Tartozás

(az alábbi sztori nem sajátom, én is csak olvastam. De tapasztaltam is!) A kisfiú kiment a konyhába, ahol édesanyja épp vacsorát főzött és átnyújtott neki egy teleírt papírlapot. Az anya megtörölte a kezét a kötényében, kezébe vette a papírt, és a következőket olvasta: ”Fűnyírás 5 dollár. A szobám kitakarítása ezen a héten 1 dollár. Bevásárlás anya helyett 5 dollár. Vigyázás az öcsémre, amíg anya bevásárolt 2 dollár. Szemétkihordás 1 dollár. Jeles félévi bizonyítvány 5 dollár. Szemétszedés és gereblyézés a kertben 2 dollár. Összes tartozás: 21 dollár.” Az anya lenézett gyermekére, aki várakozásteljesen állt előtte, egy kicsit kutatott emlékezetében, majd tollat ragadott, megfordította a papírlapot, és ezt írta a hátoldalára: ”Kilenc hónapig méhemben hordoztalak - ingyen. Éjszakákon át virrasztottam melletted, ápoltalak, imádkoztam érted, - ingyen. Melletted álltam a megpróbáltatások idején és nem egyszer megrikattál - ingyen. Mindent egybevetve, ingyen és bérmentve szeretlek. Álmatlanul hánykolódtam, szorongtam, hogy mi vár még rád - ingyen. Játékokat, ennivalót, ruhát kapsz, sőt még az orrodat is megtörlöm - ingyen. Ha mindezt összeadjuk, a szeretetem teljes költsége: 0 dollár.” Amikor a fiú elolvasta amit az anyja írt,hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, egyenesen az anyja szemébe nézett, és így szólt: - Nagyon szeretlek, anyukám! Aztán fogta a tollat, és jókora betükkel számlájára írta: "FIZETVE".

Utazás és egy lecke

Az úgy volt..., hogy tavaly óta készültem rándulni egyet a szomszédoknál. No, nem épp tőszomszédoknál, hanem eggyel tovább. Aztán a Tavaly legyártotta terveimnek kissé másított kivitelezését, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyivel le is mondtam az eredeti tervről. Vagy inkább célról. Az Idén pedig meghozta azt, amit mulasztott a Tavaly. Tehát elindultam a szomszédba. Mondtam, ugye, nem a tőszomszédba. Kellett hozzá gépkocsi, kellett vonat, busz meg egyéb, négy keréknél sokkal többen guruló utazó alkalmatosság. Murphy törvénye szerint, ha valami elromolhat, az el is romlik. Vagyis a szomszédban töltendő időre vonatkozó ütemtervem. Jááá, javítsak, lehet úgy is mondani, kissé módosult. Tetszetősebben hangzik, mint az “elromlik”. Szóval, módosult. Lényeg a lényeg, mondaná Kati, a pesti barátnőm, attól még csak bejött a kirándulás. Három fő Bé-betűs országuraló város porát tapothattam (szerencsére, kevesebb volt bennük a por, mint saját fővárosunkban). Budapest, Bratislava (magyarul ugye, Pozsony) és Bécs. Kisebb megállóhelyek, de számomra nagyon kedvesek: Bécsújhely (gyengébbekért: Wiener Neustadt), Púchov és Komárom (utóbbi kettő Szlovákiában). Az időjárás jóvoltából, sikerült alaposan “ráfáznom” utazgatásaimra meg fotós szenvedélyemre, hiszen szobában ülve nem lehet eljutni vágyott helyekre, kesztyűs kézzel meg nem lehet a kamera gombját kezelni. Szóval, “ráfázott” a kezem a gépre (hihi, szuper ez a mi drága anyanyelvünk! Remekül lehet játszani vele). Bécsről ne is szóljak! Ott már fázásnál többre jutottam, fagyásközelbe értem. Kegyetlen szelek fújtak; s mire a Schönbrunn tavaszra készülő kertjeit akartam újracsodálni, odafajult a szél, hogy már-már eltérít városnézői körutam utolsó szakaszától, s bemenekülök egy kis védettebb helyre. Végül is szembeszálltam a hideggel és dacosan, csakazértis! – róttam az utakat. Az emlékért, megérte! A sok szép hely, vár, kert, park, történelmi emlékmű meg a kedves emberek – ismerősök és addig ismeretlenek – alaposan felpumpálták szerotonin-szintemet. Akadt egy-két alkalom, amikor az adrenalin is érezhetően megugrotta magát, de hát kérem, csak a halottak nem reklamálnak már semmi ellen. Megcsodáltam a szlovák külnegyedek kedves hangulatát, az osztrák telkek rendezettségét, elkönyveltem a még jobb sorsra vágyó lélek sóvárgásait, plánolni kezdtem egy-két eshetőséget, megvalósíthatónak vélt célkitűzéseket, örültem a látogatásoknak, elraktároztam jó emlékeket, számolgattam máris a napokat egy esedékes következő kiruccanásig... De amikor beszálltam a Pestről hazafelé vivő buszba, kurjantani lett volna kedvem. S amikor átszállás után, a vonatablakból megpillantottam városkánk reggeli csendbe burkolódzó körvonalait, egyszerre csak hevesebben kezdett verni a szívem. Nagyon kalimpált, mint első randikor szokott. A talpam megérintette a peron kövét, jó mélyre szívtam az édes levegőt, s szinte futva húztam magam után a bőröndöm: OTTHON, ÉDES OTTHON!

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

- Azt, hogy március van - ami nem szenzációs, ti is tudjátok, hogy március -, de nem látszik. Vettétek-e észre? - hogy ilyenkor már rügyezni kezdenek a fák, ám az idén az évszakra jellemző nagyobb meleg ellenére, nem fakadtak még rügyek. - hogy "tavaszi szél vizet áraszt". Nagyon is látható módon. De eddig csak énekből tudtuk ezt. Az idén vettétek-e észre, hogy tényleg igaz? - hogy március 8-án a legtöbb köszöntést - "Boldog Nőnapot!" - nőktől kapták a nők. - hogy nem tudom elfogadni a Nőnap fontosságát. Egy nap az évben... És a többi? Március 8-nak a böjtje? - hogy "a lopott víz édes, a titkon való étel gyönyörűséges" (Péld 9:17). Azért van annyi szomjas és éhes ember. - hogy nem minden szomjas ember olthatja szomját vízzel. Valakinek ecetet is adtak. - hogy az éhes ember nem elégszik meg jótanáccsal. A kalács jobb. - hogy nem mindenki barát, aki annak vallja magát. Mondják, hogy az igazi belép az ajtón, amikor a többi pont lelép. - hogy "nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! – Elsőnek, elől indulni el!" - és "nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, de tenni, tenni kell!" - hogy sokszor akarjuk a jót rosszul, mert a meglátnivaló rosszat nem is látjuk. - és a szikra se melegít senkit, ha nem a gázrózsa, hanem a benzines tartály mellett sül el. Nem mondhatom el senkinek, de elmondom mindenkinek, hogy "Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírni kell, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel."

Örömóda - rekviem helyett

Még jól benne voltunk a télben, amikor apró kis lándzsahegyek kezdtek kifele kandikálni a fagyos földből. Évről-évre meg nem szűnő bámulattal adózom a természet eme csodája láttán. E parányi fejecskék küzdenek hóval, jéggal, faggyal - hogy végül győztesen kerüljenek ki: február elejére tisztességesen felnőtt hóvirágokká növik ki magukat. Sorjáznak a kerítés mentén az árnyékban, s hogy a napocska sose fordul arra, nem róják fel neki. Ők csak nőnek, csendesen és nem sok teketóriával. A fagyos cúg viszont szemtelenül váratlanul rohant vissza február második dekádjában. Annyira pimaszul tört ránk, hogy másodnapján már csak rekviemet lehetett énekelni a fehér fejű csöppségek fölött. Szelíden és fagyottan feküdtek jobbra-balra dőlve a dermedt földön. A selymes, zöld fű nem lengedezett körülöttük, magába roskasztotta őt is a kegyetlen Fagy. Cinkék sem röpdöstek vidáman a kertecske táján, s a látvány inkább Mindenszentek ünnepére illő lelkiállapotra állított be, hogysem télmenesztő örömre. A rémesen vacogós három napot aztán felváltotta a napsütés. Tudjátok, az az igazán fényes, jó kedvre hangoló napsütés. Amikor az ember arra (is) gondol, hogy ha ez a drága idő tartotta volna magát korábban is, nem kéne búsulni a fagy ártalma miatt. Mert plántáimat nem kerülte el a végzet szele. Ám végzet ide, sors oda, a napsütés mégiscsak áldott jó idő. Olyannyira jó, hogy merészkedek egy pillantást vetni a szépségeim temetőjére. És lássatok csodát! Gyengélkedve ugyan, de már lábadozófélben, egyenesednek ki elhalt virágaink! Jó néhány már derekasan kihúzta magát, a többi pedig még küzd a csúzzal. Láss csodát és ne higgyed! Visszatértek egyirányúnak hitt útjukból. Bár kopogósra fagytak, s pirinyó fejüknek párna lett a talaj, nem búcsúztak el végképp e világtól. Erősen küzdöttek. Megérte! Azóta is nőttek. Hogy mennyire erősödtek, s még egy fagyot hogy bírnának el, Isten tudja. De hogy most szépek, fehérek, érettebbek, az "holtbiztos"! Meglehet, nem idegen nekik Tóth Árpád: Isten oltó-kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom. ..... Szépek és vidítók vagytok, hóvirágok!

A helyben topogás ára

Kevés elszomorítóbb dolog van az életben, mint a veszteglés, a helyben topogás. Az az állapot, amikor némelyek (vagy sokan?) úgy érzik, megfeneklett életük csónakja, sekélyes vízre került, kiszállni kellemetlen belőle, de mély vízre sem tudnak már beevezni vele. Munkakedv lelohadva, tervek - "á, lejártak azok az idők!", a házasság üdesége megkopva, világfelfedezői, udvarlási, tanulási vágy a süllyesztőben, értelmes és hasznos, egyszersmind időigényes programok csak múlt idejű igealakokkal említendők, a vidám kiruccanások helyét elfoglalja a tévé előtti tespedés, ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó, azt a szürke életét! A megvalósítatlan tettek, beteljesületlen vágyak mögött ott van az a gondolat: az egyén önmaga nem azt az életet éli, amelyet élnie kellene. Életunttá válik, keresi az olcsó feltöltődési lehetőségeket, értéktelen szórakozásokat, könnyű olvasmányokat, izgalmas adásokat, hogy valamivel úgyszólván „feldobja” megszokott életvitelét. Nevezhetnénk ezt az állapotot a lélek megfázásának. Mik az eredmények? Bűnös viselkedések, amiket sosem elemeznek, sem nem cserélnek le, Képességek és talentumok, amelyeket nem ápolnak, nem fejlesztenek, Míg a hetek hónapokká nyúlnak, A hónapok évekké torlódnak, S egy napon visszatekintesz életedre, amelyből A mély, bensőséges és tisztességes beszélgetéseid hiányoztak, Bátor imáid el nem hangoztak, Rendkívüli kockázatokat nem vállaltál, Áldozatkész ajándékokat nem adtál, Életeket meg nem érintettél, Karszékedben csak tespedtél aszalódott lélekkel és elfelejtett álmokkal. Ráeszmélsz arra, hogy nem hallottad meg, amikor e világ kiáltott, és Gyötrő szükségeiben téged keresett. Rádöbbensz arra, hogy a hatalmas Isten hívott, légy része valaminek, ami önnönmagadnál nagyobb. Most, megkésve, látod, ki lehettél volna, de nem lettél, Mit valósíthattál volna meg, de pihentél. Nem válaszoltál a hívásra, foglalt voltál, Elhaladt mellett az élet, és te élve meghaltál. Mered felvállalni ezt a fajta életet? Startból kudarcra van ítélve. A senkik élete, akik VALAKIK lehettek volna. A valakiké, akik senkivé hagyták gyúrni magukat az akadályok által, amelyeket legyőzhettek volna, ha fantáziájuk óriásira nem dagasztotta volna őket; a kicsiké, akik látták magukat nagyokká érve, ha "majd", ha "egyszer" minden tökéletesen fog működni. A csecsemőké, akik sohse szoktak rá az önálló táplálkozásra, még akkor sem, miután kinőttek a bébikorból. Nem RÓLAD van szó. TE mered vállalni az életet, és teszel érte. TE rádöbbentél már arra, hogy része kell, hogy legyél valaminek, ami önmagadnál nagyobb. TE még nagy dolgokat valósíthatsz meg. Csak figyelj a hívásra.

Hitetlenül hívő vallomás

Eltelt egy hónap, amióta utoljára hagytam bejegyzést itt. S ha azt mondom, hogy egy év telt el azóta, akkor sem hibázok. A 2007 tökéletes 7-esét felcseréltük a fejére állított végtelenre. Elkezdődik a visszaszámlálás? Nem hiszek jobb évben, mint a tavalyi. Nem hiszek több örömben, mint a tavaly. Nem számítok több szerencsére, kívánságok beteljesedésére, mint a tavaly. És nem hiszek jobban az embereknek sem. Nem hiszem, hogy az idén jobb barátaim lesznek, mint tavaly, s többet törődnének velem, mint eddig tették. És nem hiszem azt, hogy hitetlentamás volnék. Ne bélyegezzetek annak! Nem vagyok hitetlen. De realista, igen! Mert: hiszem, hogy jobb lehet az évünk, ha én jobb leszek; ha te jobb leszel. Ha mi jobbak leszünk. Hiszem, hogy lesz bőven örömem, nem azért, mert megsokasodik a tavalyihoz képest, hanem mert nagyobbra kerekítem a szemem, hogy jobban észrevegyem a mindennapok "szitáló örömeit", amelyek fölött tavaly csak úgy elsiklott a tekintetem. És lesz elég "szerencse", ha nem szortírozom a szerencsétlenségekhez minden apró-cseprő, vagy nagyobb bajomat - aminél ugyan vannak még nagyobbak, csak nem nekem kell hordozni azokat. S ha nem változnak a barátaim, jobbak lehetnek, ha a jóság és szeretet szemüvegén keresztül fogom szemlélni őket. És tán megpróbálok többet adni, mint amennyit eddig tettem. Mert énrám is számítanak mások - barátként. Hiszek! Mégha hitetlenül is. Mert jobb - igen, jobb! - lesz az idéni év, ha jobb leszek én. ÉN! Aki írom. ÉN=TE, aki olvasod.

HAVAZIK

Idebent duruzsol a kemence.
Odakint lágyan száll alá az este,
Havazik.

Idebent világos a kis szoba.
Odakint botladkoznak a hóban.
Havazik.

Idebent csend van nagyon,
Odakint lábujjhegyen jár az alkony,
Havazik.

Idebent magam vagyok csendben,
Odakint már nyugszik minden,
Havazik.

Idebent a szívem dobban,
Odakint kemény kő koppan,
Havazik.

Fehér immár a kinti táj,
Beterít mindent a fehér báj,
Odakint.

Lenne bár nyugton a belső zug,
S hetvenkedve ne cibálná a zord cúg,
Idebent.

Odakint kergetőznek szelíd, fehér pelyhek,
Idebent magába roskad a lélek,
Reá havazik.

(K.J., sk.)