Csak megjegyzés, semmi más

Úgy tűnik, eddig csak magammal beszélgettem a blogszobámban. Amikor először nyitottam ki ajtaját, kitűztem a táblát: ha valamit megkedvelsz itt, elviheted magaddal, csak hagyj helyette egy rövidke megjegyzést. Eddig kaptam talán hármat vagy négyet. Nem sok. De sokatmondó lehet, ha arra gondolok, hogy: 1) a látogatóm nem sok érdemlegeset talál itt. Ezért, akár a hajó a vízen, nyomtalanul elsiklik (az olvasottak fölött). Tehát - egyedül szövegeltem. Szomorú... 2) Talál itt egyet-mást, amiről úgy érzi, neki (is) való. Csak épp nem hagy helyébe semmit. Még egy kurta megjegyzést sem, mégha örül is a vinnivalónak. Ebben az esetben, mégha kedvezőbb is rám nézve, mint az 1) pont, szintén csak monologizálok. És motyogom magamban: "... megloptak." Mert nem hagytak egy árva megjegyzést sem. (Tetszett? Nem tetszett? Hiábavaló az egész?) Pedig ingyen lenne. Kopogtatás nélkül léphettek be ezen az ajtón továbbra is. De ha lábtörlőjén hagytátok az út porát, búcsúzáskor - ha nem esik terhetekre - hagyjátok a kilincsen kezetek nyomát (is). Alássan köszönöm, s minden tiszteletem!

Vigasztalni kéne

Vigasztalni kéne. Jó szót mondani kéne, helyénvalót, biztatót, szépet és vidámítót. Erősíteni kéne, lelkesíteni és bátorítani, jobb jövőt láttatni, reménykeltőt és életre érdemeset. Kellenének a szavak, maguktól sorba rendeződjenek, jöjjenek a melléknevek, ékesítsék a főnevet, tündököljenek az igék, illeszkedjenek az őket megillető alanyokhoz és tárgyakhoz. Kellene a vigasz. Másnak és másoknak. Tőlem nekik. Kellene egy ígéret, kellene, kellene. Csak épp nem találom a jó szót, nem találom az ígéretet, mert nem lehet. Nem ígérhetek más nevében, más helyett. Nem vagyok próféta, hogy megjövendöljem: igenis, minden jóra változik. Nem tudok biztosítást sem kötni - semmire. Vigasztalni kéne, szavakat sorjázni, gyengéket erősíteni, beteg szíveket bekötözni, fájó sebeket enyhíteni. De csak keresem a szavakat, és szavakba ütközöm. Elcsépelt, közönséges, általános, bölcselkedő, hivalkodó szavak állják az utam. Akármit is mondok, csak szavak köntösébe öltöztetett viaszbábu. Élettelen, segítségre képtelen. Vigasztalni kéne!!! És nem tudok. Jó szóra volna szükség? Szépre, nemesre? Á, dehogy! Csak melegre, egy kis lélegmelegre. Meleg kabátot kéne borítani a didergőre, szeretetből szőttet, együttérzéssel kivarrottat. S ha nincsen ilyen kabátom, magamhoz vonlak és átkarollak. Félkézzel letörlöm a könnyeidet, mialatt a szemem sarkában lappang egy árulkodó könnycsepp. És ránk telepedik a szótlan csend. A vigasz?

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

- Petőfi Sándor - Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. (Erdőd, 1848. november 17–30.) (Annak idején, az általános iskolában az utolsó 3 szakasz nem szerepelt a tankönyvben. Hát én sem szerepeltetem. Akit érdekel - mert szépnek bizony szép! - olvassa el az interneten. Nekem is újdonság volt végigolvasni a teljes verset.)

Nyárutói számolgatás

Augusztus is eltelt. Nem sok idő volt írásra. Most sincs sokkal több, de érzem, hogy muszáj egy kicsit kivetni a gondolataimból, amik nem épp szertelenek, de rendszerezetteknek sem mondhatnám. S az izgalmasságukat növelendő, ékezethiányos a technika birtokomban levő vívmánya. Egyenként kell kimásolnom egy már meglevő szövegből a magánhangzókat, és utólag behelyettesíteni a megfelelő helyekre. Ciki, de mit tegyek! (Ha nem lennék ennyire lusta, amennyire per pillanat vagyok, szépen áttelepdnék a másik fotelba, amiben ülve kultúráltabb formába önthetném az írományomat, hiszen a "nagy gépen" magyar billentyűzet is található. De na! Ennyire már nem futja az ambiciómból. Húsz másodpercnyi plusz mozdulat helyett inkább rádolgozom - egyhelyben ülve - fél órát... Ismeretlenek kedvééert: ez is én vagyok!). Augusztusban sok minden történt; nem mintha máskor nem történne, viszont eléggé mozgalmas volt, jött-ment, lótott-futott, utazott es megérkezett rendre a család mindegyik tagja valahonnan valahova, de leginkább haza. Én például Londonból repültem meg autóztam Erdélyországomba. Na de hagyján az utazások! Voltak ám más jellegű események is. Sorolom: Tibi tesóm szülinapja, aztán Csillával (azaz első es egyetlen feleségével) való házassagkötésének 10. évfordulója, következett még egy néhany ismerős szülinapja, s mindez augusztus végén zárult a húgom polgári esküvőjének 5. évfordulójával (az egyházi kesőbb volt). Szóval egyiknek a tizedik, a másiknak az ötödik házassági évfordulója. S most jön a vicces: anyukám addig töprengett, számolgatott, osztott-szorzott magaban, amig kisütötte, hogy ha csökkenő sorrendbe helyezzuk a már említett számneveket, vagyis igy: 10, 5, ... ezután már csak a 0 (azaz nulla) következik, és ha egy évvel előre utazunk a jövőbe, a számsornak természetszerűleg és logikusan igy kellene alakulnia: 11, 6, 1... Értitek, ugye? Az az árva 1 (egyes) jelezne a harmadik, bekötött fejű gyerekenek azt a bizonyos évfordulóját. S ki az a harmadik? Hát én! Ezen a nagyon bölcsnek - és ismétlem, matematikailag nagyon logikusnak - tünő okfejtésen kicsit elmerengett a család összes nőnemű tagja. Én meg gyorsan előszedtem mindkét kezem meglévő tíz ujját és kiszámoltam, hogy 0+1=1, vagyis ahhoz, hogy jövő ilyentájt már én is nosztalgiázva gondoljak vissza az idéni lagzimra, valahogy éppen idén ilyenkor kellene férjhez menni. Ettől az eredmenytől aztán megnyugodtam, mert bizony nem szeretem összecsapni a dolgokat, s a vásár mindig kettőn múlik (így tartja a népi bölcsesség), tehát ilyesfajta hirtelen veszély nem fenyegethet, még mindig szabadon oszthatom be a kevéske szabadidőmet, utazhatom el a kispórolt pénzemet és alhatom reggel 8 után is, ha nem várnak rám eget rengető és sürgős feladatok. Juppi, ettől széles jó kedvem lett. Mondanom se kell, ugyanezek az okok cseppet se derítették jó kedvre mutterkámat, inkább sóhajtott rá egy sort. Nem tudom, mit sajnált jobban, azt hogy nem jött be a számítása, vagy netán a további lehetősegemet a nem-korai kelésre, de tény, hogy az 1 biztosan nem a 6-ra es 11-re fog következni. Hihiiiiiiiii, ne csípkedjétek magatokat, nem sietek. (Jaj, ezt inkább a szomszédnéniknek kéne valahogy beadni, nyugodjanak le). Most kéne valami nagy okosat irni, de ez már nem jön össze. Ha Pitágorász vagy Bolyai lett volna a nagybácsikam, lehet, kiügyeskedtek volna egy olyan egyenletet, ami tökéletesen illeszkedjék a képbe, és csakis az én esetemre legyen alkalmazható. De erről lekéstem. Ha változik valami a családi egyenletünkben, majd idejében szólok, jó? Addig fogadjatok meg egy jótanácsot (inkább szingliknek szól!): sose logika alapján számolgassátok a (leendő) fontos évfordulókat. Elég a megfontolás, aztán mindent bele! Üzeni ezt alulirott xy, alias Judit, aki már csak biztosra tudja, hogy nulla meg nulla mindig nulla, rosszabbik esetben pedig mínusz egy! :)

Új barátom

Nem igaz, hogy július is eltelt! Reméltem, hogy e hónapban többet sikerül majd írni, de úgy látszik, nagyon elkerültük egymást a múzsával. Most itt van július utolsó estéje, á, mit beszélek! - éjjele, amikor már csak 6 perc választ el éjféltől. Az a fránya óra, ami olyan kéretlenül alátapasztja pecsétjét minden írásom címe alá (magyarázzam javára: megállítja az időt, amíg az oldalra felrakom gondolataim gyermekét) kegyetlenül siet, és emberileg szerintem nehéz beleférni ebbe a hat percbe. Előresietni akar a pillanat, nem tudom hova, pedig ma - mondom, MA!! - jó néhányszor megállítottam volna az idő kerekét. Ez volt az én jó napom. Ahogy mondani szokták, ha nem jól megy valakinek a sora: "Várj türelemmel, egyszer majd a te utcádon is felragyog a nap!" Komolyan mondom, számomra ma jött el az egyik ilyen napragyogós nap. Pedig nem fényeskedett jobban a Napocska odafönt, mint máskor szokott, viszont sokkal tobb lélekzugba sütött be, mint ahogy átlagos napokon szoktam venni észre. Kéretlenül beférkőzött ismeretlenjeim és ismerőseim szívébe, gyújtott nagy meleget a lelkükben, annyira, hogy már egyedül el se bírták. És elkezdtek adni belőle. Kaptam jó szót, kaptam dicséretet, kaptam méltatást, kaptam kedvességet. Szuper! O, nem is így kellett volna fogalmazni. Adtak jó szót, adtak dicséretet, adtak méltatást, adtak kedvességet. Adtak. Adtak. És én elfogadtam. Szeretem magam annyira, hogy a jó dolgokat ne utasitsam el. Már ebéd táján kimondtam, hogy jé, ez az én jó napom, aztán már csak halkan mormogtam magamnak, hogy vigyázz, fiam, el ne kiabáld, nyugtával dicsérd a napot. Nem kopogtam le fába, nem is lett volna szükség rá. Bevésődött tüzes betűkkel a szívembe. Melengettek, szeretgettek, átöleltek a szavak. És melengetnek, szeretgetnek, átölelnek e friss emlékek. Mennyit adtak, mennyit kaptam, helyes volt-e az arány? - nem számoltam. Csak üldögélek egymagamban, ám nem magányosan: jó volt ma nem csak létezni, hanem élni. Hallani simogató szavakat, érezni lágy ölelésüket, őrizni szépségüket. A napsugár, tudjátok, az a huncut napsugár művelte az egészet. Amelyik a nyitott szívekben lakik. Ami annyira fürge, hogy seperc alatt - de mit is mondok! a fény sebességével, igen, így a helyes - végigszáguld tíz, húsz, száz szívben is, és otthagyja a nyomát. Ma nem ellenségem az idő. Most nem haragszom az órára. Foroghatnak a mánusok, tudom, hogy csak a múló időt mutatják. Azt, ami feledteti a rosszat, színesíti a jót. Ma barátom az idő. Mert minden rohanása mellett, küszöböm nem látható szurokjaban benne hagyta a kedvesség cipellőit.

(Sztrájk után) VENI, VIDI...

Jelentem alássan, a sztrájkom lejárt. Persze, csak azok nem tudják, hogy életbölcselkedési aktivitásom szünetelt, akiknek éppen tudni illett volna. Ettől a jelentős visszahúzó tényezőtől eltekintve, minden oké. Visszaolvasom a munkaszünet agyszüleményét, és rájövök: csakis én írhattam. Bár ebben a webszobában - mert a blog elnevezés nekem csöppet sem csúszik - általában csak jó dolgok szoktak helyre kerülni, de a héten valahogy muszáj volt eltekinteni a bevett szabályomtól. Mert ki kellett ereszteni a szelepen át a gőzt (ismerőseimnél felrobbant a kuktafazék, mert túl sok pára gyűlt össze benne, aztán foghattak házat renoválni. Na ettől én megkíméltem magam.)
Amint már kiderült, szívből utálom, ha magukat gondolatolvasónak tartó egyedek jobban tudjak, mire gondoltam én, amikor mondtam valamit, vagy épp hallgattam. Na, mindegy, köteles vagyok nekik megbocsátani, pedig ejnye de szívesen lennék olykor csak “köteles”. Szerencsére, lejárt már az inkvizíció :)

Visszaemlékszem életem első munkalyére. Tőlem alig néhány évvel fiatalabb gyerkőcöket igyekeztem bevezetni a francia nyelv dallamos, ám számukra verklitekerős rejtelmeibe. Ötödik osztályosak lévén, eléggé érettnek tartotta egyik-másikuk magát arra, hogy ádáz ellenfélként küzdjön a nyelvtörő eszkötüpö...? ragozásai ellen. Nyugi, semmi baja nem támadt a franciának. Minden keserve énrajtam csattant. Mert hát kivel is lehetett volna bakalódni, ha nem a munkáját híven teljesíteni akaró tanerővel?
Miután már századszor bosszantott fel a tizenegyéves tacskó kölök, az idegszálaim tüntetően kezdtek zsibongani az emeleti tekervényeimben. Kész, megyek, jelentem az esetet a dirinek. Jöjjön, rakjon ő rendet, én ilyen szemtelen figurákkal nem fogom tönkretenni magam. Hogyisne, majd még közelharcra kerülne a sor, megnézhetik, milyen viadal tud lefolyni egy csitri tanárnő es egy lurkóbbnál lurkó között.
Kirohantam a tanteremből, berohantam a tanáriba. Az üres szoba kissé kijózanított. Mit is akarok én? Vesztesen bekullogni az igazgatónő mögött az osztályba,előre félve attól, mi lesz, ha majd ismét egyedül kell szembenéznem a nebulókkal? Na ne! Odaléptem a táskámhoz, kihalásztam belőle egy doboz bonbont. Reggel vásároltam a szülinapomra. Kibontottam, megszámoltam. Mintha csak erre az alkalomra csomagolták volna.
Nyugalmat erőltetve magamra mentem vissza az osztályba. Az első sor első padjánál kezdtem. A szokásos lárma kezdett elhalkulni. Diákjaim visszahőkölve bámultak rám. Diriért indultam, bonbonnal jövök? Vagy a tanárnő bomlott meg, vagy a doboz táján bűzlik valami. De bizony, rendben volt egyik is, másik is. Az első két-három diákot még noszogatni kezdett, de aztán rájöttek, hogy semmi cseltől, semmi behúzástól nem kell tartaniuk.
A második sor első padjához értem. Abban lapított sunyin vagy megszeppenve, de mindenképpen behúzott nyakkal a fő hangadó, lelkem fekete keserve. Eléje toltam a dobozt: vegyél. De ugyan várhattam hogy kinyújtsa a kezét. Latszólag zaklatottan ült a padban. Sokadik kérlelésre sem volt hajlandó venni a bonbonból. Fogtam hát egyet, és leraktam elé a padra.
Meséljem tovább? Síri csöndben zajlott le az utolsó franciaóránk. Sehol egy pisszenés, sehol egy szemtelen vigyor vagy ablakon ki-, beugrálás. Egy se bukott meg.
A tanítás utolsó utáni napján, a nyári szünet friss kezdetén, fullasztó melegben vártam a buszra, ami hazafelé vigyen. A poros úton szinte botorkálva közeledett egy aprócska legény. Ő volt. Az osztály réme. Még csak árnyék sem volt a közelben, ahova jelképesen elbújhassak. Aztán csak megállt mellettem. Jó napot kívánok! Hova tetszik utazni? – hallottam a tőle szokatlan hangvételű és nem várt szavakat. Miután ugyanolyan csendesen szolgáltam a szükséges tájékoztatással, s viszontag megkérdeztem, hogyan telik a vakáció, újabb fordulattal lepett meg:
Tanárnő, ugye visszajön és ősztől ismét önnel tanulunk? Kérem szépen, ha lehet, legyen a mi osztályfőnökünk!
“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...”. Mukkanni se bírtam néhány másodpercig. Én? Oszijuk? És ki kér meg rá? Aki a legtöbbet zongorázott az idegeimen? Nem küld a Szaharába, nem csúfolkodik. Én nem ismerem ezt a gyereket! Ez nem az, akinek a neve benne van az 5A naplójában! Álmélkodva néztem körül. Bekerültünk egymás szeretetének hatókörébe.
És rádöbbentem, hogy nem vagyok bukott tanár. Vivát! Éljen a szeretet!

Túl az év derekán

Valami meg kell, hogy törje a júliusi csendet. Júniusban élvezem a még hosszabbodó nappalokat, érzem, hogy a java (az évnek, a nyárnak, a várakozásnak) hátra van. Amikor pedig belecsöppenek ebbe a nagy "javába" az akárminémű várakozásnak - konstatálom, hogy kezd csappanni a kedvem. Hál' Istennek, nem az életkedvem, csupán a várakozási kedvem, mert hát aminek a felén túl vagyunk, az már csak kevesbedik, a jónak a kevesebb része pedig sosem hat rám túlságosan felemelően. Pedig kiskanálnyi méz is édesíthet meg sokkalta jobban csészényi teát, mint csészényi cukor vödörnyi esővizet. Jah, lehet, hogy sántít a hasonlat, de az álmossággal párosult vidámságlohasztó lapos - mai - életérzésemnek a tőle telhető legmagasabb eszmefuttatásábol ennél mélyebb filozofálásra nem telik. Ha körülményes megérteni, magatokra vessetek, a megértéséért felelősseget nem vállalok! Elég nekem az, ha mások veszik maguknak azt a merész (hogy ne mondjam piszokul szemtelen) elhatarozást, hogy eldöntsék: mire is gondoltam, amikor ezt vagy amazt írtam. Mert ugye ha nekem csak négy kerekem forog a homloklebenyem fölötti részben, az előbbi illetékeseket már egy golyóbissal többel áldotta vagy átkozta meg - no, nem az Ég - saját bölcsködésük. Innentől fogva én mar plusz egynek számítok saját magam gondolatvilágában, hiszen van aki már eldönti, mit is gondoltam, amikor egy szót kiejtettem, mi forgott az agyam ködös zugaiban, amikor három mondatot leírtam, sőt mitöbb milyen is vagyok, amikor még csak meg se szólalok, csak pusztán létezem. Ezen oknál fogva a mai, rám próbálva irdatlanul bő napon teljes sztrájkot hirdetek. Még nem döntöttem el, hogyan és miben fog megnyilvanulni a sztrájkom, tény, hogy már bejelentettem. ITT. Mert bolond az, aki akkor is leizzasztja magát a munkával, ha a fizetését hazaszállítja a postás, mégha napestig csak lógatta is a lábát. Meglehet, valami agytornáztató tevékenység beszüntetését fogom megcélozni, utóvégre onnan indultam el, hogy lapos nap és laposabb életbölcsesség... Lassan elkezdem a sztrájkom, még mielőtt lejárna e nevezetes dátum. Addig is üzenem mindazoknak, akik ötödik kereküket nem mások hiányait pótlandó használják, hanem tulajdon IQ-juk meredek csúcsait igyekeznek nulla egész nullákkal magasítani - hagyjanak békén! Jól elvagyok én a saját gondolatvilágomban, nem igénylem azt a fáradságot, amivel interpretálni próbálják ki nem mondott, meg se gondolt elmélkedéseimet. Bányásszon mindenki a saját bányájában, ne robbantsa fel a szomszédét! Aki pedig saját gondolatait annyira nem tudja ráncba szedni, kordában tartani, hogy legalabb illedelmes kritikaval hűtse le a másik felmelegedő hangulatát, váltson repülőjegyet Alaszkába. Csak odafelé. És ne magyarázza az én bizonyítványomat, mert aki tudni véli, mire gondoltam, amikor még csak meg se szólaltam, annak bizony Arany János is azt vetné oda: "Gondolta a fene!" Akkor hát mindenjót! Találkozunk sztrájk után. Addig magamban motyogok: "még nem múlt el az év második fele..."