Ismeritek azt az
érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik,
hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen
süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem
a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma
reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap
kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük
megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.
Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.
Fekszik az ember,
mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs
munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt
elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a
jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről
hunyorogni neki.
Mégse múlik a
szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy
halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt:
fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani,
akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a
hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj
csak az, hogy nem nálam...
Nem részletezem,
hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült,
hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később
az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy
végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a
tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból,
és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét
tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem
kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam
magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna,
aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a
fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra
hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak
szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.
Órák teltek el amióta
három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom
magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam
elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.
Viszont mind
ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!),
felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.
„Elég néked az Én
kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát
adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a
reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet
felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet
néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk,
s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget
az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van
Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy
tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem
számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a
pallos.
Legyen békés az
álmunk!