A győzelem napja - április 4.

Minekutána alaposan megszerkesztettem bevezető soraimat a jó, szép és különleges napokról, úgy éreztem, hogy a nekiveselkedő olvasó belefárad a filozófiába, mire a lényeghez jutna. Úgy hogy belevágok a szélébe, hogy a közepe maradjon a végére.
Olyan élményben részesedtem tegnap, amit csak felejthetetlenként minősíthetek. Ahogy a húgom mondta: "ne felejtsd el az érzését" (ti. ami hozzá társult). Igyekszem is frissen tartani. Rögtön tovább osztom.
Az úgy volt, hogy rájöttem, igen-igen eltespedtem az utóbbi időben. Nem mintha errefelé kérvényezni kellene a dolgot, kijut abból nálunk is bőven, de a tatár sem kerget. Sétáltam, ha kedvem szottyant, s két megállónyit gyalogoltam, ha öt percnél tovább kellett buszra várakoznom. Ezzel ki is merítettem a rendszeres mozgás fogalmát.
Szóval, miután nagyon magamba mélyedtem és a jövőbeli egészségügyi kilátásomat is szemrevételeztem, eldöntöttem, hogy szaladni fogok. Nem a busz után, hanem sportszerűen és hetente legalább háromszor. Az egyik bolt pénztáránál prospektust láttam meg, ami arra hívta fel a nők figyelmét, hogy április 4-én tömegfutást rendeznek, lehet versenyzőként is benevezni, de csak úgy örömből és hobbiból szaladóként is. Nahát, ebbe a 'csak úgy' kategóriába én is jelentkeztem, gondoltam, legfeljebb a nevezési összeggel károsulok, ha végül mégse veszek részt.
Hétfő este, 24 órával a nagy esemény előtt lefutottam még egy tiszteletgörbét, mert körnek nem nevezhetném: lejtőn lefele fél kilométert, amikor inkább arra kellett ügyelni, hogy jól fogjon a fék, majd sima terepen még egy darabot, majd hegynek fel gyors lépéssel... Szomorúan konstatáltam, hogy tréning ide, tréning oda, nem sokat erősödtem, a lábaim inkább ólomból vannak, mint beolajozott izmokból.
A másnap reggeli ébredés rátett még egy lapáttal. Sajogtam, fájtam, sziszegtem - és sántítottam, annyira nem engedtek a köteleim. A férjem kedvesen rögtön elnevezett Bicebócának, mintha csak Móra Ferenctől kért volna rá engedélyt. Közöltem vele, hogy részemről futás nem lesz, mert nem lehet, 2 lépést se tudok egy vonalban megtenni, nemhogy startra beállni. De ha már befizettünk, menjünk és nézzük meg, hadd tudjam legalább, miből maradtam ki. Majd csak lódulok én is a többiekkel, csoszogok pár lépést, majd száz méter után kiaraszolok a pályáról, mint aki súlyosan megsebesült. Ezzel elkerülöm, hogy nevetségessé váljak annyi ember előtt. Pedig tegnapelőttig még azt reméltem, hogy a kiírt három kilométerből egyet én is megteszek, utána nyugodt szívvel nézhetek a tükörbe, mert túlhaladtam a maximum teljesítőképességemet.
Felmértük a terepet, készült vidáman mindenki a megmérettetésre, magamat kivéve, aki Derűs Bálint józanságával elkönyveltem, hogy több veszett Mohácsnál, én viszont úgyis nyertem már, mert már sok este rávettem magam arra, hogy kilépjek kényelmi zónámból, és mozogjak az egészségemért.
Bemondták, hogy kééészülj, aztán elkezdett valaki visszaszámolni: tíz, kilenc, nyolc.... kettő, eeegy... RAJT! Aztán lendült mindenki. Én is, ahogyan tehettem, elvégre ki kellett kerülnöm a nagytöbbség látóköréből, hogy majd oldalra húzzak. De amíg az út széléről el nem fogytak a szurkolók, addig ugyan szedtem a lábam. Muszáj volt. Utána meg azért volt muszáj, mert már ritkultak a nézők. S utána pedig azért, mert már nem akartam megállni. Jobban mondva, nagyon akarták a lábaim, de az agyam azt mondta, hogy tovább! És amikor feltűnt jobbkézre a jelzőtábla, hogy "500 méter", hangosan ujjongani kezdtem. Megtettem az általam bírt leghosszabb távot, nem estem ki százon!
Most már még ennyit meg kéne valósítani! Hiszen ez volt korábban az álmom, ennyit szerettem volna én is elérni. Futottam tovább. Jaj, de most már sokkal hosszabb volt a következő 500 méter. Hol az a tábla, hol van már, hadd állhassak már le... De nem láttam kilométerjelzőt. Míg egyszer csak szembeötlött, hogy "1,4 kilométer"! Ááá, nem igaz, gondoltam, ez most nyilván ezután következik, csak ösztönzésként írtak rá többet. A lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Le kellett vennem a tempót és elkezdtem egy jó fél perc erejéig gyorsan gyalogolni, ahogy néhány nappal azelőtt tanácsolták a szervezők arra az esetre, hogy nem bírnék szaladni. Közben fohászkodtam, hogy Istenem, segíts meg. Majdnem a felénél tartok, most már nem adhatom fel. Eddig önmagamért szaladtam, és a minimális maximumot kihoztam magamból. Ezzel már boldog lehetek, hiszen sikerült a duplát elérni. De nem bírom tovább. És aztán ismét arra gondoltam, hogy ma van édesapám születésnapja. Érte már elég sorscsapás, nem szeretném, hogy betegebb legyen, mint amennyiről tudok. Segíts meg Istenem, úgy futok, mint aki az apja életéért fut. Legyen ez az én ajándékom a távolból, hadd lehessen büszke a lányára. Még tíz métert, és megint, és megint... Muszáj szaladnod, Judit, nem állhatsz meg. Az édesapádért.
Az utolsó fél kilométer hosszabb volt mint az egész addigi táv. Sehogysem akart véget érni. Az agyam forrón dörömbölt, a lábaim rogyadoztak, fizikai erőm semmi. És pont akkor, amikor ismét tömöttődni kezdett a szurkolók tömege a cél előtt. Előttük fogok összeesni? Van más lehetőségem?

Eszembe jutott a férjem. Büszke arra, hogy egyáltalán jelentkeztem, tudja, milyen állapotban indultam el otthonról. Mi lenne, ha abban a nem várt óriásmeglepetésben lenne része, hogy lássa a feleségét befutni? Hogyan ragyogna az arca, látva, hogy a beérkezők között vagyok!
Eldöntöttem, hogy végigcsinálom ezért a két férfiért, akkor is, ha aszfaltra kerülök. És meghallottam a nézők biztató kiáltását: Brávó! Csináljátok tovább! Még egy kicsit... még, még, méééég!
Annyit tudok, hogy a két kezem ökölbe szorult, a fogaimat összezártam, az arcom lángolt, és nem néztem se jobbra, se balra, csak vittem magam. Azaz vitt engem a jó Isten, mert emberileg nekem már lehetetlen volt.
És befutottam a célba. Beértem. Megtettem, sikerült! Nem kétszeresét, nem háromszorosát, hanem a hatszorosát tettem meg annak, amit azelőtt végigvinni bírtam.
Sírtam, mint a záporeső. Sírtam egy kicsit kifele, és sokat befele. Ez volt számomra a Győzelem Napja. Ezért érdemes volt kibírni a kibírhatatlant. Győztem, mert legyőztem önmagamat.
Ezért a leckéért érdemes tovább küzdeni. Mert aki mindent belead, annak az erejét a Fennvaló bőséggel kipótolja.
Győzelem!

Márciuska

Eltelt március elseje, és nem sikerült megírnom az írnivalót. Pedig elsején szerettem volna! De a sok tennivaló közepette - ami hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondoltam - másodikára változott a digitális mutatón a dátum.
És elmúlt másodika is. ... És közben elrohant március hava is, én pedig dolgavégezetlenül - elkezdett, de befejezetlen cikkel léptem be áprilisba. Meséljem el nektek utólag, mit jelent március eleje széphazámban? Hogyan ünnepeltük mi gyerekkorunkban, és hogyan a háromszáz kilométerrel odább lakók? Hasonlóan, de mégsem azonosan. Erre viszont rá kéne hangolódni, tehát megvárom jövő év februárjának a végét. Reméljük, hogy jövőre is virrad ránk szép tavasz.
Szeretem Márciust márciuska nélkül is. A sápadt fűszálak erőteljesebb színre váltanak, fokozatosan engednek fel téli pihenőjükből. Minden nap újabb frissességet kínál: kerítések tövén, bokrok alatt megbújva, vagy csak úgy a járda és ház közötti szegélyek menték feltörnek a kis ibolyák. Nem győzök eléggé rájuk csodálkozni év év után. Ezek a kis parányi jószágocskák (nocsak, egy kis szójátékkal akár jó-szagocskáknak is nevezhetném őket, de mégsem; mert mégsem illendő szerény, de finom és elegáns aromájukra nem illatként utalni) azt a nagy életleckét vésik szívébe-fejébe a tanulékonynak, hogy az igazi nagyság nem a hivalkodásban, a magamutogatásban, a nagyranőttségben áll; hanem abban, hogy nagy fák árnyékában is megmaradnak, növögetnek saját nagyságrendjük teljessége szerint, és árasztják illatukat, mégha nem is királyi park dísznövényei, ha nem is ők jelzik a középpontot. S ha eltapodják, parfümként száll fel illatuk, mintegy utolsó lélekzetvétel, nem siratva önmagukat, inkább eltékozolva egyetlen ajándékukat arra, aki vesztüket okozta.
Erre emlékeztetnek engem március apró szülöttjei, a kis ibolyák.

(Folytatom.)

2017

Ha még nem hoztatok volna döntéseket az új évre és nincs kész a fogadalmi listátok, itt találtok ihletet: http://24.hu/elet-stilus/2016/12/28/20-ujevi-fogadalom-amiktol-egeszsegesebbek-lehetunk-es-semmi-kozuk-a-fogyokurahoz/
Érdemes átolvasni és meg is szívlelni! Tényleg! :)
Legyen énmentes évetek, de legyetek önmagatok!

Az év felén

Elmúlt június is, vele együtt az év fele. A napok újra rövidülnek... (Bejegyzés még munka alatt, kérlek, később gyere vissza).

"Bábosha"

Tavaly történt, de visszaemlékszem arra a bizonyos délelőttre. Sütött a Nap finoman, sőt hívogatóan, annyira, hogy sikerült kicsalnia a közeli parkba. Szeretem körbejárni, különösen ha zsendülnek a fák. Olyankor kicsi-nagy kint vidámkodik. A park hozzánk közelebbi bejárata mellett óvoda működik, s amikor kinti tevékenységeket tartanak, igencsak megszínesedik az udvara. Csetlenek-botlanak a kis emberkék, a legénykék alpinizmust gyakorolnak a drótkerítésen - még szerencse, hogy nincs egy "hegytető", ahol célba érve a lábukat lelógathatnák. Az óvodán túl a szaladóösvény kanyarog. Nem sok esély van arra, hogy valaki nyugodtan végigsétáljon rajta, mivel a környékbeliek igencsak adnak a mozgásra és fittségre; ennélfogva legalább egy-két szuszogó, lihető, izzadó személlyel mindig számolni kell. Az óriási koronájú fák között terül el egy nagyobbacska füves tér, azt nevezhetném kutyafuttatónak. Aki a négylábú barátját éjszaka négy fal között, ajtó mögött altatja, napközben oda viszi le mozogni. Van ám olyankor hancúrozás! Egyik a másikat kergeti vagy éppen barátkoznak, eldobott labda után rohangálnak, táncolnak maguk körül. Csupa élvezet, és nem csak kutyáknak!

Leültem az egyik padra, és fél órácskányit csak üldögéltem. Jól esett egyedül lenni, gondolkodni és helyre tenni dolgokat, egyszerűen csak legeltetni a tekintetemet a zöldellő természeten. De ahogy a sétának van egy kezdete, úgy van vége is. Ráérősen ballagtam hazafele, szemügyre véve minden fát, bokrot és padot. Aztán megpillantottam egy leterített pokrócot, rajta néhány személyes holmit, s mellette egy üres gyerekkocsit. Sem felnőtt, sem gyerek nem volt a közelében.

Nem sok időm maradt tűnödni, hol lehet a gazdája... Pár másodperc után egy összevissza futkorászó fiatal nőt láttam meg. Kétségbeesetten hajtogatta szét az amúgy áttetsző bokrokat, nézett erre, nézett arra, közben kiáltozott. Nem értettem, mit kiált, de világos lett egyből, hogy a gyermekét keresi. Megkérdeztem, mekkora, hány éves, hogy néz ki és hogy hívják a kisfiát. "Bábosha" - felelte, és szőke. Már nem emlékszem, mit mondott a gyerek ruhájáról. Akkor viszont rögtön elindultam ellentétes irányba, s alaposan megnéztem minden gyereket a játszótéren, bebámultam a fák mögé, kinéztem a járdára, s közben csak az járt az eszemben, milyen borzalmas érzés lehet elveszíteni egy gyermeket - magad mellől. Lehet, hogy az anyuka éppen belemerült könyve olvasásába? Vagy annyira lekötötte a mobiltelefon és a csettelés, annyira beleragadt a virtuális világba, hogy nem vette észre, mi történik a valóságban körülötte? 

Körbejártam még egyszer a parkot, s közben észrevettem, hogy egy csoport fiatal ugyancsak becserkészi a környéket. Báboshát nem találtuk. De azért reménykedve lépdeltem tovább, hátha valaki megtalálta. Úgy is volt. Egy lány szólt, hogy a kisfiúra rábukkantak a villamosvonal mentén, a járdán. Épségben, egészségben került vissza anyukájához. Hála Istennek! 

De a gondolat sokáig nem hagyott nyugodni: "hova merül el szép szemed világa", amikor a szemed fényét őrzöd? Mi lehet annyival fontosabb a kincsednél, hogy később csak hűlt helyét konstatáljad? 

Ha talán annyira örülnénk a másiknak és értékelnénk őt elveszt(őd)ése előtt, mint miután elveszett és megtaláltatott, talán el se veszne soha... 

Négy évben egyszer...?

...van szökőév. A tegnap a Facebook külön is emlékeztetett erre az eseményre, kedvesen odanyomva a kérdést a kezdőoldalra: "Judit, te hogyan használod ki a február 29-ét?"
Ezen kicsit eltöprengtem, de nem annyira, hogy ne tudjak elaludni. Elég minden napnak a maga baja - tartja az isteni bölcsesség, én meg tartom magam a bölcsmondáshoz. Még szerencse, mert ma reggel arra ébredtünk, hogy este van: egész nap este volt, sötét, morcos, esős idő, el is mosta volna minden nemes, házon kívüli törekvésemet, ha tegnap megfogalmazom őket. De nem lévén mit elmosnia, házon belül maradtak az eszméim.
És eltelt a nevezetes hétfő úgy, mint általában a hétfők, s a mindenheti látogatóink úgy látták-érezték, hogy idebent tavasz van, mégha zord is kint az idő. Ettől az érzéstől az estém is megvilágosodott.
A komódon levő nagy óra ketyeg egyenletesen tovább. Nem vette tudomásul, hogy szökőév szökőnapja van (bár a naptártörténet szerint nem ma, hanem 5 nappal korábban volt a toldaléknap), ugyanolyan ütemesen méri az időt, mint mindig. Nem siet, nem késik, végzi hűségesen a feladatát. Emberek jönnek, emberek mennek, tél helyett tavasz köszönt be, húsvétra tán havazás lesz, s ha odavetemedne a világ, hogy öreg kontinensünkön maholnap arabus lesz az újangol, az okos vekker akkor is csak ketyeg tovább. Nem hagy ki egy ütést sem, és nem siet kettővel az idő előtt. Csak a dolgát végzi, de azt pontosan és szépen -, amihez József Attila még hozzátenné, "ahogy a csillag meg az égen". Mert csak úgy érdemes.
Négy év nagy idő. Annyit kéne még várni a következő plusz napig, ha valaki különlegességet szeretne betervezni a ritka dátumra. Ami engem illet, ráhagyom az Égiekre, és inkább betársulnék az óraszolgálatba: naponta, egyenletesen, megbízhatóan és eseményektől-történésektől-változásoktól el nem téríthetően, csillagokhoz érdemesen tenni a tennivalómat... Mert csak így éri meg.

Párizs megér egy misét vagy egy imát? (a párizsi terrortámadások margójára)

A világ együttérez Párizzsal. A bajba jutottakkal. A tragédiát túlélőkkel s a megholtak hozzátartozóival, az életükért most már többet aggódó polgárokkal. "Együtt sírunk veletek" - közli megrendülten Európa nagyasszonya. Feketét öltöttek magukra koronás fők és kalapos vezetők. Gyászol Európa, gyászol a világ. A facebookon a legújabb együttérzési trend szerint a profilképet a háromszínű francialobogóval felülírhatjuk, az óceánon túl, tőlünk nyugatra az ajkukat harapdálják, tőlünk balra piros-fehér-kék fényekbe borul az operaház. Nagyon széles az együttérzés- és gyásznyilvánítás skálája. Hála Istennek, ezek a vonások még nem haltak ki az emberiségből.
Sőt, annyira nem, hogy félretéve mindenféle szabódást, ódzkodást és álkegyességgel vagy vallási fanatizmussal történő esetleges megbélyegzéstől tartó félelmet, megjelentek a "Pray for Paris" - Imádkozz Párizsért! felhívást közzétevő feliratok is.
Hogyne, szívesen! - ha kell misét is celebrálnak érte, jobban mondva, értük. Nem a városért, hanem annak lakóiért. Hiszen már IV. Henrik rég megmondta: "Párizs megér egy misét!" Mégha a protestánsoknak szervezett vérfürdővel is zárult a lagzija, amely után saját bőrét is mentenie kellett, hiszen ő maga is hugenotta neveltetésben részesült. És a Szent Bertalan éjszaka polgárháborús méreteket öltött.Testvér ölte a testvérét... ott, a kék-fehér-piros zászlójú országban. Pedig az iszlám akkoriban még csak nem is pislogott azon a területen.
De az ember könnyen "megbocsát", ha érdeke úgy kívánja. A trón várományosaként pedig nagy oka volt Henriknek gyorsan lenyomni a tudatlattiba a tízezernél több halott és a villogó kardok látványát. A történelem szerint olyannyira sikeres volt öngyógyítási akciója, hogy korábbi meggyőződését félretéve vallást cserélt. Párizs megért neki egy misénél is többet - az elvei feladását. De övé lett a korona!
Tartották utódai is kemény kézzel, s a rövid békés időszakot ismét felváltották a villongások, a vallási elnyomás, a gyűlölködés (keresztény és keresztény között!), csak azért, mert az egyik csoport neve nem "-us"-ra végződött. Nem szerveztek felvonulást a kisebbség javára, mert még nem találták fel akkoriban a médiát, hogy gyorsan megszervezzék a kampányt. De ha jelmondatot skandálnak,  valószínúleg úgy hangzott volna, hogy "Nem vagyok Charlie!"
Majd jött a kiegyenlítés az asztalról mindent lesöprő "felvilágosodás" forradalmasító eszméivel. Minek egymásnak keresztbe tenni, vallással bíbelődni, teremtő Istenben és csodáiban bízni! A ráció, kérem, a ráció az, ami mindent helyretesz. Az ész megbízható tanácsadó a tanácstalanságban, biztos védelem a bajban, gyors menekülő a hit elől, szavahihető jós a jövő küszöbén. Sikerült szorosra húzni a hurkot az istenfélelem torkán, s szabadon engednie az erkölcs gyeplőjét, hadd rohanjanak a lovak, amerre a szabadosság húzza-vonja őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a puska visszafele sült el... És nem tudták, hogy a megváltozott körülmények között a "Charlie vagyok" hangoztatása tűnik "ész-szerű"-nek.
És eljött az az idő is, amikor ugyanezen ráció nevében az ember nemhogy megelégedne saját parttalansága bölcs elhallgatásával, nekiugrik a másik fundamentalizmusának, mert az - másabb. Az nem ráció-, hanem indulatvezette. A felpiszkált parázs pedig előbb-utóbb lángra lobban, s akkor már Charlie ide, Hebdo oda, robban még az utca pora is.
Most itt állunk egy óriási szakadék szélén, ami előreláthatóan tovább fog mélyülni, törni, szakadni. És tudomásul veszem, hála az internetnek, hogy "Ma mindnyájan franciák vagyunk..." És hogy imádkozzam Párizsért. Miért? Mert nem maradt más lehetősége? Mert nem tudja, merre forduljon? És most előkapjuk a sutból az egyetlen legyőzhetetlen fegyvert?
Nem vagyok francia, de keresztény igen, tehát imádkozom. Imádkozom a sérültekért első sorban, hogy minél előbb felgyógyuljanak. Imádkozom a gyászolókért. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg mindenkit szélsőségesektől, akárhova is tartoznának. Imádkozom, hogy magam ne váljak kártékony szélsőségessé.
És imádkozom azért, hogy a világ sose legyen francia, és Franciaország meg Párizs is döntse el, hogy ő micsoda. Kicsoda. Charlie? Nem Charlie? Felvilágosult a jó sorsban, francia a bajban?
De mikor lesz az, hogy keresztény...? Mert a szélsőségesek mindig tudják, hogy ők kik, akár jót, akár rosszat tesznek. Tudják, hogy miben hisznek, és kiért halnak meg. Nem arról van itt szó, hogy egyetértek az elveikkel és a tetteikkel, vagy sem, hanem arról, hogy következetesek. Nem hóbortjaik vannak, hanem eszméik! Nem feltevéseik, hanem elveik. És ezért "ütőképesek", ezért diadalmaskodnak.
Döntsd el Párizs, döntsd el Európa, hogy miben hiszel vagy Kiben hiszel. És tarts ki. Mert "bár zord a harc, de megéri a világ, ha az Ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák" - a legkiválóbb iskolában. És akkor nincs az a földi hatalom, amely túladjon rajtunk.