Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!