Mert most olyan időket élünk,

hogy az ember nem adhatja meg a végtisztességet a szeretetteinek. Olyan időket élünk, hogy egy temetést csak internetes közvetítéssel nézhetünk végig. Olyan időket élünk, hogy ha közeli ismerős vagy rokon, jó barát, testvér vagy szülő elhuny, azt hisszük, hogy egy rossz filmet nézünk, ami szenvedésről és halálról szól, és aminek a végén nincs heppiend, nem végződik jól, nem derül ki, hogy téves volt a megállapítás és mégis életben maradt a főhős.... Nem, végignézünk egy filmet, egy videót, lélekben ott vagyunk, testben itt, és olyan, mintha csak álmodnánk az egészet. Olyan filmet nézünk, amit hamarjában összecsaptak - nem profik, nem rendezők, hanem egyszerű emberek, akik mertek vagy tudtak ott lenni a "tett helyén", és reszkető kézzel talán, de végigvideózták a temetést, hogy legalább ily módon lehessünk részesei egy szertartásnak, amelyen valakit elbúcsúztatnak - az élőktől. Mert olyan időket élünk, amikor nem tudhatjuk, hogy még egyszer megölelhetjük-e azt, akit bekísértünk a kórházba, nem tudhatjuk, ha még egyszer fel fog-e tudni hívni onnan, és ha nem más fog-e minket helyette felhívni... Olyan időket élünk, hogy elhunyt szeretteinket még csak nem is ravatalozhatjuk fel, hogy a évszázados szokásnak megfelelően "virraszthassanak" körülötte az ismerősök. Olyan időket élünk, amikor még kisírni sem tudjuk magunkat rendesen egy koporsó körül, amikor nem állhatunk oda az árván maradt gyermekek mellé, hogy megszorítsuk kezüket, hogy magunkhoz öleljük őket, és érezzék, hogy legmélyebb és legnemesebb érzéseinkből fakad az együttérzésünk, a testben is ott történő rész-vételünk. Mert részt vállalunk és vállalni akarunk mások fájdalmából. Mert mintha adósságot rónánk le azzal, hogy együtt sírunk a sírókkal, és mintha könnyebbedne kissé a nyomor, ha együtt sírnak velünk. Mintha...

Olyan időket élünk, hogy nem tudhatjuk előre, ha megadhatjuk majd a következőknek a végtisztességet. Nem tudhatjuk, ha még egyszer megölelhetjük őket, ha még egyszer megcsókolhatjuk arcukat, ha végigsímithatjuk homlokukat, s ha szótlanul, de szeretetben összebújva hallgathatjuk a szeretet csendjét. Mert annak a lélekben csendül vissza a hangja.

Olyan időket élünk, amikor semmit sem tudhatunk bizonyosan, ami emberektől függő, ami magasabb szinten dől el. Nem vihetünk virágot egy sírhantra, legfeljebb megrendelhetjük és megkérhetünk valakit, aki odamehet, hogy helyezze el egy földcsomón, ami alatt némán, élettelenül nyugszik valaki, akinek utoljára, életének utolsó perceiben nem nézhettünk a szemébe, nem mondhattunk egy Isten hozzádot, nem bátoríthattuk, nem osztozhattunk félelmében, nem köszönhettük meg azt, mit értünk tett.

Olyan időket élünk, hogy nem is találunk hozzá szavakat. Amikor már csak arra figyelhetünk, hogy MOST mit tehetünk a másikért. Az élőkért, a szeretetteinkért és - magunkért. Adni, lelkesíteni, bátorítani, erősíteni, vigasztalni, támogatni, simogatni és átölelni, megbocsátni és bocsánatot kérni = szeretni, szeretni, szeretni!

És békességben élni. Mert "szeret kibékülni az ember, mikor halni készül", de még nagyobb, még hatalmasabb az, amikor kibékül, mert élni készül! Hogy meddig teheti meg? Azt az Isten tudja. A mi dolgunk, hogy nemesen éljünk. Istenien nemesen.

Mert olyan időket élünk most...

(Egy anya temetése margójára - Vinczellér Rózsi nénire emlékezve - rögtön a temetés után).

Mérlegelek...

Itt ülök magamban, csend van kint is, bent is. Ha az óra nem ketyegne, mondhatnám, hogy tökéletes csend van. Közelről-távolról semmi zaj.

Hogy mennyiféle hatás ért az elmúlt 24 órában, ahhoz három irkalap is kevés volna. De olyan az általános emberi beállítottság, hogy ilyenkor nem is tudja megtalálni a helyénvaló szavakat. Én is csak keresgélem őket, s ha szénakazal formáltatik belőlük, hát majd csak lesz abban is valami értelem.

Szép napsütéssel ajándékozott meg ma az Ég. Olyan sétálnivalóan finom idővel, amikor szerencsésnek mondom magam, ha okom van kimenni a házból. És volt is hivatali intéznivaló. Gondoltam, azt hamar lezavarom, de ha már úgyis kint vagyok, mért ne hosszabbítsam meg félórával az utamat, s hazafele vásároljak be annak a néninek, aki magányosan él, s több mint hat hónapja a lakása négy fala közt tölti minden egyes napja minden egyes percét. Mert az orvosa szigorúan meghagyta, ki ne merészeljen bújni, mert veszélyes idők ezek őrá nézve.

Betettem egy huszast a táskám zsebébe, megkímélve magam a pénztárca plusz súlyától. Egyik rekeszbe a pénz, a másikba a telefon, harmadikba házkulcs meg egy összehajtogatott szatyor. Vidáman keltem útnak, s miután a hivatali teendőimet elintéztem, a boltban összeszedtem a szükséges élelmet a néni részére. Pár zsemle, konzerv, egy kis sütemény - ennyit kért ma. Miután a pénztárosnő beütötte az összeget, szépen kinyitottam a táskámat és benyúltam a pénzes zsebébe... - csak éppen hiába. - Nem oda tettem, nyugtatom magam. Nézzük meg alaposabban. Hát se alaposan, se sietősen, sehogy nem került ki belőle a pénz. Pedig már mindent kipakoltam a táskából. Hiába, nem volt mivel fizetni. Valahol kihúzhattam véletlenül a telefonnal vagy a szatyorral.

Tényleg elment a kedvem. Megvártam, amíg gyorsan odaautózott a férjem, kifizettük a vásárolmányt, s felvittem a néninek. Közben meg azon töprengtem, hogy egy ilyen derűs napon miért muszáj valaminek balul kiütnie? Csak azért, hogy elrontsa a kedvemet? S akkor eszembe jutott a tegnap éjjel.

Kerestem egy információt, amit az email-üzeneteimből kellett kiszűrnöm. Nem találtam meg, de helyette merő véletlenül (?!) rábukkantam egy másikra, amitől tényleg eltátottam a számat, utána meg jó ideig nevettem örömemben. Olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek sok évi bibliakutatási munkám eredményeit tartalmazták. Tűvé tettem a tavasszal értük mindent, átfésültem minden anyagot, számítógépet, adathordozó készüléket - eredménytelenül. És most, amikor valami egyebet kerestem, elém hozta a jó Isten azt, ami végtelenül nagy értéket képvisel számomra. Csak az tudja, mekkora öröm az ilyesmi, aki maga is megélte a kétségbeesett keresés tapasztalatát.

Bandukolva a járdán, ez a nagyszerű élmény jutott eszembe. És megköszöntem Istennek, hogy ekkora ajándékot adott. Ehhez képest az eltűnt huszas igazán semmiség. Mert attól többet is adtam volna az elveszettnek hitt és korábban nagyon meggyászolt adatokért. Évek munkája fekszik bennük!

Jó az Isten. Meglep, amikor nem számítunk rá, elvesz tőlünk, amikor meg se fordult a fejünkben. Egyensúlyban tart, hogy túl sok jó közepette el ne bízzuk magunkat, s az üröm pohara se csorduljon túl, nehogy megkeseredjünk lelkünkben, arcvonásainkban.

És mintha nem lett volna elég, megtetézte. Egy vagy két nap múlva, amikor újra használni készültem ugyanazt a táskát, a zsebében ott lapult a huszas! Pedig tízszer megnéztem azelőtt..., és nem volt!

Vizsgáljátok meg az otthoni mérleget, s ha kibillent volna a nyelve középről, nézzétek meg, hova felejtettek el egy súlyt feltenni... Tudom előre, hogy a jobb oldalt kell kiegyensúlyozni... - azt, amelyikbe az áldások kerülnek.

Választottam!

„Válassz: bal vagy jobb!” gyerekként sokszor hallottam ezt a mondatot, miközben valaki mindkét kezében egy-egy szem cukorkát, színes üveggolyót vagy almát, vagy ki tudja mit szorongatott. Az efféle választás általában nem okoz különösebb fejtörést: egyszerűen kibökjük, melyik „kezet” választjuk, majd amikor átvándorol a mi tenyerünkbe az eredmény, vagy elégedetten nyugtázzuk, hogy pont azt akartuk, vagy sóhajtunk egyet: – Nem lehetne cserélni? Rendszerint lehet, mert nem túl fontos, legfeljebb nekünk inkább tetsző dolgokról van szó. A citromos cukorka jobban ízlik, mint a karamellás, a kék üveggolyó szebben csillog, mint a sárga, és így tovább. 

Mulandó létünket folytonos változások határozzák meg. Választunk iskolát, szakmát, egyetemet, munkahelyet, életünk párját, vallást és ezeregyfélét. Aztán választunk dikákképviselőt, egyházi vezetőket, polgármestereket, államelnököt. Latolgatjuk, hogy két vagy több lehetőség közül melyik lenne a jobb, az előnyösebb, a célszerűbb számunkra, meghányjuk-vetjük a dolgokat, aztán – választunk. Választásunkat akkor könyveljük el sikeresnek, ha az idő múltával sem bánjuk meg, ha egy hét, egy hónap, egy év múlva is ugyanúgy választanánk. Hiszen látnivaló, hogy nyertünk vele, s nemcsak a mi véleményünk ez, hanem a szomszédé, a rokoné, az ismerősé is. Mulandóságunk választása ez.

Vannak azonban másfajta választások is. Olyanok, amelyek messze túlszárnyalják az eliramló időt, s az örökkévalóságba kapaszkodnak. Kevesen, nagyon kevesen értik meg ezek lényegét. Mert az igazi, nagy választások: lemondással járó döntések. Választom gyomrom korgását, csakhogy az éhező jóllakjon az utolsó darabka kenyeremmel. Választom a kitaposott cipőben való járást, hogy a rongyosat felöltöztessem. Választom a sértés lenyelését, hogy a sértőt meg ne bántsam. Választom a fáradtságot, hogy a kimerülten könnyítsek munkája legalább egy részének elvégzésével. Választom a pihenés későbbre halasztását, hog a magányos szomszédom kibeszélhesse valakinek magát.  Valamit folyton választok. Mit?

Választom, hogy jól választok. Mindennap és mindenkor, mindenben. Választom a megbánhatatlan döntéseket. Választom Azt, aki nem azért választott engem, mert több volnék másnál, hanem azért, mert szeretett. Mert Ő a Fény, az Öröm, az Erő.

Választottam!  

(Közzétéve az amerikai elnökválasztás margójára. Részlet a "Falatkák" című könyvből).