Dillema

Születésnapom és egyéb kabarék

Jól indult ez a nap (június 11). Alighogy elaludtam, máris szólt az ébresztő. Persze, korán akartam kelni, hogy ezt a röpke pár órát, ami halandó életünk újabb állomását jelöli, ne oldalt töltsem. Az nem volt betervezve, hogy olyan "korán" alszom el, amikor a madarak már éppen rázendítenek napindító zsolozsmájukra.
A férjemnek csak hűlt helye volt, kulcs nem volt a zárban, tudtam, hogy csak egy ok miatt lehet most házon kívül: a feleségének készíti elő a meglepetést, vásárolja a virágot. Gumicsizmát húztam a lábamra, és leszaladtam a kertbe. Örüljön az a darab földecske is, hogy megszülettem. Megöntöztem a paradicsom- és paprikatöveket, megnézegettem, hogy mindenütt kibújt-e a büdöske és a körömvirág, nincs vagy egy csúszómászó betolakodó a levelek alatt. Miután mindent rendben találtam és a növények felüdültek a kezem munkája nyomán, iszkiri, vissza a lakásba. Csakhogy a kulcs már belülről volt a zárban! :) Becsengettem, mire a kedves férjem hüledezve nyitott ajtót: - hát te nem alszol?! Én meg csendben jövök-megyek a lakásban, hogy nehogy felébresszelek!

Hihi. Nevettem egy jót, hogy észre se vette a hiányomat - persze, hálószoba ajtaját nem hagytam tárva-nyitva -, s gyorsan lecseréltem az öltözékemet ünnepibbre.
Ezek után a kedves férjem a nappaliba invitált. Az asztalra gusztusosan odakészítve az ajándékok, nagy csokor virág, kicsi pakk, nagyobb pakk, üdvözlőkártya. Hejjehajj, ennyi mindent megtapogatni, bontogatni, megcsodálni idő kell, vettünk hát egy félórányi szünetet és reggelizni mentünk a konyhába.
Ott (is) már terített asztal várt, volt ott mindenféle finomság, amit reggelire fogyaszthat a magamfajta kényes vega (összesúgni nem kell a hátam mögött, csak a reggelire vagyok kényes; ne kínáljatok olyankor tükörtojással, kakaóval!) Még színes szalvéta is volt a tányér mellett, amin az állt, hogy "Te vagy a legjobb!" Persze, nem a felszolgált  ételekkel való konkurálásomra kellett ezt érteni, ha már értelmezni akarunk. Kizárólag arra, hogy a férjem eddigi összes felesége közül én vagyok a legjobb. Én vagyok az első... :D (állítólag, az utolsó is).
Igazán jól indult a nap. Most meg már olyan heves, hogy árnyékban is olvadozik a lelkem.

A fenyő halála

Elnézést kérek azoktól, akik csak ezt a megjegyzést látják a fenti cím alatt. Muszáj posztolnom a címet, hogy ezzel kényszerítsem magam az írásra :) - amikor pihentebb leszek. Nehéz nap van mögöttem, jól jön a holnapi majálisozás.
Jó ünneplést mindenkinek! Találkozunk jövő héten! :)

Gyertyafény

Nézem a lobogó gyertyát. Igazán tetszik a hangulat, ami belőle árad. És hirtelen rádöbbenek, hogy ez nem is volt mindig így. Vajon mikor szerettem meg a gyertyákat? Régebben miért nem okozott a gyertyagyújtás örömet?
Mind korábbra megyek vissza időszámításomban. Egészen a gyermekkoromig.
Az iskolából hazaérve, első volt az ebéd. Ritkán kellett nekem megmelegítenem, mert édesanyám legtöbbször otthon volt, mire mi hazaértünk. Ebéd után kaptunk egy kis házimunkát, mikor a mosogatást, mikor a konyha- és előszobalinóleum feltörlését. Mindig akadt valami, mert evés után nem egészséges rögtön íróasztal mögé bújni és tespedni a könyvek fölött. Előbb le kell mozogni egy kis kalóriát. Utána jöhetett a tanulás, a házi feladatok elkészítése. Késő tavasszal és egészen a nyári vakációig bőven jutott nappali fény, és mire a villanyt felkapcsoltuk, már készülhettünk is a lefekvéshez. De télen! A nap korán lebukott a szemben levő hegyecske mögé, és akkor már nem lehetett spórolni a villanyfénnyel. Azok a drágalátos spórlós évek! Mindamellett, hogy jószántunkból is igyekeztünk - mert muszáj volt - takarékosan élni, úgy besegített az állambácsi is, hogy most szinte azt mondtam: illene utólag megköszönni. Hogyne, amikor vigyáztak arra, hogy a szűkös bejövetelünket ne terhelje nagy villamoenergia-számla. Ezt pedig úgy tudták velünk elérni, hogy esténként katt és pakk, máris sötétbe borult a ház. Néha fél órára, máskor órákra. Csakhogy a tanítóinkat és tanárainkat nem sokat izgatta, milyen körülmények között születik meg a házink. A kiszabott feladat legyen meg, slussz!
Ennélfogva az araszos fehér gyertyák abban a tiszteletben részesültek mifelénk, hogy külön fiókban szunnyadhattak a spájzban. Ez azért is fontos volt, mert így a sötétben faltól falig araszolva pontosan tudtuk, honnan halásszuk őket elő. Már nem is tudom, hogy nézett ki a gyertyatartó, de arra emlékszem, hogy mindig körbepólyáltuk papírral, nehogy az asztalra csöpögjön a viasz. Máris folytatódhatott a leckeírás. Aki pedig még sose írt vagy varrt gyertyaláng mellett, az most hallgasson. Örüljön annak, hogy nem kényszerült rá. Mert semmi romantika nem volt abban, hogy ide-oda tologattuk a gyertyát. Közel, hogy jobban lássunk. Kicsit odébb, hogy ne kapjon a hajunkba. Megint errébb, mert nem látunk jól. Megint arrébb, mert a leheletünktől repdes a fény...
Így volt, igaz volt. Nem kedveltem meg a fehér gyertyákat. És a sárga vékonyakat sem. Azokat mindig az igazhitűek gyújtogatták temetéseken, közben a füst tömjénszaggal keveredett. Grrr, mennyire berzenkedtem tőle. Halottat jelentett. Ez volt a múlt. Nem csak az enyém, hanem a gyertyáké is.
Az adventi koszorún tavaly és idén is rózsaszínű gyertyák égtek. Középre üvegpohárban másik rózsaszínű, illatos került. Két nagy kovácsoltvas-tartóban pedig lilák égtek, körülöttük még egy néhány kisebb piros. Nem a (kis)Jézus tiszteletére. Ő nem gyertyát kap tőlünk, hanem a szívünket.
De a karácsonyt mint ünnepi időszakot mi is ünnepélyesebbé varázsoljuk gyertyafénnyel, örömmel, bensőséges hangulattal, azzal a megnyugvással, hogy pár napot zavartalanul, békében, otthoni meghittségben tölthetünk el. Ehhez kell a gyertya. Nem muszájból, nem kényszerből, nem házi feladat miatt. Egyszerűen csak értünk, magunkért.
Már 3 nap eltelt az Újévből. De még van 362. Ezekre kívánok én most és itt mindenkinek boldog, tartós karácsonyt! Örömteli, derűs napokat, amelyek a Megszületett naponkénti várásában és fogadásában teljenek, szép estéket, amikor "csak úgy" gyertyát gyújtunk a tea és pirítós mellé, fantáziát, hogy minden kicsi eseményből ünnepet teremtsünk a szeretteinkkel eltöltött óra tiszteletére. Kívánom, hogy a színes gyertyák ki ne fogyjanak a házból, fehér és sárga vékonyakat pedig ne kelljen látnunk. Élete gyertyája pedig mindegyiknek egyenletesen lobogjon - naponként karácsonyiasra hangolva maga körül a kedvet és az embereket.

Igazi férfiak és igazi emberek

Nagyvárosokban mindig nagy a forgalom is, de péntekenként mintha megduplázódna. Mindenki siet haza a munkából, sokan pedig kitörni próbálnak a mókuskerékből. Kocsiba vágják magukat és két napra kiköltöznek vidékre, a szabadba. Ennélfogva az egyirányú, háromsávos út is néha szűkké válik.
Úgy mint a minap. Csak folyt és folyt a sok négykerekű egymás úton, szinte ki se lehetett venni, hol kezdődik s hol végződik egy-egy autó, úgy összefolyt a sor. Ha nem lennének jelzőtáblák meg stoplámpák, talán órákon keresztül csak egy óriási áradatot láthatott volna a járdáról ráérősen szemlélődő.

Néha viszont előreláthatatlan dolgok is történnek. És ezek az előreláthatatlanok nagyon is meg tudják törni a monotóniát. Ráadásul azzal a jellegzetességgel is bírnak, hogy utána az ember kicsit másként érzi magát. Jobban vagy jobbnak. Nem azért, mert alapjában véve megváltozna ő maga magához képest és csoda folytán megváltozna az egészségi vagy a jellembeli állapotja. Hanem azért, mert viszonyítási alapja kerül, és a hirtelen tény olyan felkavaróan hat rá, hogy lényének legnemesebb vonásait hozza pillanatnyilag felszínre.
Folyt-folyt a sok kocsi egymás után, és a három sáv egyformán tele volt. A sietősebb vezetők csak arra figyeltek, hol találnak egy kis rést, hogy átvágva a másik sávban legalább két kocsihossznyival előbbre kerüljenek. És ahogy igyekeztek a céljuk felé, egyszer csak az út baloldalán valahonnan felbukkant egy néni. Azon az oldalon csak a metró közlekedik, az is a felszín alatt. Ha az ember kijön a metró végénél, egy kis zöld parcellán találja magát, ahol a kutyákat szokták sétáltatni. És talán éppen azért, mert nagyon forgalmas út mentén van, kutyás gazdiból is kevés jár arra. Nincs  ott sem gyalogátkelőhely, sem stoplámpa a közelben. És ha lenne is, nem sokat segített volna a nénin. Ott toporgott, álldogált egyik lábáról a másikra. Látszott rajta, hogy szeretne átjutni a másik oldalra, oda, ahol a járda van, ahol a házak kezdődnek. Oda, ahonnan már közelebb van az otthon és a biztonság.
De a néni nem indult el. Csak álldogált egyedül és megriadva. Egy lépést sem tett, se jobbra, se balra, sem előre, se hátra. Egyedüli gyalogosként a délutáni forgatagban magára vonzotta az elől haladó sofőrök tekintetét. Fehér botra támaszkodott. Ekkor megvillant a sofőrök tekintete. És működésbe jött egy egész apparátus. A bal szélső sávon levő vezető villogtatni kezdte a hátsó lámpákat, majd jobbra nézve integetni kezdett a középső sávon vele párhuzamosan haladónak is. Az is villogtatni kezdte a hátsó lámpáit és integetett a jobb szélső sávon mellette guruló autó vezetőjének. Öt másodperc, és több tíz autó hirtelen fékezett, majd lebénult az egész áradat. A bal oldali sáv elején levő sofőr ekkor kiugrott a kocsiból, odaszaladt a nénihez, megfogta a karját és szépen, lassan átvezette a másik oldalra. A biztonságba.
Majd visszaugrott a kocsiba, intett egyet a középső sávon mellette rostokolónak, az is intett egyet a jobb szélsőnek, és újra elindult három sávon a kocsisor.
A középső sávon elöl vezető férfi pedig a könnyeit törölgette. Mi változott meg pár pillanatra? Talán a hangulat. Talán a sofőrök reagálása egy lámpavillogtatásra és egy integetésre. Vagy talán semmi: csak a látvány kihozta belőlük az időnként eltemetett emberségüket. Ezzel a felébredt emberséggel most már derűsen és békességben autózhattak tovább.
A középső sávon pedig sírt a férfi. Az az ember, aki úgy tanulta, hogy csak kisbabák és gyenge nők sírnak, és hogy férfiaknak nem illik sírni. Mégis sírt. Mert ez volt az egyik legfelemelőbb látvány és a legférfiasabb tett, amit ezen a héten látott. És illett hozzá a férfias sírás.

Mindenkinek van legalább egy főnöke!

Hát-hát... Jó, hogy nem tud kiabálni a blog, különben már fájna. Úgy megfeledkeztem szegényről, mint cigány a lova etetéséről. Bepótolni se ezt, se azt már nem lehet, de rendelkezem annyi előnnyel az előbbi személyhez képest, hogy az én tulajdonkám még nem halt éhen.
Remélem, az egyre hosszabbodó esték sűrűbben fogják a múzsácskákat is idecsalogatni. Most vár a munkám. De hogy kicsit felderüljetek, rövid eszmecserét loptam nektek. (Beáta, remélem, nem baj :).
Beátának két kisfia van, ha jól tudom, a nagyobbik, Ádám 4, a kicsi, Márk 3 éves.
A fiúk cukorka reményében bizonygatják "tatának", hogy már nagyok. Márk így: - Én nagy vagyok, már nem iszok cumisüvegből, csak pohárból. Erre Ádám rátesz egy lapáttal: - Tata, én olyan nagy vagyok, hogy már a poharat is kinőttem!" Aztán, hogy biztos legyen a dolgában, hízelegve folytatja: - Tata, ebben a házban te vagy a legjobb főnök!
Mna. És nálatok ki a legjobb? :)

Amit sose felejt az ember

Nem emlékszem pontosan (nahiszen jól kezdem! - egészen a címhez illően), hogy hívták a három öreg hölgyet, akinek az esete anekdotává lett, de nevekben semmi esetre sem szűkölködünk! Olyanokban sem, amik nagyon is illenek e kedves úri nőkhöz, akik minden csütörtök délután - szokásukhoz híven - összeültek tereferélni. Persze, csak ha az időjárás is kedvezett. Az pedig heteken keresztül nem gördített akadályt az útjukba, igazán finom meleg volt, akárcsak mostanában.
Az egyik nyári délutánon Hermina és Vilhemina áttipegett Anasztáziához. Nem esett az eső, nem fújt a szél, ezért a teraszon üldögéltek és fecserésztek mindenféléről. Anasztázia, jó háziasszonyhoz illően kávéval és omlós keksszel kínálta barátnőit. Fél óra múlva újabb adag kávét hozott, majd óra múltán megint főzött. És mivel a terefere hosszabbra sikerült, még kétszer eszébe jutott, hogy kávét kéne hozni a kedves vendégeknek.
Szürkületkor hazafele indultak a nagyságák. Alig mentek néhány háznyit, Hermina hirtelen megállt és méltatlankodva fordult Vilhelminához: - Hanem aztán, hallod-e... öregszik az Anasztázia. Egész délután ott ültünk nála, és még egy kávéval sem kínált meg!
Mire Vilhelmina kissé felháborodva replikázott: - Szóval te meglátogattad Anasztáziát egyedül, és engem még csak nem is hívtál! (...)

Mit is akartam mondani? Felejt az ember. De azért mégse ez a lényeg. Az idő száll el fölöttünk, és nem mi az idő fölött. Vizsga előtt van úgy, hogy felét is elfelejtjük annak, amit tudtunk. Már ha megtanultuk. Volt olyan undok tanárom (bocsánat a jelzőért, de akkor igaz volt), akinek csak úgy feleltünk meg, ha szó szerint bevágtuk az anyagát. Hát én is próbálkoztam ezzel, de néha visszavágott. A tanár. Kislány, tanult maga mára? - Hogyne, tanár úr, többet, mint a többiek. (És ez igaz is volt, de én arról nem tehetek, hogy a "többiek" kevesebb tanulással többre emlékeztek.)
Na jó, akkor mondja... És nyekkentem egyet. Mert a címen kívül semmi egyéb nem jutott eszembe. Pedig nem is olyan gyenge az emlékezetem. Elsorolom én egy szusszra, ki mikor született a családban, mikor házasodott, mikor hagytak itt a drága nagyszülők, ki mit kért tőlem ezelőtt egy héttel, kettővel, mit ígértem, mi a tennivalóm jövő héten... A szívem, a kis gyönge, az a hibás, csakis ő egyedül. Valahogy mindig hevesebben vert vizsgák előtt. (Most jutok el arra a nagy felismerésre, hogy nehéz időszakokban tulajdonképpen nem is a memóriánk hagy cserben, ha valami "nem jut eszünkbe", hanem a kísérőjelenségek - értsd érzelmek, indulatok - a hibásak. Ó, a cudarok!)
De mit is akartam mondani? Igen, igen. Van valami, amit sose felejt az ember.
Ma meglátogattuk Ilonka nénit. Nem ismertem, de a férjem igen. Ilonka néni éppen ma töltötte a 92. évét. Komótosan üldögélt a kanapén és derűsen pillantott ránk, amikor beléptünk. Csaba máris lelkesen ragadta meg a néni kezét és "Boldog szülinapot" kívánt neki. Erre a hölgyike rögtön közölte, hogy azt már ő meg nem teszi! Odaléptem, a férjem bemutatott, majd átadtam a virágcsokrot és jó egészséget kívántam - mert úgy gondoltam, hogy ezzel sehol se lehet melléfogni. Ilonka néni felpillantott, majd vissza a virágokra, és erélyesen kijelentette, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Méghogy őt ilyesmire rávenni! De azért még hozzátette, hogy igen, ez a papír, igen ez a papír... mintha nem kéne. Persze, hogy nem! Lehámoztam a csomagolópapírt, és megforgattam a csokrot: ugye, milyen szép? Helybehagyta.
A "társalgás" még további húsz percig tartott a házi ápolónője bevonásával. Kicsit nehéz volt megérteni, mert a szóvégeket elharapta vagy levitte pianóba. Néha-néha megérintettem vagy megsimogattam a karját beszélgetés közben. Ha zenére tereltük a szót, mert zongoratanárnő volt korábban, "ilyesmit nem volt szabad felhozni". Ha az esküvői képét csodáltuk meg és rákérdeztünk, hogy valóban ő volt-e a menyasszony, erre megint nem volt kapható. Ha a férjem arra emlékeztette, hogy milyen kedves volt tőle, amikor évekkel korábban a bevándorlóknak ingyen tolmácsolást vállalt, hevesen tagadta, hogy ő efféle gonoszságra kapható lett volna. De azért időnként felcsillant a szeme és bizonygatta, hogy ő aztán igazán azt tette, amit kellett. Ő igen! Hogyne, amíg mások csak heverésztek...
A búcsúzás perceiben mindkét kezemmel megragadtam a kezét, rámosolyogtam teljes kapacitással, és azt kívántam, hogy Isten vigyázzon rá, adjon erőt és egészséget.
A szemembe nézett és derűsen, a lehető legtisztábban és legérthetőbben így szólt: - Maga tetszik nekem... (Nyekk.) Maga, maga - olyan kedves. Amit megcsinál, az meg van csinálva (ez igaz :)). Nem csak így, vagy úgy... Fix ez, fix az, minden fixen, ahogy kell. Mikor jön még hozzám?
.............
Felejtünk. Neveket, eseményeket, arcokat, időpontokat és sajnos, van aki a szeretteit is. Mert nehéz a némettel ellenkezni. Amikor Alz Heimer úr bezörget, előtte nincs kulcsra zárt ajtó. Ő mindenre rányomja a pecsétjét és zárol. Csak egyet, egyetlenegyet nem tud letakarni, mert az olyan, mint a madár, állandóan felröppen és ha kalitkába is szorítanák, úgyis fújja a dalát. SZERRRREE-TET, SZERRRE-TEEET, TÉÉÉ-GED EL NEM FEEE-LEJ-TLEEEK.