Amikor a szív beszél

Talán Alíznak hívták, vagy Zsuzsának? Netán Annamáriának? Történhetett volna ez akármelyik képviselőjével a szebbik nemnek. Mondjuk, hogy Alíz volt… Hónapokkal korábban forgatta a fejében, hogyan is kellene alakulnia a karácsonynak. Eltervezte a vásárlásokat, az ajándékokat, a fa díszítését, vendégek fogadását, egyszóval mindent, amit csak illik a karácsonyért és karácsonykor megtenni. Ám másként alakult minden. Epekrízis, kórházi beutalás, gyors műtét… A kórházi ágyon immár töviről-hegyére átgondolhatta, felboncolhatta, elemezhette a történteket és a meg nem történendőket. Karácsony a kórházban? Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Hova lesz immár az ünnep? Ki fogja vele tölteni a karácsony estét? Nem sokáig ápolgathatta siránkozó hangulatát. Éjjeli szekrényén, a feje mellett lassan üdvözletek, képeslapok kezdtek felgyűlni. Barátai, ismerősei, munkatársai, rokonai – mindenki, aki csak tudomást szerzett betegségéről – figyelmességük kedves jeleivel halmozták el. A kórterembe ugyan nem léphettek be, ezért a nővérekre bízták az Alíznak szóló ajándékokat. A napok teltek, és a cserepes meg vágott virágok sokasodni kezdtek az asztalon, az ágy mellett, a virágtartóban. Alíz elégedetten és boldogan szemlélte őket: - mennyien szeretik! Mily gyönyörű virágok! A kétágyas szoba másik lakója, a Down-kóros Márti (Katica, Sárika, Lenke stb) eleinte csendben maradt. A virágok látványa viszont hamarosan megigézte. Alíz csak azt látta, hogy megmoccan az ágyat eltakaró függöny, s két nagy szem szegeződik legfrissebb, legszebb, a családtól kapott csokrára. – Nagyon szép virág! Nagyon szép… Szegényke, gondolta Alíz. Őt senki sem látogatja. Hm… neki nincs virága… Talán adnom kellene az enyémből. Aztán fontolgatni kezdte: ez a barátnőmtől van, nem illik odaadni. Talán emezt, ja, nem, ezt édesapám küldte, hogy érezné magát, ha…. Vagy inkább ezt a cserepest? Vagy… Másnap Mártit a műtőbe tolták. Ó, nem adtam neki semmi virágot, tépelődött Alíz. Nem baj, majd ha visszahozzák a műtőből, igen, akkor majd meglepem. Úgysincs senkije, akitől várhatna ajándékot. Nyilván, hasonlóan gondolkozhatott a nővérke is, mert délután nagy gonddal apró kis virágcseperet helyezett Márti éjjeliszekrényére. Márti hamarosan visszatérhetett a csendes, ám annál virágzóbb szobába. – Virág, milyen szép virág, örvendezett a meglepetésnek. Ó jaj, miért is nem adtam korábban? Adnom kellett volna a virágaimból… De még nem késő – őrlödött Alíz. Bombaként érte a hír következő reggel, hogy Mártit kiengedik. A nővér segített összeszedni szerény kis cókmókját, majd utoljára a virágot is óvatosan Márti kezébe helyezte. Jajajaj, korábban kellett volna adnom, no, gyorsan, melyiket is…? – vádolta magát Alíz. Ezt? Vagy emezt? A nővérke oldalán Márti az ajtó felé tartott. Hirtelen megállott. Csomagját segítője karjára akasztotta, majd libbent az ágyat eltakaró függöny, s Márti, tekintetét Alízra szegezve megszólalt: Olyan büszke vagyok rád, örülök, hogy megismerhettelek. Nem felejtelek el. Fogadd szeretettel – emlékbe. S ezzel Alíz szekrénykéjére helyezte az aprócska cserepet.