... Az élet körforgása”...

Eddig a kis sztori. A nagy pedig ott kezdődik, amikor ölbe veszünk mi is egy "cicát", megsimogatjuk a fejét, amikor épp szomorkodik, étellel kínáljuk, ha éhes, magunk mellé vesszük, ha magányos, vagy csak épp becézgetjük kedveskedő szavakkal, ha ezt igényli. És nem kötelező, hogy cica legyen ez a "cica". De mindazok a "Geta nénik", akik lehajolnak ebben az évben is a segítségükre szorulókhoz vagy a szeretetünkre éhezőkhöz, mindenképpen EMBER-ek. Igaziak. Ezt a minősítést kívánom Mindegyikőtöknek erre az évre. "BÚ"-ÉK nélkül, csak így: EMBER-ÉK!

Élet a romok felett

Amerre a szem ellát, mindenfelé csak romok, összedőlt épületek, siralmas kőhalmok. Fölöttük ott lebeg a kétségbeesés, a jajveszékelés szelleme. Síró arcok kutakodva tekintenek körül: ki a következő áldozat vagy megmentett. Ők, a sírók olyanok mint a kétarcú Janus; egyik szemük nevet(ne), mert őmaguk életben maradtak, másik szemük viszont nem győzi egyedül a sírást az odaveszett szeretteikért, lakásukért és mindazért, amit eddig magukénak tudhattak. Csak földrengés előtt léteznek ingatlanok, utána már majd' mindegyik ingósággá válik. Sőt: megingottá.

És itt, a megingott és földkupaccá vált hajdani épületek fölött, itt a romok fölött és között egyszercsak tapsolás és rivalgás tör ki. Tapsolnak a sírók, tapsolnak az egyenruhás mentők, rivalg a nyomorult. Mi történik, kapja fel a fejét az arra imbolygó tudatlan is.

Mentősök adnak egy kis csomagot kézről kézre. Egy kis, nyöszörögni is alig bíró csomagocskát: egy kéthetes csecsemőt. Sikerült kimenteniük 48 óra után a kövek és törmelékek rabságából. Túlélte egy parányi test az óriási veszedelmet. Nemsokára édesanyja és nagyanyja is a felszínre kerülnek.

Kinek szól a taps? A bátor és ügyes mentősöknek, akik hatalmas erőfeszítések árán teszik újra lélegezhetővé a levegőt a túlélőknek? A kisbabának, aki a legfiatalabb túlélője a katasztrófának? Talán egyiknek, vagy talán a másiknak. De inkább másvalaminek. Annak a reménységnek, amely a halál küszöbén is újjászületik. Annak a felismerésnek, hogy van még egy esélyed az életre. Annak a tudatnak, hogy ami egy csecsemőnek lehetővé vált, megadatott mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek.

Mert van élet a romok felett is!

Évfordulókban számolunk?

Május 11, eljegyzésünk első évfordulója! Hogy elrohant egy év, és mennyi változást hozott! (Ezekre jobb lesz nem térni most ki, mert még nem sikerült az összest "megemészteni", a lényeg az évfordulón van.) Ma tehát nosztalgiáztunk, és átruccantunk Pozsonyba, így ünnepeltük meg az évfordulót. Igazándiból -ha részletekbe menően és "eredethűen" akartuk volna újra átélni az egyéves eseményt - Pestre kellett volna furikáznunk, hiszen tavaly ott került sor a jegyváltásra, ami annyi átéléssel sikerült, hogy egyoldalú vérszövetséggel is megpecsételtük. Ugyanis meglepetés-eljegyzést akart a Csabám, és nem szólt előre. A Gellért-hegyen csak szépen bejelentette a szándékát, jaj dehogy, nem is úgy volt, hanem előhalászott a kocsi hátsó padjáról egy szépen becsomagolt valamit és a kezembe tette: ez az ő meglepetése, nézzem meg. Olyan szépen be volt csomagolva, hogy sajnáltam feltépni a papírt, ezért bajmolódtam egy darabig, majd amikor látta, hogy az utókorra akarom hagyományozni a csomagolópapírt, egy összecsukható és nagyon éles késsel segített ki. Aminek következtében legelőször is az ujjamat vágtam el... Még jó, hogy volt nálunk ásványvíz, azzal lemostam a kezem, jól bebugyoláltuk papírzsebkendőkbe, s máris bontogathattam tovább a titokzatos dobozkát. És amikor előbukkant a méregdrága karóra, már tudtam, hogy a vércseppek tényleg a "szövetségkötést"hirdették előre. Az eljegyzést, ami meglepetésként jött: a hely, az időpont, az időzítés - látható tanúk nélkül, de látható jelek kíséretében. És azóta eltelt egy év -- és hét hónapi házasság.

Elindultam egy új úton...

Elindultam egy új úton, és nem látom az utat. Lépegetek rajta, és nem fogom fel, hogy ez nem a régi út. Ez nem a kitaposott, ismert ösvény, nem ugyanazok a növények és cserjék szegélyezik, a járda kockái is talán másak, s a hepehupák se a régiek. Az ablakok mögött még nem láttam rebbeni a függönyöket, ezek is más függönyök lennének, nem azok, amik az én gidres-gödrös, dombalatti utcácskánkon levő házak üvegszemeit takarják. Mondják, hogy ismeretlen irányba indultam el, s a nekem szegzett kérdésre – milyennek tűnik az irányváltás – csak vonogatom a vállam. Miért kérditek, emberek? Ti más irányba tartotok? Csak elzúg egymás mellett két, ellentétes irányba tartó vonat, és az ablakból kiabáltok át nekem, ha minden rendben? Vagy valami furcsaságot láttok nálam? Valami kirívó történt az életemben, amit eddig szürkének láttatok? A fű még zöld az udvaron, a száraz levelek pedig ugyanúgy hulldogállnak, mint tavaly ilyenkor. Nincs se hidegebb, se melegebb, mint ahogy ilyenkor ősszel lenni szokott. Miért néztek rám tágra nyíltabb tekintettel, és miért szegzitek nekem a sok "hogyan"-t? Az út miatt? Amit új útnak neveztek ti, és újnak kell nekem is elfogadnom? Nem ébred korábban a Nap most se, mint máskor, és a Hold is csak megrögzött pályáját követve kering bolygónk körül. Kenyeret ettünk ma is, és szomjunkat vízzel csillapítottuk. Ha besötétedik, felkattintom a villanykapcsolót, s ha az álom pilláimra készül telepedni, csak lekapcsolom a lámpát. Fáradtan elsuttogom magamban, hogy édes a pihenés a napi munka után, és a párnám, amire fejemet lehajtom, ma is a pihe-puhaságával fogad. Hol az út, a sokat emlegetett új út, amelyre - tanúk jelenlétében - két hete ráléptem? Tapogatozóm rajta, pedig szemem van. Botorkálok lassan, pedig lábam van. Gondolkodom neki, pedig sokat vándoroltam már eddig. És ahogy magamban elrévedezek, s közben már huszadszor nézem sorra ugyanazokat a fotókat (ezek is kéthetesek), valami kezd derengeni bennem. Szó sincs itt semmiféle új útról, még akkor se, ha lakásunk bejárata más utcáról nyílik ezután. Nincs se gödrösebb, nincs sem egyenesebb ösvény a tekintetem előtt. Semmi új a Nap alatt, ha a csillagok járását, a barátok tekintetét, a szülők és testvérek ragaszkodását, a mindennapi betevő falatot vizsgálom. Minden marad a régi. És mégis azt mondják, hogy elindultam egy új úton. Lehet, hogy mégis igazuk van? Valamit csak tudnak, amit az én nyiladozó elmém csak most kezd megsejteni: ezen az úton már nem vagyok egyedül. Ezt az utat már nem egyedül teszem meg. Ezt az utat nem egyedül terveltem el. Ketten döntöttünk felőle. És két hete – ketten járunk rajta. Lehet, hogy nem is olyan új ez az út? Nagyon is réginek látom. Ezrek, sőt milliók járták már végig előttünk. Látták az út simaságát, s remélték, hogy végig így marad; örültek a járdamenti fáknak, amelyek elviselhetővé tették nyáron a hőséget. Próbálták elkerülni a buktatókat, s hitték, hogy boldogabbak lesznek erre járva, mint az elődjeik. Úgy néztek előre, mint akik remélik, hogy tényleg hosszú útszakasz áll előttük, s rajta sok-sok kellemes pihenőhely meg oázis fogadja majd őket. Ez az út, amit a “veteránok” újként tárnak elém, egyáltalán nem az, aminek tűnik. Ősrégi út, legyen akár kövezett, akár aszfaltozott helyenként, de időtlen idők óta ugyanaz. Az együttjárás útja. Ti azt mondjátok, hogy új útra léptem, holott régi. És most csendben mégis fejet hajtok, és elismerem alázattal: új, nagyon, nagyon új számomra – mert eddig még nem jártam rajta. S hogy egyenes vagy kusza, hepehupás, buktatós vagy könnyed lesz számomra, már nem a kövezettségétől s az aszfalt simaságától függ. Az egyedüli mérvadó, amitől függ utunk vége, s amit még előre nem látunk, az pusztán ennyi: HOGYAN fogunk lépegetni ezen az ősrégi úton. Mert a buckák is egyenessé válnak, az akadályok is áthidalhatóvá lesznek, a Nap is fényesebben ragyog, a Hold vidámabban mosolyog, s a kenyér édesebb, ha el nem engedjük egymás kezét. Soha, semmilyen körülmények között. Ezen a régi-új úton most már mendegélünk… ketten.