Csak két paradicsom

 

Amikor az újságírók uborkaszezont emlegetnek, tudnivaló, hogy nemigazán történt említésre méltó az adott időszakban. Nálunk az elmúlt két hét paradicsomszezon volt, és egyáltalán nem szűkölködtünk eseményekben, történésekben – szóval nincs uborkaszezon!

Megtudtuk, hogy egy idősebb hölgyismerősünk kórházba került. Jó két évvel ezelőtt, még a járvány elején ismerkedtünk össze. Látva a nagy fejvesztettséget és tehetetlenséget, ami akkor majd’ mindenfelé eluralkodott, jelentkeztem önkéntesnek az egyik humanitárius intézménynél. Onnan irányítottak hozzá mint egyedülállóhoz, aki betegsége miatt nem tudott már kijárni. Attól fogva rendszeresen intéztem neki a bevásárlást, a gyógyszert meg a postát. Az ajtóban állva megbeszéltük röviden a heti eseményeket, hálálkodott, hogy megint ott voltam, aztán zajlott az élet tovább.

Egészen ezelőtt bő két hétig, amikor rövid időközzel egymás után két agyvérzés érte. Olyan, ami majdnem elvitte. Amikor szombaton sikerült felhívnom, csak néhány szót motyogott vontatottan és alig hallhatóan. „Ha azt kérdi, hogy vagyok... még élek...” Ettől többet nem igazán sikerült kiszednem belőle. Csak hallgatott a telefon másik oldalán.

„Még élek”. Én is, hála Istennek, gondoltam magamban. S ha már élek, érezze ő is. Tegnap délután sikerült meglátogatni őt az idegsebészeten (olyan időket élünk, hogy már az is sikerélmény, ha az embert egy negatív teszt birtokában beengedik látogatni). Ült egy speciális székben, mindenféle csövek lógtak rajta, fején, karján, lábán, hálóing alól. A bal füle mögött, a tarkóján olyan nyolc centiméteres vágás nyoma... Amikor meglátott, meglepetten felkiáltott, már ahogy engedte az ereje: „Ilyen nincs...! Maga – itt.”

Ott maradtam másfél órát. Megmasszíroztam a hátát, meséltem neki amiről csak lehetett, meghallgattam akadozó, időnként elkalandozó beszédét, töprengését, hogy én, az idegen lettem a legközelebbije, majd időnként törtem a fejem, hogy bogozzam ki hirtelen önmagának ellentmondó gondolatait, de – örömmel jelentem – nevettünk is jól. Nem emlékezett pontosan, hogy és mikor került a kórházba, arra viszont igen, hogy alaposan kifaggatták, ki vigyáz rá, ha hazakerül. „Nincs senkim... (testvére Ausztráliában, nővére Lengyelországban), akármi történne velem, itt van egy telefonszám... Csak őt értesítsék...” És az én telefonszámomat diktálta be.

Kitettem két érett, édes paradicsomot az asztalára. Mondtam, hogy nem mertem semmi egyebet hozni, tudva, hogy speciális ellátásban részesül, de ha megeszi őket, legközelebb még hozok. Finom biotermés, minket is megörvendeztetett vele más. „Hogy maga tudja mit kell nekem hoznia! Mondja, a doktor miért nem tudja?! (...) Jaj, amikor én beleharapok ebbe a drága zöldségbe, s tudja, jó vastagon megkenem a kenyeret vajjal, megszórom sóval, persze borssal is, mert az úgy dukál... jajj, hogy én milyen finomat eszem!”

Ugrottam is a nővérkéért, hogy megkérdezzem, ha szabad. De még mennyire szabad, kiáltott fel kettő is. Bárcsak enne, mert mi hiába kérleljük!

Az álla alá tartottam a tányért, míg a paradicsomba beleharapott. Hirtelen megfényesedtek a kék szemei. Fél perc után már nem emlékezett arra, hogy az egészet meg akarta enni, közölte, hogy a többit később. De ahogy ott ültem vele szemben, rám emelte a tekintetét, jól megnézett, aztán megszólalt: „Én nem tudom, miért, de ma délután annyira, de annyira jól érzem magam!”

Értettem én. Volt valakije.

Vajon ki vár még arra valahol, hogy valamelyikünk arra járjon és benyissa az ajtót?