Az év felén

Elmúlt június is, vele együtt az év fele. A napok újra rövidülnek... (Bejegyzés még munka alatt, kérlek, később gyere vissza).

"Bábosha"

Tavaly történt, de visszaemlékszem arra a bizonyos délelőttre. Sütött a Nap finoman, sőt hívogatóan, annyira, hogy sikerült kicsalnia a közeli parkba. Szeretem körbejárni, különösen ha zsendülnek a fák. Olyankor kicsi-nagy kint vidámkodik. A park hozzánk közelebbi bejárata mellett óvoda működik, s amikor kinti tevékenységeket tartanak, igencsak megszínesedik az udvara. Csetlenek-botlanak a kis emberkék, a legénykék alpinizmust gyakorolnak a drótkerítésen - még szerencse, hogy nincs egy "hegytető", ahol célba érve a lábukat lelógathatnák. Az óvodán túl a szaladóösvény kanyarog. Nem sok esély van arra, hogy valaki nyugodtan végigsétáljon rajta, mivel a környékbeliek igencsak adnak a mozgásra és fittségre; ennélfogva legalább egy-két szuszogó, lihető, izzadó személlyel mindig számolni kell. Az óriási koronájú fák között terül el egy nagyobbacska füves tér, azt nevezhetném kutyafuttatónak. Aki a négylábú barátját éjszaka négy fal között, ajtó mögött altatja, napközben oda viszi le mozogni. Van ám olyankor hancúrozás! Egyik a másikat kergeti vagy éppen barátkoznak, eldobott labda után rohangálnak, táncolnak maguk körül. Csupa élvezet, és nem csak kutyáknak!

Leültem az egyik padra, és fél órácskányit csak üldögéltem. Jól esett egyedül lenni, gondolkodni és helyre tenni dolgokat, egyszerűen csak legeltetni a tekintetemet a zöldellő természeten. De ahogy a sétának van egy kezdete, úgy van vége is. Ráérősen ballagtam hazafele, szemügyre véve minden fát, bokrot és padot. Aztán megpillantottam egy leterített pokrócot, rajta néhány személyes holmit, s mellette egy üres gyerekkocsit. Sem felnőtt, sem gyerek nem volt a közelében.

Nem sok időm maradt tűnödni, hol lehet a gazdája... Pár másodperc után egy összevissza futkorászó fiatal nőt láttam meg. Kétségbeesetten hajtogatta szét az amúgy áttetsző bokrokat, nézett erre, nézett arra, közben kiáltozott. Nem értettem, mit kiált, de világos lett egyből, hogy a gyermekét keresi. Megkérdeztem, mekkora, hány éves, hogy néz ki és hogy hívják a kisfiát. "Bábosha" - felelte, és szőke. Már nem emlékszem, mit mondott a gyerek ruhájáról. Akkor viszont rögtön elindultam ellentétes irányba, s alaposan megnéztem minden gyereket a játszótéren, bebámultam a fák mögé, kinéztem a járdára, s közben csak az járt az eszemben, milyen borzalmas érzés lehet elveszíteni egy gyermeket - magad mellől. Lehet, hogy az anyuka éppen belemerült könyve olvasásába? Vagy annyira lekötötte a mobiltelefon és a csettelés, annyira beleragadt a virtuális világba, hogy nem vette észre, mi történik a valóságban körülötte? 

Körbejártam még egyszer a parkot, s közben észrevettem, hogy egy csoport fiatal ugyancsak becserkészi a környéket. Báboshát nem találtuk. De azért reménykedve lépdeltem tovább, hátha valaki megtalálta. Úgy is volt. Egy lány szólt, hogy a kisfiúra rábukkantak a villamosvonal mentén, a járdán. Épségben, egészségben került vissza anyukájához. Hála Istennek! 

De a gondolat sokáig nem hagyott nyugodni: "hova merül el szép szemed világa", amikor a szemed fényét őrzöd? Mi lehet annyival fontosabb a kincsednél, hogy később csak hűlt helyét konstatáljad? 

Ha talán annyira örülnénk a másiknak és értékelnénk őt elveszt(őd)ése előtt, mint miután elveszett és megtaláltatott, talán el se veszne soha... 

Négy évben egyszer...?

...van szökőév. A tegnap a Facebook külön is emlékeztetett erre az eseményre, kedvesen odanyomva a kérdést a kezdőoldalra: "Judit, te hogyan használod ki a február 29-ét?"
Ezen kicsit eltöprengtem, de nem annyira, hogy ne tudjak elaludni. Elég minden napnak a maga baja - tartja az isteni bölcsesség, én meg tartom magam a bölcsmondáshoz. Még szerencse, mert ma reggel arra ébredtünk, hogy este van: egész nap este volt, sötét, morcos, esős idő, el is mosta volna minden nemes, házon kívüli törekvésemet, ha tegnap megfogalmazom őket. De nem lévén mit elmosnia, házon belül maradtak az eszméim.
És eltelt a nevezetes hétfő úgy, mint általában a hétfők, s a mindenheti látogatóink úgy látták-érezték, hogy idebent tavasz van, mégha zord is kint az idő. Ettől az érzéstől az estém is megvilágosodott.
A komódon levő nagy óra ketyeg egyenletesen tovább. Nem vette tudomásul, hogy szökőév szökőnapja van (bár a naptártörténet szerint nem ma, hanem 5 nappal korábban volt a toldaléknap), ugyanolyan ütemesen méri az időt, mint mindig. Nem siet, nem késik, végzi hűségesen a feladatát. Emberek jönnek, emberek mennek, tél helyett tavasz köszönt be, húsvétra tán havazás lesz, s ha odavetemedne a világ, hogy öreg kontinensünkön maholnap arabus lesz az újangol, az okos vekker akkor is csak ketyeg tovább. Nem hagy ki egy ütést sem, és nem siet kettővel az idő előtt. Csak a dolgát végzi, de azt pontosan és szépen -, amihez József Attila még hozzátenné, "ahogy a csillag meg az égen". Mert csak úgy érdemes.
Négy év nagy idő. Annyit kéne még várni a következő plusz napig, ha valaki különlegességet szeretne betervezni a ritka dátumra. Ami engem illet, ráhagyom az Égiekre, és inkább betársulnék az óraszolgálatba: naponta, egyenletesen, megbízhatóan és eseményektől-történésektől-változásoktól el nem téríthetően, csillagokhoz érdemesen tenni a tennivalómat... Mert csak így éri meg.

Párizs megér egy misét vagy egy imát? (a párizsi terrortámadások margójára)

A világ együttérez Párizzsal. A bajba jutottakkal. A tragédiát túlélőkkel s a megholtak hozzátartozóival, az életükért most már többet aggódó polgárokkal. "Együtt sírunk veletek" - közli megrendülten Európa nagyasszonya. Feketét öltöttek magukra koronás fők és kalapos vezetők. Gyászol Európa, gyászol a világ. A facebookon a legújabb együttérzési trend szerint a profilképet a háromszínű francialobogóval felülírhatjuk, az óceánon túl, tőlünk nyugatra az ajkukat harapdálják, tőlünk balra piros-fehér-kék fényekbe borul az operaház. Nagyon széles az együttérzés- és gyásznyilvánítás skálája. Hála Istennek, ezek a vonások még nem haltak ki az emberiségből.
Sőt, annyira nem, hogy félretéve mindenféle szabódást, ódzkodást és álkegyességgel vagy vallási fanatizmussal történő esetleges megbélyegzéstől tartó félelmet, megjelentek a "Pray for Paris" - Imádkozz Párizsért! felhívást közzétevő feliratok is.
Hogyne, szívesen! - ha kell misét is celebrálnak érte, jobban mondva, értük. Nem a városért, hanem annak lakóiért. Hiszen már IV. Henrik rég megmondta: "Párizs megér egy misét!" Mégha a protestánsoknak szervezett vérfürdővel is zárult a lagzija, amely után saját bőrét is mentenie kellett, hiszen ő maga is hugenotta neveltetésben részesült. És a Szent Bertalan éjszaka polgárháborús méreteket öltött.Testvér ölte a testvérét... ott, a kék-fehér-piros zászlójú országban. Pedig az iszlám akkoriban még csak nem is pislogott azon a területen.
De az ember könnyen "megbocsát", ha érdeke úgy kívánja. A trón várományosaként pedig nagy oka volt Henriknek gyorsan lenyomni a tudatlattiba a tízezernél több halott és a villogó kardok látványát. A történelem szerint olyannyira sikeres volt öngyógyítási akciója, hogy korábbi meggyőződését félretéve vallást cserélt. Párizs megért neki egy misénél is többet - az elvei feladását. De övé lett a korona!
Tartották utódai is kemény kézzel, s a rövid békés időszakot ismét felváltották a villongások, a vallási elnyomás, a gyűlölködés (keresztény és keresztény között!), csak azért, mert az egyik csoport neve nem "-us"-ra végződött. Nem szerveztek felvonulást a kisebbség javára, mert még nem találták fel akkoriban a médiát, hogy gyorsan megszervezzék a kampányt. De ha jelmondatot skandálnak,  valószínúleg úgy hangzott volna, hogy "Nem vagyok Charlie!"
Majd jött a kiegyenlítés az asztalról mindent lesöprő "felvilágosodás" forradalmasító eszméivel. Minek egymásnak keresztbe tenni, vallással bíbelődni, teremtő Istenben és csodáiban bízni! A ráció, kérem, a ráció az, ami mindent helyretesz. Az ész megbízható tanácsadó a tanácstalanságban, biztos védelem a bajban, gyors menekülő a hit elől, szavahihető jós a jövő küszöbén. Sikerült szorosra húzni a hurkot az istenfélelem torkán, s szabadon engednie az erkölcs gyeplőjét, hadd rohanjanak a lovak, amerre a szabadosság húzza-vonja őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a puska visszafele sült el... És nem tudták, hogy a megváltozott körülmények között a "Charlie vagyok" hangoztatása tűnik "ész-szerű"-nek.
És eljött az az idő is, amikor ugyanezen ráció nevében az ember nemhogy megelégedne saját parttalansága bölcs elhallgatásával, nekiugrik a másik fundamentalizmusának, mert az - másabb. Az nem ráció-, hanem indulatvezette. A felpiszkált parázs pedig előbb-utóbb lángra lobban, s akkor már Charlie ide, Hebdo oda, robban még az utca pora is.
Most itt állunk egy óriási szakadék szélén, ami előreláthatóan tovább fog mélyülni, törni, szakadni. És tudomásul veszem, hála az internetnek, hogy "Ma mindnyájan franciák vagyunk..." És hogy imádkozzam Párizsért. Miért? Mert nem maradt más lehetősége? Mert nem tudja, merre forduljon? És most előkapjuk a sutból az egyetlen legyőzhetetlen fegyvert?
Nem vagyok francia, de keresztény igen, tehát imádkozom. Imádkozom a sérültekért első sorban, hogy minél előbb felgyógyuljanak. Imádkozom a gyászolókért. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg mindenkit szélsőségesektől, akárhova is tartoznának. Imádkozom, hogy magam ne váljak kártékony szélsőségessé.
És imádkozom azért, hogy a világ sose legyen francia, és Franciaország meg Párizs is döntse el, hogy ő micsoda. Kicsoda. Charlie? Nem Charlie? Felvilágosult a jó sorsban, francia a bajban?
De mikor lesz az, hogy keresztény...? Mert a szélsőségesek mindig tudják, hogy ők kik, akár jót, akár rosszat tesznek. Tudják, hogy miben hisznek, és kiért halnak meg. Nem arról van itt szó, hogy egyetértek az elveikkel és a tetteikkel, vagy sem, hanem arról, hogy következetesek. Nem hóbortjaik vannak, hanem eszméik! Nem feltevéseik, hanem elveik. És ezért "ütőképesek", ezért diadalmaskodnak.
Döntsd el Párizs, döntsd el Európa, hogy miben hiszel vagy Kiben hiszel. És tarts ki. Mert "bár zord a harc, de megéri a világ, ha az Ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák" - a legkiválóbb iskolában. És akkor nincs az a földi hatalom, amely túladjon rajtunk.

Kicsi sztori, nagy lecke

Siettem tegnap egy családhoz, ahol már vártak. A metróból kiszállva futva indultam neki a lépcsőknek, s az utána következő pár tízméteres távot a buszmegállóig szintén szaladva tettem meg. Különös időzítésnek vagy csak a véletlennek köszönhetően mindig elszalasztom az éppen esedékes buszt, ha ráérősen ballagok, akármikor is érkeznék a metróval. Ha rohanok, néha sikeres az akcióm, nem kell további 5-8 percet várnom.
Szóval tegnap is szedtem a lábam, a busz - zárt ajtókkal ugyan - de a megállóban vesztegelt. Nekilódultam a hátsó ajtónak, nyomom a gombot, semmi. Ugrok a középső ajtóhoz, ugyanaz a semmi. Azaz nem nyílik az ajtó. Futok az elsőhöz, éppen előttem gyúródott még valaki fel.
Nem álltam meg szó nélkül, és rögtön rákérdeztem a sofőrnél: Miért nem nyitja ki a többi ajtót, hiszen ott még lenne hely a lábon állóknak, mialatt itt elől tülekedünk.
A köztünk levő néhány fejen át rám tekintett, majd sem hangosan, sem nem ingerülten, mintha könyvből olvasta volna, rögtön válaszolt: "A busznak már 5 perce el kellett volna indulnia. Csak magára vártam, hölgyem.".
Huhh. Abban a szempillantásban átcikázott rajtam a felismerés, hogy látszólagos igazság sokszor csak részigazság. Meg vagyok győződve, hogy helyesen mérem fel a tényállást, mert a látszat ezt igazolja. Csakhogy a látszatnak két oldala van, amihez vagy át kell menni az utca másik oldalára, és onnan nézni, vagy vissza kell ugrani a múltba, még ha csak 5 percnyit is! Felismertem, hogy a jogosnak tűnő bosszankodásnak meg felelősségre vonásnak pillanatnyilag igazán ingatag az alapja, mivel a válaszadó nem mentegetőzik, nem érvel, hanem nyugtat: jó, hogy sikerült elérnem a buszt; kaptam, megszereztem, elértem valamit, amire semmi esélyem nem lett volna, ha kizárólag a menetrendhez - a szabályhoz - tartja magát. Rádöbbentem, kissé szégyenkezve arra, hogy amit én sötétnek láttam, igazából világos, ha leveszem a saját igazságom kendőjét a szememről. Éppen szelíd emberségből kaptam leckét. Ez pedig egy másik "menetrend" szabálya.
Visszapillantottam a sofőrre, és elnézést kérve, megköszöntem. (Leszálláskor pedig ismét megköszöntem.) A köztem és a sofőrfülke között préselődő tekintetekből megnyugvás és derű áradt, senki sem zavartatta magát a kényelmetlen utazásért. Örültünk, hogy egyáltalán utazhatunk, és éppen ezen a buszon. És kimondatlanul is érződött, hogy szeretjük, ha Emberekkel találkozunk, akik magukból nekünk adnak egy-egy falatnyi emberséget.

Istenes majális

Amint kiléptem a tegnap a házból, és a villamosra várva megálltam a kapualj bal szögletében, a jobb sarokba egy fiatal lány húzodott be az eső elől. Rámnézett, és megkérdezte, hogy zavar-e, ha rágyújt? Nem emlékszem, hogy az utóbbi öt évben bárhol, bárki is az utcán, megállóban vagy nyilvános helyen, ahol több ember összeszorul, tudakolta volna, ha gondot okoz nekem a füst. Kit érdekel manapság, ha a mellette levő idegent valami bántja vagy zavarja? Lefoglalnak a privát bajaink, gondolataink, megoldandó kérdéseink – és alászolgája! Nehogy már azt is babusgatni kelljen, akit még sose láttunk!
Ez a lány viszont figyelmes volt. Gondolt rám, akit még sose látott. Érdekelte a pillanatnyi állapotom, amit ő okozhatna a cigarettafüsttel. Hálásan néztem rá, de nem mondhattam egyebet a valóságnál: igen, nagyon zavarna a füst. Családunk füstmentes, az is felkavar, ha pár méterrel odébb valakinek a ruhája füsttől szagzik. De ha rá akar gyújtani, csak tegye nyugodtan, hátha a másik irányba viszi el a szél.
Nem, nem, tiltakozott, ha zavar, zavar, nem fog rágyújtani. Megnéztem magamnak az arcát. Nem volt hétszépség, de nyílt, kedves tekintete mégis azzá tette. Bájos volt, sötétszőke haja majdnem a háta közepéig ért. Azt feleltem, hogy de jó lenne, ha soha, egyáltalán nem gyújtana rá! Rontja vele az egészségét, pedig még előtte az élet!
– Hát igen, mondta, még csak tizennyolc vagyok, és négy hónapja szoktam rá. – Osztálytársak közt, különféle gondok hatására... Valami felzaklat, felkavarodik az ember, és aztán a füsttel együtt próbálja magából kiereszteni a feszültséget...
–  És eddig hány problémád oldódott ilyen úton meg? – kérdeztem. – Egy sem, vágta rá azonnal. Csak rászokik az ember...
Nem szándékoztam prédikálni, sem egészségügyi kiselőadást tartani, de éreztem, hogy szívesen beszél. Az volt a benyomásom, hogy szinte arra vár, valaki még mondjon, próbáljon érvelni, hogy rátegyen egy lapáttal az amúgy már felsejlő, szabadulás utáni vágyakozására. Ezért azt válaszoltam, hogy minden megszokásnak van ellenszokása is. Ha csak két szempontot, az egészségét és a pénzét tartja szem előtt, már az nagyon sokat vethet a latban. Ha összeszámolná egy évnyi (igaz ugyan, hogy eddig még csak 4 hónap telt el...) kiadását, rájönne, hogy legalább egy kéthetes szupervakáció árát dobja el. – Jaj, ne is mondja! Napi 4,80 egy doboz, havonta közel 150 euró!
Már fékezett a villamos, mennem kellett, ő másik villamosra várt, nem folytathattuk tovább. Gyorsan minden jót és sok sikert kívántam neki. Szívből megköszönte. És amint helyet foglaltam, visszanéztem. Egyedül maradt a megállóban. Benyúlt a táskájába, és kivette – a fülhallgatót.
Magamban fohászkodtam érte. Sikerüljön leszoknia arról, ami foglyul ejtette, de jót nem szerez neki. És kívánom, hogy legalább még egyszer összefussak vele valahol ebben a nagyvárosban. Ki tudja, talán még megáll egyszer ugyanabban a megállóban, ugyanakkor, amikor én.

Pinduri sztori ez. Vagy még csak sztorinak se számít? Két perc alatt futott le az egész. Ha visszagondolok rá, mégis azt látom, hogy 2 perc sokszor élethossziglani leckét ad fel, amit soványan így lehetne felsorolni:
-  Az ismeretlen is egy ember, az ismeretlen is érez;
- A gyerekkorból magával/magunkkal hozott jólneveltség nem esőköpeny, amit egy kapualjban ledobunk pár pillanatnyi „gyönyör” kedvéért: többet ér a mellettem ácsingozó jól-léte, mint a saját szenvedélyem; és ki tudja, ha a másik lelkében nem pont ettől a nem-cselekvéstől kezd el oszladozni a felhő?!

- Egyetlen udvarias kérdés mögött seregnyi felkiáltójel bújhat meg: Szólj hozzám! Reagálj! Valakivel beszélnem kell! Egyedül vagyok! Segítségre van szükségem! (...)

-  Idegen lehet nekem mindenki, akit nem ismerek. De ha a szemébe nézek, azon keresztül a lelkéből látok meg egy parányságot; ez pedig elég ahhoz, hogy már ne az idegent, hanem az Embert lássam a szemem előtt.

Ma is borús idő van, de olvasok tovább a sorok között, amiket az Élet ír. Magamnak sem szeretnék idegen lenni. Értéket lát bennem Valaki.

Maraton

Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. De ha egy új életet akarsz megtapasztalni, fuss egy maratont – mondta valamikor a híres maratonfutó, Emil Zátopek.  

Ezelőtt két héttel még nem ismertem a fenti mondást, ezért csak a tévé előtt szurkoltam a bécsi maraton résztvevőinek. Úgy izgultam értük – egy jó órányi időre, mert lemaradtam a kezdés közvetítéséről –, mintha tőlem függött volna céljuk elérése. Időnként hangosan buzdítottam őket a tévé előtt (vajon segített?), és sűrűn potyogott a könnyem, mert a nemes verseny nagyon mély gondolatokat és érzéseket kavart fel bennem.

A maratonfutók tömegesen indulnak. Minden évben rengetegen neveznek be a leghosszabb futóversenyre, a maratonra. Akár csak az élet versenyébe. Naponta csatlakoznak újabbak a föld lakóihoz, naponta ezrek döntenek affelől, hogy beszállnak a „ringbe” és küzdenek a megélhetésért, hírnévért, diplomáért, kapcsolatokért, főnök kegyeiért, alkalmazottak megbecsüléséért, egy címért vagy éppen a lelki békéért. Mindegyik reméli, hogy a távot lefutja, célját eléri.

A maratonfutók kitartóan futnak. Olyan elszántságot tükrözött az arcuk, amilyet csak megfeszített, céltudatos feladat válthat ki és véshet a tekintetbe. Egyenletes előretörésük, nem hirtelenkedő mozdulataik arról tanúskodtak, hogy az edzést nem tegnapelőtt kezdték el, hanem hosszú idő óta rendszeresen készültek a megmérettetésre.

A versenyzők nem néztek körül, nem bámészkodtak, nem vonta el a figyelmüket semmi, csak a célra összpontosítottak. Tapsolhatott, fütyülhetett a nézősereg, kiálthattak lelkesítő szlogeneket, a futók csak az előttük levő útvonalra szegezték a tekintetüket. Helyenként elágazott az út, csak az aszfalton, a lábuk előtt levő jelek mutatták, merre tart a követendő útvonal.

Egy idő után az út széléről benyújtották a vizes flakonokat. A versenyzők úgy kortyoltak a frissítő vízből, hogy közben egy pillanatig sem fordították el a tekintetüket az irányról, sem nem lassítottak! Fantasztikus céltudatosság és szakszerűség! És ezután következett a számomra végképp érthetetlen, megmagyarázhatatlan és megdöbbentő tette a csokiszínű versenyzőnek: miután kortyolt a flakonból – a fenti módon –, bal kezénél csak úgy, minden további teketória nélkül hátraadta a mögötte levő társának! Alig hittem a szememnek! Ilyen fokozott tempó és koncentrálás mellett gondolt arra is, aki a nyomában lohol? És honnan tudta, hogy a másik pontosan egy méterrel mögötte van? Árnyék nem vetődött eléje, ő meg hátra nem fordult. Egyáltalán, honnan tudta, ki van mögötte? Nem valószínű, hogy valamikor is választ kapok a kérdéseimre, de jó lesz el nem felejteni: ne dobd rögtön az út szélére a vizes flakont; ne kavard fel lábaddal a forrást, amiből ittál. Engedd, hogy mások is örüljenek az általa nyújtott felfrissülésnek.

Közben helikopterből filmezik az eseményt, fentről mutatják a tévések: a versenyzők előtt és mögött autók, motorbiciklik gurulnak, őrködnek, kísérik őket, nincsenek magukra hagyva („ti csak rohanjatok,  amíg ki nem dőltök”) – csak éppen a futást mindegyik magának kell  végigvinnie, a kísérők nem segíthetnek ebben. De ott vannak, bármilyen akadály felmerülne, elhárítanák, hadd folytassák a futók céltudatos előretörésüket, és oltalmazzák őket! Ahogyan az őrző angyalok...

Minél tovább tart a futás, annál kevesebben maradnak elől. A kezdeti nagy, induló tömeg egyre apad. Végül kezd kiválni egyetlen versenyző, fut magában, messze mögötte senki. Az út két oldalán helyenként egyetlen szurkoló sincs, olyan, mintha csak a reggeli kocogását végezné. Senki sem biztatja, senki sem látja. Akkor is fut tovább. Ha az élet küzdelmei közepette hirtelen egyedül találod magad, mit teszel? Elcsüggedsz, hogy túlságosan kiváltál a többiek közül? Esetleg csalódott leszel, mert nincs, aki szurkoljon? A cél továbbra is az út végénél vár rád...

Csorog a víz a magányos futón, hogy bírja? Ha úgy sincs mögötte senki, egy kicsit pihenhetne, letörölhetné az izzadságot az arcáról, gondolom magamban. Mégis szalad tovább. Pedig fél percnyi szünet alatt még nem előzné ki senki. Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy az erőfeszítést kísérő izzadságról tudomást nem véve, csak a célra koncentráljon! Magadra ismersz, vagy csak szeretnéd?

A távolság egyre fogy. A cél mind közelebb. A szalag kifeszítve. A küzdelmet figyelemmel kísérők lélegzet-visszafojtva lesik, hogyan szakítja át az első a célszalagot. Aztán térdre esik, és megköszöni Istennek, hogy sikerült.

Ilyen az én maratonom is, a tied is. Nem a többieket kell legyőzni, hanem magunkat és saját korlátainkat, akadályainkat. Ha úgy küzdesz az életben, mint a profi maratonfutó, biztosan győzni fogsz. A cél előtted, a kíséret mögötted. Start!