Minekutána alaposan megszerkesztettem bevezető soraimat a jó, szép és különleges napokról, úgy éreztem, hogy a nekiveselkedő olvasó belefárad a filozófiába, mire a lényeghez jutna. Úgy hogy belevágok a szélébe, hogy a közepe maradjon a végére.
Olyan élményben részesedtem tegnap, amit csak felejthetetlenként minősíthetek. Ahogy a húgom mondta: "ne felejtsd el az érzését" (ti. ami hozzá társult). Igyekszem is frissen tartani. Rögtön tovább osztom.
Az úgy volt, hogy rájöttem, igen-igen eltespedtem az utóbbi időben. Nem mintha errefelé kérvényezni kellene a dolgot, kijut abból nálunk is bőven, de a tatár sem kerget. Sétáltam, ha kedvem szottyant, s két megállónyit gyalogoltam, ha öt percnél tovább kellett buszra várakoznom. Ezzel ki is merítettem a rendszeres mozgás fogalmát.
Szóval, miután nagyon magamba mélyedtem és a jövőbeli egészségügyi kilátásomat is szemrevételeztem, eldöntöttem, hogy szaladni fogok. Nem a busz után, hanem sportszerűen és hetente legalább háromszor. Az egyik bolt pénztáránál prospektust láttam meg, ami arra hívta fel a nők figyelmét, hogy április 4-én tömegfutást rendeznek, lehet versenyzőként is benevezni, de csak úgy örömből és hobbiból szaladóként is. Nahát, ebbe a 'csak úgy' kategóriába én is jelentkeztem, gondoltam, legfeljebb a nevezési összeggel károsulok, ha végül mégse veszek részt.
Hétfő este, 24 órával a nagy esemény előtt lefutottam még egy tiszteletgörbét, mert körnek nem nevezhetném: lejtőn lefele fél kilométert, amikor inkább arra kellett ügyelni, hogy jól fogjon a fék, majd sima terepen még egy darabot, majd hegynek fel gyors lépéssel... Szomorúan konstatáltam, hogy tréning ide, tréning oda, nem sokat erősödtem, a lábaim inkább ólomból vannak, mint beolajozott izmokból.
A másnap reggeli ébredés rátett még egy lapáttal. Sajogtam, fájtam, sziszegtem - és sántítottam, annyira nem engedtek a köteleim. A férjem kedvesen rögtön elnevezett Bicebócának, mintha csak Móra Ferenctől kért volna rá engedélyt. Közöltem vele, hogy részemről futás nem lesz, mert nem lehet, 2 lépést se tudok egy vonalban megtenni, nemhogy startra beállni. De ha már befizettünk, menjünk és nézzük meg, hadd tudjam legalább, miből maradtam ki. Majd csak lódulok én is a többiekkel, csoszogok pár lépést, majd száz méter után kiaraszolok a pályáról, mint aki súlyosan megsebesült. Ezzel elkerülöm, hogy nevetségessé váljak annyi ember előtt. Pedig tegnapelőttig még azt reméltem, hogy a kiírt három kilométerből egyet én is megteszek, utána nyugodt szívvel nézhetek a tükörbe, mert túlhaladtam a maximum teljesítőképességemet.
Felmértük a terepet, készült vidáman mindenki a megmérettetésre, magamat kivéve, aki Derűs Bálint józanságával elkönyveltem, hogy több veszett Mohácsnál, én viszont úgyis nyertem már, mert már sok este rávettem magam arra, hogy kilépjek kényelmi zónámból, és mozogjak az egészségemért.
Bemondták, hogy kééészülj, aztán elkezdett valaki visszaszámolni: tíz, kilenc, nyolc.... kettő, eeegy... RAJT! Aztán lendült mindenki. Én is, ahogyan tehettem, elvégre ki kellett kerülnöm a nagytöbbség látóköréből, hogy majd oldalra húzzak. De amíg az út széléről el nem fogytak a szurkolók, addig ugyan szedtem a lábam. Muszáj volt. Utána meg azért volt muszáj, mert már ritkultak a nézők. S utána pedig azért, mert már nem akartam megállni. Jobban mondva, nagyon akarták a lábaim, de az agyam azt mondta, hogy tovább! És amikor feltűnt jobbkézre a jelzőtábla, hogy "500 méter", hangosan ujjongani kezdtem. Megtettem az általam bírt leghosszabb távot, nem estem ki százon!
Most már még ennyit meg kéne valósítani! Hiszen ez volt korábban az álmom, ennyit szerettem volna én is elérni. Futottam tovább. Jaj, de most már sokkal hosszabb volt a következő 500 méter. Hol az a tábla, hol van már, hadd állhassak már le... De nem láttam kilométerjelzőt. Míg egyszer csak szembeötlött, hogy "1,4 kilométer"! Ááá, nem igaz, gondoltam, ez most nyilván ezután következik, csak ösztönzésként írtak rá többet. A lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Le kellett vennem a tempót és elkezdtem egy jó fél perc erejéig gyorsan gyalogolni, ahogy néhány nappal azelőtt tanácsolták a szervezők arra az esetre, hogy nem bírnék szaladni. Közben fohászkodtam, hogy Istenem, segíts meg. Majdnem a felénél tartok, most már nem adhatom fel. Eddig önmagamért szaladtam, és a minimális maximumot kihoztam magamból. Ezzel már boldog lehetek, hiszen sikerült a duplát elérni. De nem bírom tovább. És aztán ismét arra gondoltam, hogy ma van édesapám születésnapja. Érte már elég sorscsapás, nem szeretném, hogy betegebb legyen, mint amennyiről tudok. Segíts meg Istenem, úgy futok, mint aki az apja életéért fut. Legyen ez az én ajándékom a távolból, hadd lehessen büszke a lányára. Még tíz métert, és megint, és megint... Muszáj szaladnod, Judit, nem állhatsz meg. Az édesapádért.
Az utolsó fél kilométer hosszabb volt mint az egész addigi táv. Sehogysem akart véget érni. Az agyam forrón dörömbölt, a lábaim rogyadoztak, fizikai erőm semmi. És pont akkor, amikor ismét tömöttődni kezdett a szurkolók tömege a cél előtt. Előttük fogok összeesni? Van más lehetőségem?
Eszembe jutott a férjem. Büszke arra, hogy egyáltalán jelentkeztem, tudja, milyen állapotban indultam el otthonról. Mi lenne, ha abban a nem várt óriásmeglepetésben lenne része, hogy lássa a feleségét befutni? Hogyan ragyogna az arca, látva, hogy a beérkezők között vagyok!
Eldöntöttem, hogy végigcsinálom ezért a két férfiért, akkor is, ha aszfaltra kerülök. És meghallottam a nézők biztató kiáltását: Brávó! Csináljátok tovább! Még egy kicsit... még, még, méééég!
Annyit tudok, hogy a két kezem ökölbe szorult, a fogaimat összezártam, az arcom lángolt, és nem néztem se jobbra, se balra, csak vittem magam. Azaz vitt engem a jó Isten, mert emberileg nekem már lehetetlen volt.
És befutottam a célba. Beértem. Megtettem, sikerült! Nem kétszeresét, nem háromszorosát, hanem a hatszorosát tettem meg annak, amit azelőtt végigvinni bírtam.
Sírtam, mint a záporeső. Sírtam egy kicsit kifele, és sokat befele. Ez volt számomra a Győzelem Napja. Ezért érdemes volt kibírni a kibírhatatlant. Győztem, mert legyőztem önmagamat.
Ezért a leckéért érdemes tovább küzdeni. Mert aki mindent belead, annak az erejét a Fennvaló bőséggel kipótolja.
Győzelem!
Kihasználva a napsütést, nekiláttam ügyesen fényesíteni az ablaküvegeket. Régebb ez úgy történt, hogy az ember lánya összeszedte az összes újságpapírt a kamrából, jól összegyűrögette őket, hogy puhuljanak, aztán tálba vizet, vízbe ecetet, s máris kezdődhetett a muri. Mire két-három ablak meglett, nem is lehetett megállapítani, holgy a kezemen hol kezdődik a betűfesték, és hol végződik az üvegről lemosott kosz. 
