Maraton

Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. De ha egy új életet akarsz megtapasztalni, fuss egy maratont – mondta valamikor a híres maratonfutó, Emil Zátopek.  

Ezelőtt két héttel még nem ismertem a fenti mondást, ezért csak a tévé előtt szurkoltam a bécsi maraton résztvevőinek. Úgy izgultam értük – egy jó órányi időre, mert lemaradtam a kezdés közvetítéséről –, mintha tőlem függött volna céljuk elérése. Időnként hangosan buzdítottam őket a tévé előtt (vajon segített?), és sűrűn potyogott a könnyem, mert a nemes verseny nagyon mély gondolatokat és érzéseket kavart fel bennem.

A maratonfutók tömegesen indulnak. Minden évben rengetegen neveznek be a leghosszabb futóversenyre, a maratonra. Akár csak az élet versenyébe. Naponta csatlakoznak újabbak a föld lakóihoz, naponta ezrek döntenek affelől, hogy beszállnak a „ringbe” és küzdenek a megélhetésért, hírnévért, diplomáért, kapcsolatokért, főnök kegyeiért, alkalmazottak megbecsüléséért, egy címért vagy éppen a lelki békéért. Mindegyik reméli, hogy a távot lefutja, célját eléri.

A maratonfutók kitartóan futnak. Olyan elszántságot tükrözött az arcuk, amilyet csak megfeszített, céltudatos feladat válthat ki és véshet a tekintetbe. Egyenletes előretörésük, nem hirtelenkedő mozdulataik arról tanúskodtak, hogy az edzést nem tegnapelőtt kezdték el, hanem hosszú idő óta rendszeresen készültek a megmérettetésre.

A versenyzők nem néztek körül, nem bámészkodtak, nem vonta el a figyelmüket semmi, csak a célra összpontosítottak. Tapsolhatott, fütyülhetett a nézősereg, kiálthattak lelkesítő szlogeneket, a futók csak az előttük levő útvonalra szegezték a tekintetüket. Helyenként elágazott az út, csak az aszfalton, a lábuk előtt levő jelek mutatták, merre tart a követendő útvonal.

Egy idő után az út széléről benyújtották a vizes flakonokat. A versenyzők úgy kortyoltak a frissítő vízből, hogy közben egy pillanatig sem fordították el a tekintetüket az irányról, sem nem lassítottak! Fantasztikus céltudatosság és szakszerűség! És ezután következett a számomra végképp érthetetlen, megmagyarázhatatlan és megdöbbentő tette a csokiszínű versenyzőnek: miután kortyolt a flakonból – a fenti módon –, bal kezénél csak úgy, minden további teketória nélkül hátraadta a mögötte levő társának! Alig hittem a szememnek! Ilyen fokozott tempó és koncentrálás mellett gondolt arra is, aki a nyomában lohol? És honnan tudta, hogy a másik pontosan egy méterrel mögötte van? Árnyék nem vetődött eléje, ő meg hátra nem fordult. Egyáltalán, honnan tudta, ki van mögötte? Nem valószínű, hogy valamikor is választ kapok a kérdéseimre, de jó lesz el nem felejteni: ne dobd rögtön az út szélére a vizes flakont; ne kavard fel lábaddal a forrást, amiből ittál. Engedd, hogy mások is örüljenek az általa nyújtott felfrissülésnek.

Közben helikopterből filmezik az eseményt, fentről mutatják a tévések: a versenyzők előtt és mögött autók, motorbiciklik gurulnak, őrködnek, kísérik őket, nincsenek magukra hagyva („ti csak rohanjatok,  amíg ki nem dőltök”) – csak éppen a futást mindegyik magának kell  végigvinnie, a kísérők nem segíthetnek ebben. De ott vannak, bármilyen akadály felmerülne, elhárítanák, hadd folytassák a futók céltudatos előretörésüket, és oltalmazzák őket! Ahogyan az őrző angyalok...

Minél tovább tart a futás, annál kevesebben maradnak elől. A kezdeti nagy, induló tömeg egyre apad. Végül kezd kiválni egyetlen versenyző, fut magában, messze mögötte senki. Az út két oldalán helyenként egyetlen szurkoló sincs, olyan, mintha csak a reggeli kocogását végezné. Senki sem biztatja, senki sem látja. Akkor is fut tovább. Ha az élet küzdelmei közepette hirtelen egyedül találod magad, mit teszel? Elcsüggedsz, hogy túlságosan kiváltál a többiek közül? Esetleg csalódott leszel, mert nincs, aki szurkoljon? A cél továbbra is az út végénél vár rád...

Csorog a víz a magányos futón, hogy bírja? Ha úgy sincs mögötte senki, egy kicsit pihenhetne, letörölhetné az izzadságot az arcáról, gondolom magamban. Mégis szalad tovább. Pedig fél percnyi szünet alatt még nem előzné ki senki. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy az erőfeszítést kísérő izzadságról tudomást nem véve, csak a célra koncentráljon! Magadra ismersz, vagy csak szeretnéd?

A távolság egyre fogy. A cél mind közelebb. A szalag kifeszítve. A küzdelmet figyelemmel kísérők lélegzet-visszafojtva lesik, hogyan szakítja át az első a célszalagot. Aztán térdre esik, és megköszöni Istennek, hogy sikerült.

Ilyen az én maratonom is, a tied is. Nem a többieket kell legyőzni, hanem magunkat és saját korlátainkat, akadályainkat. Ha úgy küzdesz az életben, mint a profi maratonfutó, biztosan győzni fogsz. A cél előtted, a kíséret mögötted. Start!

 

Mióta szúr a tulipán?

A házassági hónapfordulónkra kapott csokor (mert mi nem csak években, hanem hónapokban is számoljuk közös életünk korát) egy hét múltán eléggé összeesett, ezért a biohulladékban kötött ki. Megkérem a férjemet, hogy amikor lemegy gyümölcsöt venni, hozzon egy kis csokor tulipánt is, vendégre számítunk, ne árválkodjék csupaszon a nagyasztal. (Délelőtt én is jártam a boltban, láttam, hogy hoztak virágot, de már sok lett volna cipelni a két nagy cekker mellé.
Jó, rendben.
Aztán elvonulok a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam az esti előadásra. Nyugodtan készülök, kapkodni nem kell. A békés csendet hirtelen a férjem hangja töri meg, ahogy megáll kívül a fürdő ajtaja előtt és leírhatatlan, döbbenettel vegyes felháborodással feljajdul: - Mióta szúr a tulipán?!
Látatlanban, mielőtt még kidugnám a fejem az ajtón, ráérzek, hogy a férjem ismét történelmet ír: házasságunk nagy felfedezéseinek újabb fejezetéhez jutottunk.
Riadt arccal tartja elém a csokrot: - Mondd, hogy lehet tövis a tulipánon??? Vízbe akartam tenni a csokrot, és ahogy rendezgettem, alaposan összeszurkálta a kezemet. Ki gondolta, hogy ennek tövise is van!
Humm, humm... Nem is tudom, nevessek-e vagy sírjak. Inkább nevetek. Mert hogyan is kéne reagálnia a jó feleségnek, amikor a férje kétségbeesett arcát látja, amint rámered egy sárga... rózsacsokorra?
...

Dillema

Születésnapom és egyéb kabarék

Jól indult ez a nap (június 11). Alighogy elaludtam, máris szólt az ébresztő. Persze, korán akartam kelni, hogy ezt a röpke pár órát, ami halandó életünk újabb állomását jelöli, ne oldalt töltsem. Az nem volt betervezve, hogy olyan "korán" alszom el, amikor a madarak már éppen rázendítenek napindító zsolozsmájukra.
A férjemnek csak hűlt helye volt, kulcs nem volt a zárban, tudtam, hogy csak egy ok miatt lehet most házon kívül: a feleségének készíti elő a meglepetést, vásárolja a virágot. Gumicsizmát húztam a lábamra, és leszaladtam a kertbe. Örüljön az a darab földecske is, hogy megszülettem. Megöntöztem a paradicsom- és paprikatöveket, megnézegettem, hogy mindenütt kibújt-e a büdöske és a körömvirág, nincs vagy egy csúszómászó betolakodó a levelek alatt. Miután mindent rendben találtam és a növények felüdültek a kezem munkája nyomán, iszkiri, vissza a lakásba. Csakhogy a kulcs már belülről volt a zárban! :) Becsengettem, mire a kedves férjem hüledezve nyitott ajtót: - hát te nem alszol?! Én meg csendben jövök-megyek a lakásban, hogy nehogy felébresszelek!

Hihi. Nevettem egy jót, hogy észre se vette a hiányomat - persze, hálószoba ajtaját nem hagytam tárva-nyitva -, s gyorsan lecseréltem az öltözékemet ünnepibbre.
Ezek után a kedves férjem a nappaliba invitált. Az asztalra gusztusosan odakészítve az ajándékok, nagy csokor virág, kicsi pakk, nagyobb pakk, üdvözlőkártya. Hejjehajj, ennyi mindent megtapogatni, bontogatni, megcsodálni idő kell, vettünk hát egy félórányi szünetet és reggelizni mentünk a konyhába.
Ott (is) már terített asztal várt, volt ott mindenféle finomság, amit reggelire fogyaszthat a magamfajta kényes vega (összesúgni nem kell a hátam mögött, csak a reggelire vagyok kényes; ne kínáljatok olyankor tükörtojással, kakaóval!) Még színes szalvéta is volt a tányér mellett, amin az állt, hogy "Te vagy a legjobb!" Persze, nem a felszolgált  ételekkel való konkurálásomra kellett ezt érteni, ha már értelmezni akarunk. Kizárólag arra, hogy a férjem eddigi összes felesége közül én vagyok a legjobb. Én vagyok az első... :D (állítólag, az utolsó is).
Igazán jól indult a nap. Most meg már olyan heves, hogy árnyékban is olvadozik a lelkem.

A fenyő halála

Elnézést kérek azoktól, akik csak ezt a megjegyzést látják a fenti cím alatt. Muszáj posztolnom a címet, hogy ezzel kényszerítsem magam az írásra :) - amikor pihentebb leszek. Nehéz nap van mögöttem, jól jön a holnapi majálisozás.
Jó ünneplést mindenkinek! Találkozunk jövő héten! :)

Gyertyafény

Nézem a lobogó gyertyát. Igazán tetszik a hangulat, ami belőle árad. És hirtelen rádöbbenek, hogy ez nem is volt mindig így. Vajon mikor szerettem meg a gyertyákat? Régebben miért nem okozott a gyertyagyújtás örömet?
Mind korábbra megyek vissza időszámításomban. Egészen a gyermekkoromig.
Az iskolából hazaérve, első volt az ebéd. Ritkán kellett nekem megmelegítenem, mert édesanyám legtöbbször otthon volt, mire mi hazaértünk. Ebéd után kaptunk egy kis házimunkát, mikor a mosogatást, mikor a konyha- és előszobalinóleum feltörlését. Mindig akadt valami, mert evés után nem egészséges rögtön íróasztal mögé bújni és tespedni a könyvek fölött. Előbb le kell mozogni egy kis kalóriát. Utána jöhetett a tanulás, a házi feladatok elkészítése. Késő tavasszal és egészen a nyári vakációig bőven jutott nappali fény, és mire a villanyt felkapcsoltuk, már készülhettünk is a lefekvéshez. De télen! A nap korán lebukott a szemben levő hegyecske mögé, és akkor már nem lehetett spórolni a villanyfénnyel. Azok a drágalátos spórlós évek! Mindamellett, hogy jószántunkból is igyekeztünk - mert muszáj volt - takarékosan élni, úgy besegített az állambácsi is, hogy most szinte azt mondtam: illene utólag megköszönni. Hogyne, amikor vigyáztak arra, hogy a szűkös bejövetelünket ne terhelje nagy villamoenergia-számla. Ezt pedig úgy tudták velünk elérni, hogy esténként katt és pakk, máris sötétbe borult a ház. Néha fél órára, máskor órákra. Csakhogy a tanítóinkat és tanárainkat nem sokat izgatta, milyen körülmények között születik meg a házink. A kiszabott feladat legyen meg, slussz!
Ennélfogva az araszos fehér gyertyák abban a tiszteletben részesültek mifelénk, hogy külön fiókban szunnyadhattak a spájzban. Ez azért is fontos volt, mert így a sötétben faltól falig araszolva pontosan tudtuk, honnan halásszuk őket elő. Már nem is tudom, hogy nézett ki a gyertyatartó, de arra emlékszem, hogy mindig körbepólyáltuk papírral, nehogy az asztalra csöpögjön a viasz. Máris folytatódhatott a leckeírás. Aki pedig még sose írt vagy varrt gyertyaláng mellett, az most hallgasson. Örüljön annak, hogy nem kényszerült rá. Mert semmi romantika nem volt abban, hogy ide-oda tologattuk a gyertyát. Közel, hogy jobban lássunk. Kicsit odébb, hogy ne kapjon a hajunkba. Megint errébb, mert nem látunk jól. Megint arrébb, mert a leheletünktől repdes a fény...
Így volt, igaz volt. Nem kedveltem meg a fehér gyertyákat. És a sárga vékonyakat sem. Azokat mindig az igazhitűek gyújtogatták temetéseken, közben a füst tömjénszaggal keveredett. Grrr, mennyire berzenkedtem tőle. Halottat jelentett. Ez volt a múlt. Nem csak az enyém, hanem a gyertyáké is.
Az adventi koszorún tavaly és idén is rózsaszínű gyertyák égtek. Középre üvegpohárban másik rózsaszínű, illatos került. Két nagy kovácsoltvas-tartóban pedig lilák égtek, körülöttük még egy néhány kisebb piros. Nem a (kis)Jézus tiszteletére. Ő nem gyertyát kap tőlünk, hanem a szívünket.
De a karácsonyt mint ünnepi időszakot mi is ünnepélyesebbé varázsoljuk gyertyafénnyel, örömmel, bensőséges hangulattal, azzal a megnyugvással, hogy pár napot zavartalanul, békében, otthoni meghittségben tölthetünk el. Ehhez kell a gyertya. Nem muszájból, nem kényszerből, nem házi feladat miatt. Egyszerűen csak értünk, magunkért.
Már 3 nap eltelt az Újévből. De még van 362. Ezekre kívánok én most és itt mindenkinek boldog, tartós karácsonyt! Örömteli, derűs napokat, amelyek a Megszületett naponkénti várásában és fogadásában teljenek, szép estéket, amikor "csak úgy" gyertyát gyújtunk a tea és pirítós mellé, fantáziát, hogy minden kicsi eseményből ünnepet teremtsünk a szeretteinkkel eltöltött óra tiszteletére. Kívánom, hogy a színes gyertyák ki ne fogyjanak a házból, fehér és sárga vékonyakat pedig ne kelljen látnunk. Élete gyertyája pedig mindegyiknek egyenletesen lobogjon - naponként karácsonyiasra hangolva maga körül a kedvet és az embereket.

Igazi férfiak és igazi emberek

Nagyvárosokban mindig nagy a forgalom is, de péntekenként mintha megduplázódna. Mindenki siet haza a munkából, sokan pedig kitörni próbálnak a mókuskerékből. Kocsiba vágják magukat és két napra kiköltöznek vidékre, a szabadba. Ennélfogva az egyirányú, háromsávos út is néha szűkké válik.
Úgy mint a minap. Csak folyt és folyt a sok négykerekű egymás úton, szinte ki se lehetett venni, hol kezdődik s hol végződik egy-egy autó, úgy összefolyt a sor. Ha nem lennének jelzőtáblák meg stoplámpák, talán órákon keresztül csak egy óriási áradatot láthatott volna a járdáról ráérősen szemlélődő.

Néha viszont előreláthatatlan dolgok is történnek. És ezek az előreláthatatlanok nagyon is meg tudják törni a monotóniát. Ráadásul azzal a jellegzetességgel is bírnak, hogy utána az ember kicsit másként érzi magát. Jobban vagy jobbnak. Nem azért, mert alapjában véve megváltozna ő maga magához képest és csoda folytán megváltozna az egészségi vagy a jellembeli állapotja. Hanem azért, mert viszonyítási alapja kerül, és a hirtelen tény olyan felkavaróan hat rá, hogy lényének legnemesebb vonásait hozza pillanatnyilag felszínre.
Folyt-folyt a sok kocsi egymás után, és a három sáv egyformán tele volt. A sietősebb vezetők csak arra figyeltek, hol találnak egy kis rést, hogy átvágva a másik sávban legalább két kocsihossznyival előbbre kerüljenek. És ahogy igyekeztek a céljuk felé, egyszer csak az út baloldalán valahonnan felbukkant egy néni. Azon az oldalon csak a metró közlekedik, az is a felszín alatt. Ha az ember kijön a metró végénél, egy kis zöld parcellán találja magát, ahol a kutyákat szokták sétáltatni. És talán éppen azért, mert nagyon forgalmas út mentén van, kutyás gazdiból is kevés jár arra. Nincs  ott sem gyalogátkelőhely, sem stoplámpa a közelben. És ha lenne is, nem sokat segített volna a nénin. Ott toporgott, álldogált egyik lábáról a másikra. Látszott rajta, hogy szeretne átjutni a másik oldalra, oda, ahol a járda van, ahol a házak kezdődnek. Oda, ahonnan már közelebb van az otthon és a biztonság.
De a néni nem indult el. Csak álldogált egyedül és megriadva. Egy lépést sem tett, se jobbra, se balra, sem előre, se hátra. Egyedüli gyalogosként a délutáni forgatagban magára vonzotta az elől haladó sofőrök tekintetét. Fehér botra támaszkodott. Ekkor megvillant a sofőrök tekintete. És működésbe jött egy egész apparátus. A bal szélső sávon levő vezető villogtatni kezdte a hátsó lámpákat, majd jobbra nézve integetni kezdett a középső sávon vele párhuzamosan haladónak is. Az is villogtatni kezdte a hátsó lámpáit és integetett a jobb szélső sávon mellette guruló autó vezetőjének. Öt másodperc, és több tíz autó hirtelen fékezett, majd lebénult az egész áradat. A bal oldali sáv elején levő sofőr ekkor kiugrott a kocsiból, odaszaladt a nénihez, megfogta a karját és szépen, lassan átvezette a másik oldalra. A biztonságba.
Majd visszaugrott a kocsiba, intett egyet a középső sávon mellette rostokolónak, az is intett egyet a jobb szélsőnek, és újra elindult három sávon a kocsisor.
A középső sávon elöl vezető férfi pedig a könnyeit törölgette. Mi változott meg pár pillanatra? Talán a hangulat. Talán a sofőrök reagálása egy lámpavillogtatásra és egy integetésre. Vagy talán semmi: csak a látvány kihozta belőlük az időnként eltemetett emberségüket. Ezzel a felébredt emberséggel most már derűsen és békességben autózhattak tovább.
A középső sávon pedig sírt a férfi. Az az ember, aki úgy tanulta, hogy csak kisbabák és gyenge nők sírnak, és hogy férfiaknak nem illik sírni. Mégis sírt. Mert ez volt az egyik legfelemelőbb látvány és a legférfiasabb tett, amit ezen a héten látott. És illett hozzá a férfias sírás.