Mert most olyan időket élünk,

hogy az ember nem adhatja meg a végtisztességet a szeretetteinek. Olyan időket élünk, hogy egy temetést csak internetes közvetítéssel nézhetünk végig. Olyan időket élünk, hogy ha közeli ismerős vagy rokon, jó barát, testvér vagy szülő elhuny, azt hisszük, hogy egy rossz filmet nézünk, ami szenvedésről és halálról szól, és aminek a végén nincs heppiend, nem végződik jól, nem derül ki, hogy téves volt a megállapítás és mégis életben maradt a főhős.... Nem, végignézünk egy filmet, egy videót, lélekben ott vagyunk, testben itt, és olyan, mintha csak álmodnánk az egészet. Olyan filmet nézünk, amit hamarjában összecsaptak - nem profik, nem rendezők, hanem egyszerű emberek, akik mertek vagy tudtak ott lenni a "tett helyén", és reszkető kézzel talán, de végigvideózták a temetést, hogy legalább ily módon lehessünk részesei egy szertartásnak, amelyen valakit elbúcsúztatnak - az élőktől. Mert olyan időket élünk, amikor nem tudhatjuk, hogy még egyszer megölelhetjük-e azt, akit bekísértünk a kórházba, nem tudhatjuk, ha még egyszer fel fog-e tudni hívni onnan, és ha nem más fog-e minket helyette felhívni... Olyan időket élünk, hogy elhunyt szeretteinket még csak nem is ravatalozhatjuk fel, hogy a évszázados szokásnak megfelelően "virraszthassanak" körülötte az ismerősök. Olyan időket élünk, amikor még kisírni sem tudjuk magunkat rendesen egy koporsó körül, amikor nem állhatunk oda az árván maradt gyermekek mellé, hogy megszorítsuk kezüket, hogy magunkhoz öleljük őket, és érezzék, hogy legmélyebb és legnemesebb érzéseinkből fakad az együttérzésünk, a testben is ott történő rész-vételünk. Mert részt vállalunk és vállalni akarunk mások fájdalmából. Mert mintha adósságot rónánk le azzal, hogy együtt sírunk a sírókkal, és mintha könnyebbedne kissé a nyomor, ha együtt sírnak velünk. Mintha...

Olyan időket élünk, hogy nem tudhatjuk előre, ha megadhatjuk majd a következőknek a végtisztességet. Nem tudhatjuk, ha még egyszer megölelhetjük őket, ha még egyszer megcsókolhatjuk arcukat, ha végigsímithatjuk homlokukat, s ha szótlanul, de szeretetben összebújva hallgathatjuk a szeretet csendjét. Mert annak a lélekben csendül vissza a hangja.

Olyan időket élünk, amikor semmit sem tudhatunk bizonyosan, ami emberektől függő, ami magasabb szinten dől el. Nem vihetünk virágot egy sírhantra, legfeljebb megrendelhetjük és megkérhetünk valakit, aki odamehet, hogy helyezze el egy földcsomón, ami alatt némán, élettelenül nyugszik valaki, akinek utoljára, életének utolsó perceiben nem nézhettünk a szemébe, nem mondhattunk egy Isten hozzádot, nem bátoríthattuk, nem osztozhattunk félelmében, nem köszönhettük meg azt, mit értünk tett.

Olyan időket élünk, hogy nem is találunk hozzá szavakat. Amikor már csak arra figyelhetünk, hogy MOST mit tehetünk a másikért. Az élőkért, a szeretetteinkért és - magunkért. Adni, lelkesíteni, bátorítani, erősíteni, vigasztalni, támogatni, simogatni és átölelni, megbocsátni és bocsánatot kérni = szeretni, szeretni, szeretni!

És békességben élni. Mert "szeret kibékülni az ember, mikor halni készül", de még nagyobb, még hatalmasabb az, amikor kibékül, mert élni készül! Hogy meddig teheti meg? Azt az Isten tudja. A mi dolgunk, hogy nemesen éljünk. Istenien nemesen.

Mert olyan időket élünk most...

(Egy anya temetése margójára - Vinczellér Rózsi nénire emlékezve - rögtön a temetés után).