Mindig remélj!

Mielőtt ismét nyugvóra térnék, egy-két rövid gondolatot megosztanék Veletek (a féjszbuk-csoportban néhány képet is találtok https://www.facebook.com/groups/Nekeduzenek/4528000080607228/?comment_id=4532237383516831&notif_id=1600661391956427&notif_t=group_comment ).

"Istennek hálá" (így mondta volt hajdan nagymamám), miután padló és mennyezet között minden magasságot akaratlanul is bemértem, három egymást követő nap sikerült a lábamon megállnom. Hát nem erre a legbüszkébbek a kisgyerekek is? Előbb ölben viszik, aztán négykézláb kúszik, majd tétován lábra áll és megpróbál lépdelni. Botladozik, meg-megkapaszkodik, de csak feszegeti határait továbbra is rendületlenül. Néha saját lábában is elbotlik, de újra feláll. És boldog-büszkén pislant hátra, hogy látják-e, dicsérik-e. Hiszen újabb rekordot döntött. És nem arról szól a statisztika, hogy hányszor esett el, hanem arról, hogy mennyiszer sikerült újra felállnia. Sőt, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen az sem mérvadó, hogy gyakorta lehuppant. Csak az az egy számít, hogy megtanult járni.

A kisgyerekek boldogságával nyugtáztam, hogy - Isten segítségével - a maival együtt három reggel sorjában sikerült felemelnem a fejem a párnáról, és majd meg is állni a lábamon. Jó az Isten, felnőtteknek is megtanítja, illetve újra tanítja, mit jelent minden percben tőle függni. (A mellékelt képek a laxenburgi kastélyparkban készültek, és ezt az örömet tanúsítják. De jó volt ismét a napon lenni!)

A férjem tréfásan idézett és a helyzetemre alkalmazott egy, a Bibliában más kontextusba ágyazott felhívást: "Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!" Habár eredetileg azoknak szól, akik hit dolgában magukat verhetetlennek vélik, számomra fizikailag is megfontolandó tanáccsá vált.

Most pedig tartsatok alapos terepszemlét (nem nálam!): szédült-e valaki a felgyülemlő számlák miatt? Levert-e téged okkal a szomorúság? Megroggyant a kapcsolatod a társaddal, egy baráttal, vagy netán Istennel? Mindhiába kerestél eddig munkahelyet? Nem győződ a házi munkát, úgy tűnik mókuskerékbe szorultál? Harmadszor is elbuktál egy vizsgán? A melletted ülő kórustaggal még mindig nem sikerült a közös hangot megtalálni? Nyomaszt a múltad? Rettent a jövő?

Ha egyik vagy több kérdés pont rád illik, ne ijesszen meg a szédülés: nem örökké tart! Megtántoríthat, kiüthet a megszokott életviteledből. De megtanulhatsz együtt élni vele, megtanulhatod, hogyan állj újra lábra!

Mert tulajdonképpen mi is a szédülés? Egyensúlyzavar. Valahol valami kibillent a megszokott kerékvágásból. A mérleg egyik oldalára több súly került, mint amennyi a másik oldalon a tányéron fekszik. Ilyenkor a könnyebbik rész felugrik, a súlyosan megterhelt pedig egészen megereszkedik. Az egyensúly pedig csak úgy áll helyre, ha a két részt kiegyenlítjük. Nem úgy, hogy még egy nagyobb súlyt akasztunk a könnyebbik oldalra, hanem úgy, hogy a nehezebből át kell pakolnunk egy adagot az ellenoldalra. Vagyis a hangsúlynak máshova kell kerülnie.

Ha szeretnéd ezt megvalósítani, bölcsességet kérj Istentől, hogy kitisztuljon a látásod, s rájöjj, mi az, ami igazán fontos, és amire érdemes időt szánni. Mi az, amire eddig túl nagy hangsúlyt fektettél, és mi az, amire nem elegendőt. Rendezd át a súlyokat a mérlegen! Például amikor az egészség a hiánycikk, hirtelen egy sor addig elengedhetetlennek tartott dolog háttérbe szorul. És mivel lehetne a fizikai gyengeséget jobban ellensúlyozni, mint a lelki erő keresésével? Amikor különféle hiányokat szenvedünk, mi más, mint a lelki ínség kielégítése tudná egyensúlyba hozni a mérleg két tányérát? Az egyedüllét vagy páros magány aránytalanságában pedig a "Mindenütt és mindig Jelenlevő" a biztos helyrezökkentő. Aki ismét biztos talajon szeretne állni, ne az akadályra összpontosítson, hanem a célra! Ne holmi mesékre, sem a tavalyi hóra, hanem egy új fejezetre.

Csak légy jó reménységben, és hidd, hogy Isten akkor is őrt áll melletted, amikor az élet megtáncoltat. A jó hír az, hogy lentről már csak feljebb lehet kerülni, azaz "fel-eshetünk". A kezébe.

Tessék küzdeni, és újra felállni!

Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!

És újra felcsendült az orgona hangja

Amit én most elmesélek, sok-sok évvel ezelőtt történt, amikor az emberek a házuktól a templomig még gyalog jártak. 

Zúgott-búgott a szép hangú orgona Svájcnak egyik kis falujában. Télen-nyáron, szélben-esőben, ha fújt, ha szárazság volt, akár vetés, akár aratás lett volna, időtől és időjárástól függetlenül minden egyes nap pontban déli 12 órakor megszólalt az orgona. Nem a déli harang. A nyitott templomajtón messzire hangzott az orgona hangja, s ha egy kis csintalan szellő is fújdogált, kedvezett a muzsikának: messzire vitte az orgona hangját, a falu egyik végétől a másikig hallani lehetett. Átszállt a közeli dombok fölött is, és a határban dolgozó földművesek fülébe is elhatott. 

Ilyenkor a háziasszonyok a sublódból kivették az abroszt, és elkezdtek ebédhez teríteni. A suszter kiegyenesedett a háromlábú suszterszékén, letette öléből a javítanivalót, kiegyenesítette meggörnyedt hátát, és jólesően nyújtozott egyet. Mindjárt ebédelünk, gondolta magában, és máris kisimultak gondterhelte arcán a ráncok. 

A tanító megállt utolsó mondata közepén, és áhítattal intett a kis nebulóknak, hogy most csend legyen. Átszellemült arccal hallgatta a gyönyörű muzsikát, mialatt a diákcsapat gyorsan szétrebbent a szélrózsa minden irányába, hogy a család körében fogyasszák el a frissen főtt ebédet. 

A mindennapokhoz már úgy hozzátartozott a déli orgonaszó, mint árnyék a napfényhez. A falubeliek életének részévé vált a naponta felhangzó orgonajáték. Ehhez igazították hozzá a teendőiket, ez határozta meg a délelőtti munkáik utáni szünetet, s a zeneszó vége lett a délutáni intéznivalók kezdőpontja. 

Sok évtizeden keresztül az orgonaszó takarta be a biztonságérzet láthatatlan leplével a kis falut. 

De egyszerre csak elhallgatott az orgona. Hiába vártak az édesanyák az asztalterítéshez a jelre. A suszter mindegyre felnézett a munkájából, de ugyan nem hallott még egy egércincogásnyit sem a hátkiegyenesítő áldásból. A tanítónak az arcára fagyott a kegyesség, és kényszeredetten vette elő lajbija zsebéből az óráját, hadd lássa, hol csúszott hiba az időszámlálásba, ő siet túl korán befejezni a munkát, vagy máshol kéne keresni a bajt. 

Elhallgatott az orgona, és aztán többé nem is hallották jó ideig. Beült mögéje a kántor, kapcsolgatta be és ki, megnézte a tiszteletes is, nyomogatták a regisztereket, de mindhiába. Jöttek a segítőkészek innen is, onnan is, próbáltak segíteni a hangszeren, de mindhiába. Belészakadt a hang, mint a lélek a vágyakozásba, s onnan úgy tűnt, már kiszabadulni nem tud. 

Az emberek morcosabbá váltak, kezdték egymást okolni apró kis késedelmekért is, persze, az orgonistának hiába mondták volna. Az csak ült nagy mélabúsan az orgona mellett, és gyötrödőtt amiatt, hogy kiesik a gyakorlásból, jaj oda a jövője, oda a szép hangversenyek. 

Egy napon egy öreg bácsika kopogott be a parókiára. Messziről jött, mert eljutott hozzá a hír, hogy az orgona elromlott. Ha megengednék neki, ő megnézné. Megengedték, hogyne, elrontani jobban már úgyse tudta volna. S ott hagyták magára, szegény öreg babráljon egyedül, ha más dolga nincs.

Órák teltek el. A bácsi bontott, szerelt, csavart, izzadt, dolgozott, úgy nézett ki az orgona környéke, mint egy felbombázott műhely. És a falubeliek morcosan láttak utána saját dolgaiknak.

Míg egyszer csak felcsendült újra az orgona. Előbb halkan, aztán egyre erősödve, és szállt-szállt a muzsika hangja, mintha az angyalok vették volna birtokukba a drágaságos hangszert. Hirtelen kisütött a nap a falu felett, a háziasszonyok boldogan kezdtek ebédhez teríteni, a suszter nagyot rikkantott, és úgy állt fel, mintha sose fájt volna a háta, a tanító pedig a mondatát is elfelejtette befejezni örömében, csak intett a tanítványainak, hogy lejárt a tanítás, azok meg szinte repültek hazáig. 

És aztán elindultak az emberek a templom felé. Kicsoda Ön? Hogy sikerült megjavítania az orgonát? Mi volt vele a baj? - és záporoztak a kérdések az idős mesterhez. 

Ő meg összeszedte szerszámosládáját, nadrágjába törölte poros kezeit, fél kezével letörölte az izzadságot fáradt homlokáról, s azt felelte: - Ötven évvel ezelőtt én építettem meg ezt az orgonát...

Halkan csak annyit kérdek: Elromlott valami az életedben? Valami nem működik? Másként vagy sehogysem szól az "orgona"? Sántít a házasságod? Baj van a gyermekeiddel? Egyedül maradtál? Próbálsz énekelni, de már hamis hang jön ki a torkodon?

Aki mindenben és mindenkor segíthet, aki ismét angyalok muzsikáját csalhatja ki életed elromlott hangszeréből, az nem a pap, nem a kántor, nem a suszter, és nem a jóakaratú segítők. Keresd Azt, aki felépítette az orgonát. Keresd a Teremtőt. Ő ismer téged, Ő tudja, hogyan leheljen életed beléd. Igazit. 

Nagytakarítottunk!

Úgy látszik, nem minden hely és nem mindegyik lakás alkalmas a múzsák vendégeltetésére. Nem ihlettek írásra. Kikerültek nagy ívben, mint a bécsieket az eső. Megígérték a meteósok, hogy tegnapelőtt esik, de csak én ejtettem le a kiskanalat. 

Amíg betoppan a három múzsának legalább egyike, elmondom, hogy nagy áldozatot hoztam a múlt héten. Lemondtam egy délutáni kirándulásról a házunk körül, pedig már alaposan beévődött az új módi a sejtjeinkbe, hiszen az utóbbi időben igazán sűrűn róttuk a köröket a dzsipiesz által lefixált tartozkódási pontunk körül. Mert minekutána bőven eltelt 21 nap az életünk beskatulyázása óta, hát az újabb szokások ösvényeit már eléggé jól kitapottuk.  

Szóval lemondtam a kirándulásról. Nem vettem hozzá nagy levegőt, nehogy még a végén meggondoljam magam. Csak úgy leptibe' kell az alapos dolgokat végrehajtani. Mert hogy ablakpucolásra vetemedtem!

Kihasználva a napsütést, nekiláttam ügyesen fényesíteni az ablaküvegeket. Régebb ez úgy történt, hogy az ember lánya összeszedte az összes újságpapírt a kamrából, jól összegyűrögette őket, hogy puhuljanak, aztán tálba vizet, vízbe ecetet, s máris kezdődhetett a muri. Mire két-három ablak meglett, nem is lehetett megállapítani, holgy a kezemen hol kezdődik a betűfesték, és hol végződik az üvegről lemosott kosz. 

Változtak az idők, a módszer nem, de szerencsére a törlőpapír igen. Finom puha, sitty-sutty levisz mindent, ami nem üveg. Ilyenkor megnézem jobbról, megtekintem balról, lentről is felfelé, fentről is lefele a munkámat. Nem maradt sehol se folt? Kell még valahol sikálni? Mert az cseppet se élénkítő érzés, mikor becsukom az ablakot, aztán akkor a szemembe ugrik egy homályos foltocska. A teljesen tiszta üvegen a napsugár is fényesebben ficánkol.  

Már nem is bántam a kirándulást. Végtére is komoly kaland minden egyes nagytakarítás. (Így nevezem én az ablakpucolás-függönymosás-duót. A többi sikálási, portalanítási, rendrakási művelet hozzátartozik a közönséges hétköznapokhoz.) 

A férjem buzgólkodott, hogy ő majd segít! Mialatt a nagy ablakokat törölgettem, vasalgatta-huzigálta ugyanazt az egy darab sötétítőt, ami egyáltalán nem is sötétít. Nem mintha több nem lett volna...  De ugye, ő is alapos ember. Húzza-vonja a vasalót, felcsavarja a hőfokot. "Te, ez még mindig nincs jól..." Hozza a nedves ruhát, bekapcsolja a gőzőlőt is, motyog magában. Egyszer aztán hangosabban kezd el morfondírozni: ..."Nehéz munka ez a vasalás. Nem csoda, hogy József Attila anyja ebbe halt bele..." :D

Majdnem lepottyantam az ablak pereméről, úgy nevettem, mondom, hogy szerintem a kedves anyuka mosónő volt, de persze, belefért a vasalás is. Férjecske még dünnyögött valamit, aztán hangosan folytatja: "Én inkább elmegyek ásni, mintsem, hogy vasaljak!" (az érthetőség végett: nincs kertünk...).

És elindult a konyha felé...

Méghogy unalmas a bezártság!? 

A győzelem napja - április 4.

Minekutána alaposan megszerkesztettem bevezető soraimat a jó, szép és különleges napokról, úgy éreztem, hogy a nekiveselkedő olvasó belefárad a filozófiába, mire a lényeghez jutna. Úgy hogy belevágok a szélébe, hogy a közepe maradjon a végére.
Olyan élményben részesedtem tegnap, amit csak felejthetetlenként minősíthetek. Ahogy a húgom mondta: "ne felejtsd el az érzését" (ti. ami hozzá társult). Igyekszem is frissen tartani. Rögtön tovább osztom.
Az úgy volt, hogy rájöttem, igen-igen eltespedtem az utóbbi időben. Nem mintha errefelé kérvényezni kellene a dolgot, kijut abból nálunk is bőven, de a tatár sem kerget. Sétáltam, ha kedvem szottyant, s két megállónyit gyalogoltam, ha öt percnél tovább kellett buszra várakoznom. Ezzel ki is merítettem a rendszeres mozgás fogalmát.
Szóval, miután nagyon magamba mélyedtem és a jövőbeli egészségügyi kilátásomat is szemrevételeztem, eldöntöttem, hogy szaladni fogok. Nem a busz után, hanem sportszerűen és hetente legalább háromszor. Az egyik bolt pénztáránál prospektust láttam meg, ami arra hívta fel a nők figyelmét, hogy április 4-én tömegfutást rendeznek, lehet versenyzőként is benevezni, de csak úgy örömből és hobbiból szaladóként is. Nahát, ebbe a 'csak úgy' kategóriába én is jelentkeztem, gondoltam, legfeljebb a nevezési összeggel károsulok, ha végül mégse veszek részt.
Hétfő este, 24 órával a nagy esemény előtt lefutottam még egy tiszteletgörbét, mert körnek nem nevezhetném: lejtőn lefele fél kilométert, amikor inkább arra kellett ügyelni, hogy jól fogjon a fék, majd sima terepen még egy darabot, majd hegynek fel gyors lépéssel... Szomorúan konstatáltam, hogy tréning ide, tréning oda, nem sokat erősödtem, a lábaim inkább ólomból vannak, mint beolajozott izmokból.
A másnap reggeli ébredés rátett még egy lapáttal. Sajogtam, fájtam, sziszegtem - és sántítottam, annyira nem engedtek a köteleim. A férjem kedvesen rögtön elnevezett Bicebócának, mintha csak Móra Ferenctől kért volna rá engedélyt. Közöltem vele, hogy részemről futás nem lesz, mert nem lehet, 2 lépést se tudok egy vonalban megtenni, nemhogy startra beállni. De ha már befizettünk, menjünk és nézzük meg, hadd tudjam legalább, miből maradtam ki. Majd csak lódulok én is a többiekkel, csoszogok pár lépést, majd száz méter után kiaraszolok a pályáról, mint aki súlyosan megsebesült. Ezzel elkerülöm, hogy nevetségessé váljak annyi ember előtt. Pedig tegnapelőttig még azt reméltem, hogy a kiírt három kilométerből egyet én is megteszek, utána nyugodt szívvel nézhetek a tükörbe, mert túlhaladtam a maximum teljesítőképességemet.
Felmértük a terepet, készült vidáman mindenki a megmérettetésre, magamat kivéve, aki Derűs Bálint józanságával elkönyveltem, hogy több veszett Mohácsnál, én viszont úgyis nyertem már, mert már sok este rávettem magam arra, hogy kilépjek kényelmi zónámból, és mozogjak az egészségemért.
Bemondták, hogy kééészülj, aztán elkezdett valaki visszaszámolni: tíz, kilenc, nyolc.... kettő, eeegy... RAJT! Aztán lendült mindenki. Én is, ahogyan tehettem, elvégre ki kellett kerülnöm a nagytöbbség látóköréből, hogy majd oldalra húzzak. De amíg az út széléről el nem fogytak a szurkolók, addig ugyan szedtem a lábam. Muszáj volt. Utána meg azért volt muszáj, mert már ritkultak a nézők. S utána pedig azért, mert már nem akartam megállni. Jobban mondva, nagyon akarták a lábaim, de az agyam azt mondta, hogy tovább! És amikor feltűnt jobbkézre a jelzőtábla, hogy "500 méter", hangosan ujjongani kezdtem. Megtettem az általam bírt leghosszabb távot, nem estem ki százon!
Most már még ennyit meg kéne valósítani! Hiszen ez volt korábban az álmom, ennyit szerettem volna én is elérni. Futottam tovább. Jaj, de most már sokkal hosszabb volt a következő 500 méter. Hol az a tábla, hol van már, hadd állhassak már le... De nem láttam kilométerjelzőt. Míg egyszer csak szembeötlött, hogy "1,4 kilométer"! Ááá, nem igaz, gondoltam, ez most nyilván ezután következik, csak ösztönzésként írtak rá többet. A lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Le kellett vennem a tempót és elkezdtem egy jó fél perc erejéig gyorsan gyalogolni, ahogy néhány nappal azelőtt tanácsolták a szervezők arra az esetre, hogy nem bírnék szaladni. Közben fohászkodtam, hogy Istenem, segíts meg. Majdnem a felénél tartok, most már nem adhatom fel. Eddig önmagamért szaladtam, és a minimális maximumot kihoztam magamból. Ezzel már boldog lehetek, hiszen sikerült a duplát elérni. De nem bírom tovább. És aztán ismét arra gondoltam, hogy ma van édesapám születésnapja. Érte már elég sorscsapás, nem szeretném, hogy betegebb legyen, mint amennyiről tudok. Segíts meg Istenem, úgy futok, mint aki az apja életéért fut. Legyen ez az én ajándékom a távolból, hadd lehessen büszke a lányára. Még tíz métert, és megint, és megint... Muszáj szaladnod, Judit, nem állhatsz meg. Az édesapádért.
Az utolsó fél kilométer hosszabb volt mint az egész addigi táv. Sehogysem akart véget érni. Az agyam forrón dörömbölt, a lábaim rogyadoztak, fizikai erőm semmi. És pont akkor, amikor ismét tömöttődni kezdett a szurkolók tömege a cél előtt. Előttük fogok összeesni? Van más lehetőségem?

Eszembe jutott a férjem. Büszke arra, hogy egyáltalán jelentkeztem, tudja, milyen állapotban indultam el otthonról. Mi lenne, ha abban a nem várt óriásmeglepetésben lenne része, hogy lássa a feleségét befutni? Hogyan ragyogna az arca, látva, hogy a beérkezők között vagyok!
Eldöntöttem, hogy végigcsinálom ezért a két férfiért, akkor is, ha aszfaltra kerülök. És meghallottam a nézők biztató kiáltását: Brávó! Csináljátok tovább! Még egy kicsit... még, még, méééég!
Annyit tudok, hogy a két kezem ökölbe szorult, a fogaimat összezártam, az arcom lángolt, és nem néztem se jobbra, se balra, csak vittem magam. Azaz vitt engem a jó Isten, mert emberileg nekem már lehetetlen volt.
És befutottam a célba. Beértem. Megtettem, sikerült! Nem kétszeresét, nem háromszorosát, hanem a hatszorosát tettem meg annak, amit azelőtt végigvinni bírtam.
Sírtam, mint a záporeső. Sírtam egy kicsit kifele, és sokat befele. Ez volt számomra a Győzelem Napja. Ezért érdemes volt kibírni a kibírhatatlant. Győztem, mert legyőztem önmagamat.
Ezért a leckéért érdemes tovább küzdeni. Mert aki mindent belead, annak az erejét a Fennvaló bőséggel kipótolja.
Győzelem!

Márciuska

Eltelt március elseje, és nem sikerült megírnom az írnivalót. Pedig elsején szerettem volna! De a sok tennivaló közepette - ami hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondoltam - másodikára változott a digitális mutatón a dátum.
És elmúlt másodika is. ... És közben elrohant március hava is, én pedig dolgavégezetlenül - elkezdett, de befejezetlen cikkel léptem be áprilisba. Meséljem el nektek utólag, mit jelent március eleje széphazámban? Hogyan ünnepeltük mi gyerekkorunkban, és hogyan a háromszáz kilométerrel odább lakók? Hasonlóan, de mégsem azonosan. Erre viszont rá kéne hangolódni, tehát megvárom jövő év februárjának a végét. Reméljük, hogy jövőre is virrad ránk szép tavasz.
Szeretem Márciust márciuska nélkül is. A sápadt fűszálak erőteljesebb színre váltanak, fokozatosan engednek fel téli pihenőjükből. Minden nap újabb frissességet kínál: kerítések tövén, bokrok alatt megbújva, vagy csak úgy a járda és ház közötti szegélyek menték feltörnek a kis ibolyák. Nem győzök eléggé rájuk csodálkozni év év után. Ezek a kis parányi jószágocskák (nocsak, egy kis szójátékkal akár jó-szagocskáknak is nevezhetném őket, de mégsem; mert mégsem illendő szerény, de finom és elegáns aromájukra nem illatként utalni) azt a nagy életleckét vésik szívébe-fejébe a tanulékonynak, hogy az igazi nagyság nem a hivalkodásban, a magamutogatásban, a nagyranőttségben áll; hanem abban, hogy nagy fák árnyékában is megmaradnak, növögetnek saját nagyságrendjük teljessége szerint, és árasztják illatukat, mégha nem is királyi park dísznövényei, ha nem is ők jelzik a középpontot. S ha eltapodják, parfümként száll fel illatuk, mintegy utolsó lélekzetvétel, nem siratva önmagukat, inkább eltékozolva egyetlen ajándékukat arra, aki vesztüket okozta.
Erre emlékeztetnek engem március apró szülöttjei, a kis ibolyák.

(Folytatom.)

2017

Ha még nem hoztatok volna döntéseket az új évre és nincs kész a fogadalmi listátok, itt találtok ihletet: http://24.hu/elet-stilus/2016/12/28/20-ujevi-fogadalom-amiktol-egeszsegesebbek-lehetunk-es-semmi-kozuk-a-fogyokurahoz/
Érdemes átolvasni és meg is szívlelni! Tényleg! :)
Legyen énmentes évetek, de legyetek önmagatok!