Tévedés ne essék, nem a Mozart-kuglira gondolok, bár kétségtelen, hogy az édesszájúak többsége nem bánná, ha naponta Mozart-csokigolyók záporoznának fejük fölött. Ez úttal, ha Mozart, gondoljunk pontosan arra, amit e név igazándiból takar: a Mozart-zenére.
Hogy sokan vagyunk és sokfélék, köztudott. Amint az a tény is, hogy ki-ki ízlésének megfelelő zenét hallgat. Ám a hatások is különbözőek. Nem mindegy, hogy népzenét, rockot, vagy klasszikust hallgatunk-e. Mindegyik zenét másként fogadja az agy, másként dolgozza fel, másként reagál rá és más-más eredményeket hoz ki belőle.
Van a zenének egy ága, amit némelyek "intelligens" zeneként emlegetnek. Erre szeretnék most példát említeni, de előbb hadd meséljek el egy rövid sztorit.
Köztudott, ugye, hogy Einstein gyerekként nem igazán remekelt iskolai eredményeivel. Még véletlenül se ágaskodott benne a zseniségnek bár egy soványka áruló jele. Nehezen beszélt, és enyhén szólva butának tartották, emiatt tanítója azt tanácsolta Einstein-apukának, vegye ki a fiát az iskolából és taníttassa valamilyen mesterségre.
Paulin Einstein erre fel mit tett? Hegedűt vásárolt a fiának! S amint a kicsi Einstein fejlődni kezdett a zenében és Mozart szonátáit hegedülgette, úgy kezdett el fejlődni értelmi képessége. Felnőttként félig komolyan, félig tréfálva mondogatta: "Ha okos lettem, az a hegedűnek köszönhető!"
A Mozart-effektust 199o-ben fedezte fel egy francia orvos, név szerint Alfred Tomatis. Megfigyelte, hogy bizonyos harmonikus hangok olyan frekvenciákat tartalmaznak, amelyek "feltöltik" az agysejtek magjait, amelyek apró elemekhez hasonlóan működnek. Tomatis felfedezte, hogy a szürkeállományt regeneráló zene az, amely 5000-8000 Hz-es frekvenciának felel meg. Nos, Mozart zenéje éppen ezt a skálát fedi le! (A maradak éneke, a klasszikus és a barokk zene is). Tomatis óta tudjuk, hogy Mozart zenéjének hallgatása lényegesen javítja az értelmi képességeket. A pozitív hatás ezzel még korántsem ér véget. A harmonikus zene (maradjunk Mozartnál) növeli az endorfin (boldogsághormon) szintjét és egy olyan ellentest fejlődését, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, s csökkenti a fertőzésveszélyt a szervezetben.
Tíz percnyi Mozart-zene hallgatása után az elemi iskolások IQ-hányadosa 8-9 ponttal nőtt az absztrakt gondolkodást mérő tesztekben.
A példákat sorolhatnánk, de befejezésként csupán még egyet: a matematika és egzakt tudományok terén a legragyogóbb eredményeket elérő japán diákok kötelező módon a gimnázium első évének végéig intenzív zeneoktatásban részesülnek.
Van eldobni való idegsejtetek? Ha nincs, akkor ajánlom szeretettel: Mozartot mindenkinek!
Miért a "A Hermon tövében."? Mert szeretem, hogyan hangzik annak a hegynek a neve, amely Szíria és Libanon fekszik. Sok történésnek volt néma tanúja ez a vidék! Csaták a zsidók honfoglalásakor, de áldást jelentő harmatszállás helye is, ahol életet nyer az ember... Amit itt olvashattok - egypercesek - az én történeteim; a világ, ahogy én látom, az élet, ahogy én tapasztalom. Örülök, ha olvasóként visszajeleztek, s egy megjegyzéssel megajándékoztok. Legyen bővelkedő az életetek!
2008. október 27., hétfő
Mozart mindenkinek
Tévedés ne essék, nem a Mozart-kuglira gondolok, bár kétségtelen, hogy az édesszájúak többsége nem bánná, ha naponta Mozart-csokigolyók záporoznának fejük fölött. Ez úttal, ha Mozart, gondoljunk pontosan arra, amit e név igazándiból takar: a Mozart-zenére.
Hogy sokan vagyunk és sokfélék, köztudott. Amint az a tény is, hogy ki-ki ízlésének megfelelő zenét hallgat. Ám a hatások is különbözőek. Nem mindegy, hogy népzenét, rockot, vagy klasszikust hallgatunk-e. Mindegyik zenét másként fogadja az agy, másként dolgozza fel, másként reagál rá és más-más eredményeket hoz ki belőle.
Van a zenének egy ága, amit némelyek "intelligens" zeneként emlegetnek. Erre szeretnék most példát említeni, de előbb hadd meséljek el egy rövid sztorit.
Köztudott, ugye, hogy Einstein gyerekként nem igazán remekelt iskolai eredményeivel. Még véletlenül se ágaskodott benne a zseniségnek bár egy soványka áruló jele. Nehezen beszélt, és enyhén szólva butának tartották, emiatt tanítója azt tanácsolta Einstein-apukának, vegye ki a fiát az iskolából és taníttassa valamilyen mesterségre.
Paulin Einstein erre fel mit tett? Hegedűt vásárolt a fiának! S amint a kicsi Einstein fejlődni kezdett a zenében és Mozart szonátáit hegedülgette, úgy kezdett el fejlődni értelmi képessége. Felnőttként félig komolyan, félig tréfálva mondogatta: "Ha okos lettem, az a hegedűnek köszönhető!"
A Mozart-effektust 199o-ben fedezte fel egy francia orvos, név szerint Alfred Tomatis. Megfigyelte, hogy bizonyos harmonikus hangok olyan frekvenciákat tartalmaznak, amelyek "feltöltik" az agysejtek magjait, amelyek apró elemekhez hasonlóan működnek. Tomatis felfedezte, hogy a szürkeállományt regeneráló zene az, amely 5000-8000 Hz-es frekvenciának felel meg. Nos, Mozart zenéje éppen ezt a skálát fedi le! (A maradak éneke, a klasszikus és a barokk zene is). Tomatis óta tudjuk, hogy Mozart zenéjének hallgatása lényegesen javítja az értelmi képességeket. A pozitív hatás ezzel még korántsem ér véget. A harmonikus zene (maradjunk Mozartnál) növeli az endorfin (boldogsághormon) szintjét és egy olyan ellentest fejlődését, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatot, s csökkenti a fertőzésveszélyt a szervezetben.
Tíz percnyi Mozart-zene hallgatása után az elemi iskolások IQ-hányadosa 8-9 ponttal nőtt az absztrakt gondolkodást mérő tesztekben.
A példákat sorolhatnánk, de befejezésként csupán még egyet: a matematika és egzakt tudományok terén a legragyogóbb eredményeket elérő japán diákok kötelező módon a gimnázium első évének végéig intenzív zeneoktatásban részesülnek.
Van eldobni való idegsejtetek? Ha nincs, akkor ajánlom szeretettel: Mozartot mindenkinek!
2008. október 5., vasárnap
Hozzátok szólok, emberek!
Levelet kell írnom. Nem a postás viszi ki, de küldöm Mindenkinek, aki levelet vár. Valahonnan. Valakitől.
Az elmúlt héten az idegsebészetre kerültem. Ne ijedjetek meg: nem fektettek be, nem én voltam a páciens. Csak a nyárról elmaradt szigorlatot kellett pótolnom. Csak tudtam volna előre, mit is választok gyakorlatozás végett! Ezerszer jobb lett volna ortopédián maradni, ám az embert hajtja az újabb és újabb ismeretlen terület felfedezésének a vágya.
És megismerkedtem az intenzív terápiával. A világ minden pénzéért nem gyakorlatoznék ott még egy hetet; de semmiért sem adnám, hogy ott voltam két napig.
A baloldali kórterem egyes ágyán idős bácsi feküdt (gyengébbekre való tekintettel, nem részletezem, hogyan). Előbb azt hittem, csak alszik. De tévedtem, kómában volt. Agyvérzés érte. "Kész, vége...", suttogta az ápolónő. A nővér odahajolt, és kitapogatta a bácsi nyaki erét. Még élt, csak ritkán lélegzett.
Vele átellenben négy éves kislány sírt fel. Anyja őrizte az ágyát. Aznap reggel hozta be őket a mentő. Egy ló éppen arca közepén, orron rúgta a gyereket. Sose tudjátok meg, hogy néz ki egy ilyen kislány! Nemcsak az orra lett oda. Megingott a lábam, reszketett a kezem. Istenem, egész életére tönkre van téve e gyerek! Sose lesz már szép, üde kis tekintete!
A jobb oldali teremben két férfi feküdt. Egyik ugyancsak önkívületben, a gépek éltették. A másik, fiatal férfi, munkabalesetet szenvedett; azzal hozta ki sodrából az ápolóját, hogy fejét ide-oda mozgatta a párnán, holott ráparancsoltak, maradjon abban a helyzetben, ahogy elhelyezték, ne lógassa a fejét, mert elmozdulnak a különféle csövek. Fügét mutatott a rákiabáló ápolónak, nem volt lehetősége többféle tiltakozás közül választani. Később még motyogott is, és azt firtatta, mikor jön a felesége és kétéves kisfia látogatóba. Látni akarja őket.
Másnap reggel a baloldali szoba egyes ágyán már új beteg feküdt. A tegnapi: elköltözött. Oda, ahol már semmi sem fáj.
A jobb oldali kórteremből egyik se hiányzott. Az idősebbiknél semmi változást nem észleltem: csendesen készült parttalan vizeken evezni. A fiatalabbik ágyánál viszont megrendülten álltam meg: a tegnap még mocorgó, bosszantó beteg mára csak egy darab öntudatlanul heverő testté vált, ami kétségbeesetten próbálta pumpálni a levegőt a renyhe tüdőkbe. Hasa szaggatottan emelkedett föl, s ereszkedett vissza, szinte vonaglott az életért vívott küzdelmében. Tegnap még kisfia után vágyakozott. Holnaptól már kisfia vágyakozik apja után...
És volt egy harmadik kórterem is, ahova csak a második napon léptem be. Apa őrködött fia álma fölött. Régóta beköltözhettek, ezt mutatták a személyes tárgyak is (családi kép a kagyló fölött polcon, könyvek, stb). Motorbicikli-baleset. Skalpjának egynegyede hiányzott! Uram, ne hagyj el, csonkolt fejet sose láttam! S amikor apa vigyáz szerencsétlen fiára, kell-e nagyobb bánat? Látni ahogyan lassan száll ki az élet csemetédből, aki életedből lett?
Odamerészkedtem az ágyhoz, mialatt a nővér a légutak leszívását végezte. A húszéves vézna test összerándult. Egyik oldalon a megtört apa, másik oldalon mi ketten a nővérrel. Megfogtam a mozdulatlanul heverő kezet. Hátha észlel egy kis együttérzést! Hátha megérzi, hogy életre kívánjuk, bár nem a mi hatalmunkban áll az élet. Szeme sarkában ott feküdt egy könnycsepp. Csak feküdt, akár a gazdája, nem gördült le, nem törölte le senki. Azóta őrzöm ezt a cseppet lelkem retináján. Feledni nem tudom, ezt felejteni hasztalan.
Hozzátok szólok, emberek! Hozzátok, akik ma még éltek és lélegeztek, dolgoztok és mozogtok, vágyakoztok és szerettek! Embereket láttam meghalni, és semmit sem tehettem értük! Tehetetlenül álltam mellettük: összeszorított ajkakkal búcsúzni azoktól, kiket nem ismertem, és fohászkodni azokért, akik még vannak. Akik még megmaradnak. Ha csak egy jó szót mondhattam volna mielőtt útra kelnek! Ha csak biztathattam volna azzal, hogy hamarosan gyönyörködhetnek kisfiukban, ha bátoríthattam volna őket, hogy hamarosan maguk sétálnak ki e siralomházból! Nem volt kinek adnom egyetlen jó szót sem. Ugyan mit suttoghat a szájam, amikor a másiké már lezárult?
Istenem, mennyire nem értékeljük azt, amink van! Járásunk, hallásunk, látásunk, mozgásunk. És mennyi mindenért rohan és izzad az ember, olyasmiért, amit nem visz magával, s ami nem segíti visszajönni haláltusájából.
Nektek írok, magamnak írok. Ne vigyétek magatokkal azt a sok jót, amivel ma még megajándékozhattok másokat! Ne sajnáljátok baráttól és idegentől, családtól vagy akár koldustól is az élet javát. Adjatok, adjatok, adjatok. És ne várjatok érte semmit cserébe. Mert boldogabb az, aki az övéből adhat egy hajszálnyit is annak, aki most már hajszálba is kapaszkodna.
Láttam meghalni embereket, és cövekként álltam mellettük. És megértettem, hogy nincs sok keresnivalóm köztük. Mert várnak rám az élők, akik még elfogadni tudnak. Egy csipetnyi szeretetet, egy mosolyt, a holnap reménykedő biztatását.
Hozzátok szólok, emberek! Reátok is várnak valahol.
2008. szeptember 29., hétfő
SZEPTEMBER VÉGÉN
2008. szeptember 21., vasárnap
Csak megjegyzés, semmi más
Úgy tűnik, eddig csak magammal beszélgettem a blogszobámban. Amikor először nyitottam ki ajtaját, kitűztem a táblát: ha valamit megkedvelsz itt, elviheted magaddal, csak hagyj helyette egy rövidke megjegyzést.
Eddig kaptam talán hármat vagy négyet. Nem sok. De sokatmondó lehet, ha arra gondolok, hogy: 1) a látogatóm nem sok érdemlegeset talál itt. Ezért, akár a hajó a vízen, nyomtalanul elsiklik (az olvasottak fölött). Tehát - egyedül szövegeltem. Szomorú... 2) Talál itt egyet-mást, amiről úgy érzi, neki (is) való. Csak épp nem hagy helyébe semmit. Még egy kurta megjegyzést sem, mégha örül is a vinnivalónak. Ebben az esetben, mégha kedvezőbb is rám nézve, mint az 1) pont, szintén csak monologizálok. És motyogom magamban: "... megloptak." Mert nem hagytak egy árva megjegyzést sem. (Tetszett? Nem tetszett? Hiábavaló az egész?) Pedig ingyen lenne.
Kopogtatás nélkül léphettek be ezen az ajtón továbbra is. De ha lábtörlőjén hagytátok az út porát, búcsúzáskor - ha nem esik terhetekre - hagyjátok a kilincsen kezetek nyomát (is).
Alássan köszönöm, s minden tiszteletem!
2008. szeptember 14., vasárnap
Vigasztalni kéne
Vigasztalni kéne. Jó szót mondani kéne, helyénvalót, biztatót, szépet és vidámítót. Erősíteni kéne, lelkesíteni és bátorítani, jobb jövőt láttatni, reménykeltőt és életre érdemeset. Kellenének a szavak, maguktól sorba rendeződjenek, jöjjenek a melléknevek, ékesítsék a főnevet, tündököljenek az igék, illeszkedjenek az őket megillető alanyokhoz és tárgyakhoz.
Kellene a vigasz. Másnak és másoknak. Tőlem nekik. Kellene egy ígéret, kellene, kellene. Csak épp nem találom a jó szót, nem találom az ígéretet, mert nem lehet. Nem ígérhetek más nevében, más helyett. Nem vagyok próféta, hogy megjövendöljem: igenis, minden jóra változik. Nem tudok biztosítást sem kötni - semmire.
Vigasztalni kéne, szavakat sorjázni, gyengéket erősíteni, beteg szíveket bekötözni, fájó sebeket enyhíteni. De csak keresem a szavakat, és szavakba ütközöm. Elcsépelt, közönséges, általános, bölcselkedő, hivalkodó szavak állják az utam. Akármit is mondok, csak szavak köntösébe öltöztetett viaszbábu. Élettelen, segítségre képtelen.
Vigasztalni kéne!!! És nem tudok. Jó szóra volna szükség? Szépre, nemesre? Á, dehogy! Csak melegre, egy kis lélegmelegre. Meleg kabátot kéne borítani a didergőre, szeretetből szőttet, együttérzéssel kivarrottat. S ha nincsen ilyen kabátom, magamhoz vonlak és átkarollak. Félkézzel letörlöm a könnyeidet, mialatt a szemem sarkában lappang egy árulkodó könnycsepp. És ránk telepedik a szótlan csend. A vigasz?
2008. szeptember 1., hétfő
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA
- Petőfi Sándor -
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
(Erdőd, 1848. november 17–30.)
(Annak idején, az általános iskolában az utolsó 3 szakasz nem szerepelt a tankönyvben. Hát én sem szerepeltetem. Akit érdekel - mert szépnek bizony szép! - olvassa el az interneten. Nekem is újdonság volt végigolvasni a teljes verset.)
2008. augusztus 31., vasárnap
Nyárutói számolgatás
Augusztus is eltelt. Nem sok idő volt írásra. Most sincs sokkal több, de érzem, hogy muszáj egy kicsit kivetni a gondolataimból, amik nem épp szertelenek, de rendszerezetteknek sem mondhatnám. S az izgalmasságukat növelendő, ékezethiányos a technika birtokomban levő vívmánya. Egyenként kell kimásolnom egy már meglevő szövegből a magánhangzókat, és utólag behelyettesíteni a megfelelő helyekre. Ciki, de mit tegyek! (Ha nem lennék ennyire lusta, amennyire per pillanat vagyok, szépen áttelepdnék a másik fotelba, amiben ülve kultúráltabb formába önthetném az írományomat, hiszen a "nagy gépen" magyar billentyűzet is található. De na! Ennyire már nem futja az ambiciómból. Húsz másodpercnyi plusz mozdulat helyett inkább rádolgozom - egyhelyben ülve - fél órát... Ismeretlenek kedvééert: ez is én vagyok!).
Augusztusban sok minden történt; nem mintha máskor nem történne, viszont eléggé mozgalmas volt, jött-ment, lótott-futott, utazott es megérkezett rendre a család mindegyik tagja valahonnan valahova, de leginkább haza. Én például Londonból repültem meg autóztam Erdélyországomba.
Na de hagyján az utazások! Voltak ám más jellegű események is. Sorolom: Tibi tesóm szülinapja, aztán Csillával (azaz első es egyetlen feleségével) való házassagkötésének 10. évfordulója, következett még egy néhany ismerős szülinapja, s mindez augusztus végén zárult a húgom polgári esküvőjének 5. évfordulójával (az egyházi kesőbb volt). Szóval egyiknek a tizedik, a másiknak az ötödik házassági évfordulója. S most jön a vicces: anyukám addig töprengett, számolgatott, osztott-szorzott magaban, amig kisütötte, hogy ha csökkenő sorrendbe helyezzuk a már említett számneveket, vagyis igy: 10, 5, ... ezután már csak a 0 (azaz nulla) következik, és ha egy évvel előre utazunk a jövőbe, a számsornak természetszerűleg és logikusan igy kellene alakulnia: 11, 6, 1... Értitek, ugye? Az az árva 1 (egyes) jelezne a harmadik, bekötött fejű gyerekenek azt a bizonyos évfordulóját. S ki az a harmadik? Hát én!
Ezen a nagyon bölcsnek - és ismétlem, matematikailag nagyon logikusnak - tünő okfejtésen kicsit elmerengett a család összes nőnemű tagja. Én meg gyorsan előszedtem mindkét kezem meglévő tíz ujját és kiszámoltam, hogy 0+1=1, vagyis ahhoz, hogy jövő ilyentájt már én is nosztalgiázva gondoljak vissza az idéni lagzimra, valahogy éppen idén ilyenkor kellene férjhez menni. Ettől az eredmenytől aztán megnyugodtam, mert bizony nem szeretem összecsapni a dolgokat, s a vásár mindig kettőn múlik (így tartja a népi bölcsesség), tehát ilyesfajta hirtelen veszély nem fenyegethet, még mindig szabadon oszthatom be a kevéske szabadidőmet, utazhatom el a kispórolt pénzemet és alhatom reggel 8 után is, ha nem várnak rám eget rengető és sürgős feladatok. Juppi, ettől széles jó kedvem lett. Mondanom se kell, ugyanezek az okok cseppet se derítették jó kedvre mutterkámat, inkább sóhajtott rá egy sort. Nem tudom, mit sajnált jobban, azt hogy nem jött be a számítása, vagy netán a további lehetősegemet a nem-korai kelésre, de tény, hogy az 1 biztosan nem a 6-ra es 11-re fog következni. Hihiiiiiiiii, ne csípkedjétek magatokat, nem sietek. (Jaj, ezt inkább a szomszédnéniknek kéne valahogy beadni, nyugodjanak le).
Most kéne valami nagy okosat irni, de ez már nem jön össze. Ha Pitágorász vagy Bolyai lett volna a nagybácsikam, lehet, kiügyeskedtek volna egy olyan egyenletet, ami tökéletesen illeszkedjék a képbe, és csakis az én esetemre legyen alkalmazható. De erről lekéstem.
Ha változik valami a családi egyenletünkben, majd idejében szólok, jó? Addig fogadjatok meg egy jótanácsot (inkább szingliknek szól!): sose logika alapján számolgassátok a (leendő) fontos évfordulókat. Elég a megfontolás, aztán mindent bele!
Üzeni ezt alulirott xy, alias Judit, aki már csak biztosra tudja, hogy nulla meg nulla mindig nulla, rosszabbik esetben pedig mínusz egy! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)