2007. december 16., vasárnap

HAVAZIK


Idebent duruzsol a kemence.
Odakint lágyan száll alá az este,
Havazik.

Idebent világos a kis szoba.
Odakint botladkoznak a hóban.
Havazik.

Idebent csend van nagyon,
Odakint lábujjhegyen jár az alkony,
Havazik.

Idebent magam vagyok csendben,
Odakint már nyugszik minden,
Havazik.

Idebent a szívem dobban,
Odakint kemény kő koppan,
Havazik.

Fehér immár a kinti táj,
Beterít mindent a fehér báj,
Odakint.

Lenne bár nyugton a belső zug,
S hetvenkedve ne cibálná a zord cúg,
Idebent.

Odakint kergetőznek szelíd, fehér pelyhek,
Idebent magába roskad a lélek,
Reá havazik.

(K.J., sk.)

2007. december 11., kedd

Van-e hely?


Az esztendő a végéhez közeledett, s vele együtt a tanév első évharmada is. A gyerekek már a közelgő téli vakációról álmodoztak, meg a jókora reggeli alvásokról és az alkonyatba nyúló szánkózásokról, puha hótakaróról és foszlós kalácsról. Milyen jó is lesz sutba dobni az iskolatáskát és három egész hétig nem törődni egyébbel, mint a játékkal és a hancúrozással!
Persze addig becsületesen kell tanulniuk. A kis nebulók nem csak azon igyekeztek, hogy a bizonyítványba minél nagyobb jegyeket szerezzenek, hanem hogy az iskolai karácsonyi ünnepélyre alaposan felkészüljenek. A tanító néni már november közepén bejelentette, hogy nagyon szép ünnepélyt szeretne, amely ne csak versekből és énekekből álljon, hanem valami különleges meglepetést is tartogasson: színdarabot tanít be nekik, eljátsszák Jézus születését. Mindenki tapsolt az ötletnek.
A tanítónő előbb kiosztotta a szavalatokat, rövidke felolvasásokat, aztán a színdarabra tért. Röviden elmagyarázta, miről is lenne szó. A darab azzal a jelenettel fog indulni, hogy Augusztus császár követe megjelenik Galilea vidékén és kihirdeti a rendeletet: mindenkinek meg kell jelennie a népszámláláson. Elindul József is Máriával Betlehembe. Ott születik meg az Úr Jézus, aki számára nincs hely a vendégfogadó háznál...
Azok a gyerekek, akik nem kaptak verset, izgatottan várták a szereposztást. Mária és József szeretett volna lenni a legtöbbjük, de hiába, csak egy Máriára és egy Józsefre volt szükség. A tanítónő alaposan megfontolta, kiket válasszon főszereplőkül, aztán következtek a mellékszereplők. Végül mindenki elégedett volt. Csak egy valaki tekintett esdeklő szemekkel a padjából, de hiába. Neki nem jutott semmi. Még egy két mondatos felolvasás sem. Pedig annyira vágyott arra, hogy a karácsonyi ünnepélyhez ő is hozzájáruljon valamivel! Az ő szülei kiért fognak eljönni?!
Szünetben odasomfordált oktatójához. Félénken szólította meg: – Tanító néni.... én, én... szeretnék... én is szeretnék...., szeretném, ha nekem is adna egy helyet... Ha én is szerepelhetnék....
A tanítónő csodálkozva nézett rá: – De hiszen már mind kiosztottam a szerepeket. Nincs mit adnom.
A kis Lali továbbra is könyörgőn nézett rá. – Talán, mégis... – Jó, sajnálta meg a tanítónő, te leszel a vendégfogadós. Nem kell egyebet tenned, mint felhúzni a szemöldököd, amikor József az ajtónál kopogtat és kiszólni: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál.
Lali repesett az örömtől. Olyan jól fogja játszani a szerepét, hogy mindenki elégedett lesz vele.
Elérkezett a tanítás utolsó napja, s egyúttal az ünnepély ideje is.
A gyerekek csillogó szemekkel léptek a rögtönzött pódiumra és lelkesen szavalták a kis Jézusról szóló verseket szüleik nem kis büszkeségére. Aztán következett a színdarab.
A tanítónő egyik sarokba húzódott, hogy súghasson az elakadóknak, ha erre sor kerül. De simán ment minden, mígcsak Mária és József be nem kopogtatott a vendégfogadóhoz. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, súgta a tanítónő a tétovázó Lalinak. Semmi. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondta kicsit erősebben, látva, hogy Lali még mindig hallgat. De a csend tovább tartott. Szülők és gyermekek feszülten figyeltek.
A tanítónő még egy próbálkozást tett: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondjad Lali. Ekkor a gyerek szemébe könnyek szöktek, s odafordulva Mária és József felé hangosan felkiáltott: – Gyertek be, gyertek be! Hát hogyne volna számodra hely, drága Jézus! Hogyne lenne számodra hely, édes Jézusom!
Kopogtatnak. Van-e nálatok egy hely?

Ilyenkor, ünnepek táján...


Ilyenkor, ünnepek táján nagyobb a nyüzsgés a megszokottnál. Az utca, a város, a boltok tele vannak kipirult arcú emberekkel, akik talán egész éven át alig lépték át az ajándékboltok küszöbét, most meg kispórolt pénzükkel a zsebükben kószálnak ide-oda, keresve a szeretteiknek illő ajándékot. Mennyi szegény ember kívánt magának ezt-vagy amaz évközben, s nem engedhette meg, mert kicsi a nyugdíj, nagy a rezsi, vagy kevés az ösztöndíj, sok a költség... Most meg keresgéli az ajándékot. Ami legyen mutatós, értelmes, ha lehet, hasznos is - de ami a legfőbb, jusson rá a pénzecske.
Utálok ajándékok után rohangálni. Egyike a legnagyobb stresszfaktoroknak életemben. Mindenféle helyzetet, embert, lakást magam elé kell képzelnem, kitalálni, kb. mi is tetszene a leendő megajándékozottnak, vagy mije hiányozhat, mi az, amiből egészen biztosan van már a portája táján, s mi a szösz dobja majd fel a (jó)kedvét. Küldjenek inkább kapálni, s azalatt más válassza ki helyettem az ajándékot! Ha a hagyományos virág-könyv-csoki együttes még megfelelne meglepetésnek, mennyi fölösleges andrenalintól lennék megkímélve!
Énnálam kétlábú Mikulás nem járt az idén, de a világhálón átpasszoltak nekem 2 karácsonyi dalt, egy alvómikulást, akinek a hasán szundít édesdeden a bébiunoka-mikulás, aztán beszánkózott egy-két rénszarvas is a PP-bemutatók ösvényén. Olyan simán érkeztek, és annyira ingyen, hogy nem lehetett nem örülni nekik. Zámbó Jimmy "Borulj a földre legszebb hajnal" kezdetű dalát 4x egymás után is meghallgattam.
"Együtt van az egész család, siess hát, ne késs el..."
"Gyújtsál egy gyertyát ha leszáll a csendes éj, mondj el egy imát a sok szegény emberért. A szeretet ünnepe, hidd el, csak így lesz szép, áldását szórja rá majd az ég..."

Nem, ez az ajándék nem került pénzbe. Mégis... Annyira szép és annyira kedves. És lélekmelengető. Máris elképzelem az igazi karácsonyt, amihez 5 centis hóréteg dukál, meg egy barátságos szoba, benne meleg kemencével, ami mellé letelepedik a család és egyszerűen csak örül. Az ablak alatt felhangzik egy-két kánta, aprónépek zörgetik a kapukat, s elfújják mondókáikat... Nekem valahogy ezt jelenti a Karácsony. Együtt azzal, Akire nemcsak akkor kell gondolni, hanem naponta Vele élni. Nem kisdedként emlegetni, hanem áldott Megváltóként.
Lám, hova értem az ajándék-témától. Az igazi Ajándékhoz. Ezen túlmenően, már igazán csak egy értelmes gondolatom támad: mi lenne, ha egymást azzal ajándékoznánk meg, ami Tőle származik? Szeretet, mosoly, kedvesség, egy derűs levél, önzetlen szív és megbocsátás... Aki úgy érzi, sokat kell fizetnie érte, annak igazán szüksége van a Karácsonyra. Hogy megszülessék szívében Jézus.
LEGYEN RÉSZETEK ÁLDOTT ÜNNEPEKBEN, PIHENÉSBEN, ÖRÖMBEN ÉS SZÍVBÉLI BÉKÉBEN! Ezt tudom kívánni nektek mintegy ajándékként.

2007. december 2., vasárnap

Nem ejt hibát (vers)














Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád …
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem …
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át …
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet …
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

(ismeretlen költő verse)
Fordította: Túrmezei Erzsébet

(Legyen ez a vers bátorításul mindazoknak, akik csak halkan merik feltenni a miérteket, erőtelenül is bízva Abban, aki sosem ejt hibát.)

2007. október 20., szombat

Csak KÉT évszak!

Egy kerek hónap telt el, mióta utoljára frissítettem az oldalt. Azóta igazán érezhetően egy dolgot észleltem (nem mintha nem történt volna több is): a finom meleget felváltotta a zord hideg. Semmit nem tehetek ellene, max. jobban felöltözöm. De a hideg - hideg marad. Lehet megjegyzéseket tenni, lehet utálni, meg lehet próbálni nem venni tudomást róla (már ha sikerül!), mondhatunk bármit, a hideg VAN. Fűtik a vonatokat, s a naponkénti ingázásban igazán jó dolog lehuppani a melegített hátú ülésre, s végigolvasni vagy bámulni az utat. Kezem-lábam megmelegszik, s érthetetlen módon a lélekbe is beszivárog ilyenkor egy kis felengedettebb hangulat. Ámde az utazás sem tart a végtelenségig. Egy óra, kettő, de legyen nyolc is nagyritkán, aztán végállomás - és leszállok. S rögvest társként szegődik mellém a HIDEG. Köszi szépen, tiltakoznék, megtalálom az utat egyedül is, dehát nincs kivel beszélni. Kitartóan caplat velem, mígcsak be nem kerülök ismét egy melegebb hajlékba. Ilyenkor megtorpan, és lecövekel az ajtó előtt. Nem türelmetlen, nem firtatja, meddig maradok odabent, csak vár-vár kint... Meleg hajlékban bent lenni: kibírnám én nagyon sokáig. Csakhogy nem így van berendezve az élet, mert kint-bent, jövés-menés, hideg-meleg, vonat-busz, gyaloglás-rohanás váltogatják egymást. Kénytelen-kelletlen el kell szenvednem a hideget. Ragaszkodik hozzám nagyon, rátelepszik az orromra, bebújik a kesztyűmbe, besettenkedik a lábbelibe, és kísér, kísér, kísér. Mondanék róla jót, de csak egy jut eszembe. Megöli a bacilusokat! Nem tudom, hogy nálam miféle bacikat pusztít el, mert sose éreztem szükségét annak, hogy a meleg ősz után jótékony hideget kívánjak. Viszont kegyetlenül érzem másfajta hatását a csontjaimban. Szóval - személy szerint elküldeném a hideget a két Sarkra. Maradjanak ott, a fókák nem panaszkodnak. DE... - és most egy jó hír! Számolom bizakodva a hónapokat. Tudom, hogy ismét lesz tavasz. Ismét melegíteni fog a napsugár, s a küszöbön átveszi a hideg helyét. Kicsalogatja a begubózott emberkéket menedékükből, felébreszti a mackókat, hazahívja a vándormadarakat, mosolyra húzza az addig hidegtől összevont ajkakat, meleg tenyérré simítja az összegémberedett, ökölbe szorult markokat, s játékosan ugrálni kezd a napfényben sétálók szemében. Várom én a tavaszt nagyon! Várom én a meleget. Várom ám a felhőtlen tekinteteket. S tán mégcsak lehetetlent se remélek, ha arra gondolok, hogy hideg lelkekben is felenged a fagy, mert ráesik egy meleg fénynyaláb, és kisimítja a lélek ráncait.

2007. szeptember 20., csütörtök

Friends' Day - 22th September


Today is Friends' Day. If you are a friend, the following quotations are for you (too):

- "Sometimes the measure of friendship isn't your ability to not harm but your capacity to forgive the things done to you and ask forgiveness for your own mistakes" (Randy K. Milholland).
- "I've learned that all a person has in life is family and friends. If you lose those, you have nothing, so friends are to be treasured more than anything else in the world" (Trey Parker and Matt Stone).


And if you aren't sure that you are my friend, please be attentive: "Don't walk behind me, I may not lead. Don't walk in front of me, I may not follow. Just walk beside me and be my friend". Please, don't forget...

On Friends'Day I wish: May our long-distance friendship flourish... As I send you my wishes, across the miles to say: HAVE A GREAT DAY!

2007. augusztus 26., vasárnap

The Rose

John Blanchard stood up from the bench, straightened his Army uniform, and studied the crowd of people making their way through Grand Central Station. He looked for the girl whose heart he knew, but whose face he didn't, the girl with the rose. His interest in her had begun thirteen months before in a Florida library. Taking a book off the shelf he found himself intrigued, not with the words of the book, but with the notes penciled in the margin. The soft handwriting reflected a thoughtful soul and insightful mind. In the front of the book, he discovered the previous owner's name, Miss Hollis Maynell. With time and effort he located her address. She lived in New York City. He wrote her a letter introducing himself and inviting her to correspond. The next day he was shipped overseas for service in World War II. During the next year and one month the two grew to know each other through the mail. Each letter was a seed falling on a fertile heart. A romance was budding. Blanchard requested a photograph, but she refused. She felt that if he really cared, it wouldn't matter what she looked like. When the day finally came for him to return from Europe, they scheduled their first meeting - 7:00 PM at the Grand Central Station in New York. "You'll recognize me," she wrote, "by the red rose I'll be wearing on my lapel." So at 7:00 he was in the station looking for a girl whose heart he loved, but whose face he'd never seen. I'll let Mr. Blanchard tell you what happened: A young woman was coming toward me, her figure long and slim. Her blonde hair lay back in curls from her delicate ears; her eyes were blue as flowers. Her lips and chin had a gentle firmness, and in her pale green suit she was like springtime come alive. I started toward her, entirely forgetting to notice that she was not wearing a rose. As I moved, a small, provocative smile curved her lips. "Going my way, sailor?" she murmured. Almost uncontrollably I made one step closer to her, and then I saw Hollis Maynell. She was standing almost directly behind the girl. A woman well past 40, she had graying hair tucked under a worn hat. She was more than plump, her thick-ankled feet thrust into low-heeled shoes. The girl in the green suit was walking quickly away. I felt as though I was split in two, so keen was my desire to follow her, and yet so deep was my longing for the woman whose spirit had truly companioned me and upheld my own. And there she stood. Her pale, plump face was gentle and sensible, her gray eyes had a warm and kindly twinkle. I did not hesitate. My fingers gripped the small worn blue leather copy of the book that was to identify me to her. This would not be love, but it would be something precious, something perhaps even better than love, a friendship for which I had been and must ever be grateful. I squared my shoulders and saluted and held out the book to the woman, even though while I spoke I felt choked by the bitterness of my disappointment. "I'm Lieutenant John Blanchard, and you must be Miss Maynell. I am so glad you could meet me; may I take you to dinner?" The woman's face broadened into a tolerant smile. "I don't know what this is about, son," she answered, "but the young lady in the green suit who just went by, she begged me to wear this rose on my coat. And she said if you were to ask me out to dinner, I should go and tell you that she is waiting for you in the big restaurant across the street. She said it was some kind of test!" It's not difficult to understand and admire Miss Maynell's wisdom. The true nature of a heart is seen in its response to the unattractive.

2007. augusztus 11., szombat

Memento

Kereken két hónap telt el a szülinapom óta. Ez jutott eszembe, miközben sms-t küldtem testvéremnek, akinek ma van születése évfordulója. S eszembe jut az idézet is, amely a szülinapra kapott üdvözletemen áll (rövid és szép): "Ha szép a világ, miattad szebb, hogy jó most élnem, miattad lett. Miattad várom a legszebb napot, mikor nem kérek, csak adok, adok, adok". Hát - erre emlékezek, és erre emlékeztetlek titeket. Jó várni, hogy adjanak nekünk és kapjunk, de jó, még jobb, adni, adni. (Vagy ugyanolyan jó?) Szépet, nemeset, örömszerzőt, kedveset, mosolyt, biztató szót, mindent, amitől a megajándékozott többnek, jobbnak, elevenebbnek fogja érezni magát. Nemcsak egy napon, hanem állandóan. Emlékezzetek!

2007. augusztus 7., kedd

MAGYARVISTA

Távirat-stílusban:
Magyarvistai falunap - idén júl. 29-én volt.
Anyai nagyapám vistai volt.
Egyedülálló és egyetlen fészke a Szallós nevű családoknak, amelyek egyikében megszületett az én édesanyám is.
Néhány fotó: Magyarvista tiszteletére és ottani, néhai őseim emlékére
.







2007. augusztus 4., szombat

A Butterfly Story

A man found a cocoon of a butterfly. One day a small opening appeared; he sat and watched the butterfly for several hours as it struggled to force its body through that little hole. Then it seemed to stop making any progress. It appeared as if it had gotten as far as it could and it could go no farther. Then the man decided to help the butterfly, so he took a pair of scissors and snipped off the remaining bit of the cocoon. The butterfly then emerged easily. But it had a swollen body and small, shriveled wings. The man continued to watch the butterfly because he expected that, at any moment, the wings would enlarge and expand to be able to support the body, which would contract in time. Neither happened! In fact, the butterfly spent the rest of its life crawling around with a swollen body and shriveled wings. It never was able to fly. What the man in his kindness and haste did not understand was that the restricting cocoon and the struggle required for the butterfly. To get through the tiny opening were nature's way of forcing fluid from the body of the butterfly into its wings, so that it would be ready for flight once it achieved its freedom from the cocoon. Sometimes struggles are exactly what we need in our life. If nature allowed us to go through our life without any obstacles, it would cripple us. We would not be as strong as what we could have been. And we could never fly...

2007. augusztus 1., szerda

Csak egy pillanat...



Alig 2-3 éve fejezték be a vonatállomásnak szinte ugyanennyi ideig tartó felújítását, s lám-lám, már megint renoválják... Szép lesz, halványkék helyett világosságra színt fog kapni a mennyezet... Így rendezgettem magamban a gondolatokat, mialatt az állványok mögött balra kanyarodtam, hogy srégen átvágjak az épületen. Egy szemvillantásnyira még felnéztem, fél lábam szinte megállt, hogy lássuk csak na, hogy is fog ez kinézni, ám a másik lábam már moccant is oldalt. Ennyi volt. Másodperc tíz felé szakítva. Következő másodperc tán túlzásnak is tűnne, nem is, inkább következő villanás, azaz loccsanás, és már láttam is minden irányba szétfröccseni a magasból lezuhanó festékesvödröt. Még csak megszeppenni, nem hogy felócsúdni nem maradt időm! Érzékeltem, hogy legalább 3 szempár reám szegeződik, s valahonnan hozzám jutott egy másik munkáshoz intézett félmondat: "...éppen hogy megmenekült". Aha. Ez én lennék. Tekintetem sebesen végigszántja öltözékemet: baj nincs, hiszen semmilyen festéknyomot nem látok magamon. Azaz... Zöldkockás nadrágom jobb szárát két fehér csepp teszi feltűnővé. A pulóverem mandzsettájának környékén szintén elkenek egy kis idétlen fehér nyomot.
"Éppen hogy..." Dehogyis kiáltok oda, hogy de bizony, a zuhanó edény szelétől errébb repült 3 cseppecske. Éppen hogy! Igenis, éppen hogy megmenekültem! Mert nem borított el a festék, nem esett a fejembe a vödör, nem ömlött tartalma a táskámra, nem volt szükségem elbújni valahova, hogy ledobjam cuccaimat és más egyebet keresgéljek (ami ugyan nehéz lett volna 45 km-re az otthonomtól). Persze, "éppen hogy" 3 cseppecske esett rám, amit egy-kettőre eltüntettem a vízcsap és egy zsebkendő segítségével.
az épületmunkások 6 méterről
"Éppen hogy..." lehettem volna közelebb is a vödörhöz.
"Éppen hogy..." nyakamba is ömölhetett volna.
"Éppen hogy..." elcsúszhattam volna.
"Éppen hogy..." idegessé válhattam volna.
"Éppen hogy..." elkerült egy nagyobb kellemetlenség.
"Éppen hogy..." nem ütött el a busz, nem tepert le autójával egy figyelmetlenebb sofőr, nem veszekedtél házsártos szomszédoddal, nem vágott el a kezedből kiugró kés, nem ájultál el a déli hőségben, nem kaptál szívszélhűdést.
"Éppen hogy megmenekültél".
Éppen hogy egy hete múlt, mióta Eugenről (pár évvel végzett előttem az egyetemen, majd ugyanott dolgozott tovább) kiderült, hogy vérrákja van. S éppen három napja, hogy lehunyta szemét.
"Éppen hogy" - lehettem volna én, vagy lehettél volna te az ő helyében. Csakhogy te és én még élünk, mozgunk, lélegzünk. Van még további esélyünk. Némelyek életveszélyből menekülnek meg, másoknak pedig úgy adatik meg a 
második lehetőség, hogy talán még csak nem is észlelik. S mialatt mások nagyot rikkantanak a közeledben, nézd meg jól magadat, majd tekints önmagadba, és gondolj arra, hogy nem minden lehetőség adatik meg mégegyszer. 
Amit tenni akarsz, kezdd el, amit meg akarsz valósítani, vidd véghez. Ne csak "éppenhogyan-valahogyan", hanem mint aki a jövő századnak építkezik. Tartósan és szépen. Másként nem érdemes. 

2007. július 27., péntek

Amikor a szív beszél

Talán Alíznak hívták, vagy Zsuzsának? Netán Annamáriának? Történhetett volna ez akármelyik képviselőjével a szebbik nemnek. Mondjuk, hogy Alíz volt… Hónapokkal korábban forgatta a fejében, hogyan is kellene alakulnia a karácsonynak. Eltervezte a vásárlásokat, az ajándékokat, a fa díszítését, vendégek fogadását, egyszóval mindent, amit csak illik a karácsonyért és karácsonykor megtenni. Ám másként alakult minden. Epekrízis, kórházi beutalás, gyors műtét… A kórházi ágyon immár töviről-hegyére átgondolhatta, felboncolhatta, elemezhette a történteket és a meg nem történendőket. Karácsony a kórházban? Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. Hova lesz immár az ünnep? Ki fogja vele tölteni a karácsony estét? Nem sokáig ápolgathatta siránkozó hangulatát. Éjjeli szekrényén, a feje mellett lassan üdvözletek, képeslapok kezdtek felgyűlni. Barátai, ismerősei, munkatársai, rokonai – mindenki, aki csak tudomást szerzett betegségéről – figyelmességük kedves jeleivel halmozták el. A kórterembe ugyan nem léphettek be, ezért a nővérekre bízták az Alíznak szóló ajándékokat. A napok teltek, és a cserepes meg vágott virágok sokasodni kezdtek az asztalon, az ágy mellett, a virágtartóban. Alíz elégedetten és boldogan szemlélte őket: - mennyien szeretik! Mily gyönyörű virágok! A kétágyas szoba másik lakója, a Down-kóros Márti (Katica, Sárika, Lenke stb) eleinte csendben maradt. A virágok látványa viszont hamarosan megigézte. Alíz csak azt látta, hogy megmoccan az ágyat eltakaró függöny, s két nagy szem szegeződik legfrissebb, legszebb, a családtól kapott csokrára. – Nagyon szép virág! Nagyon szép… Szegényke, gondolta Alíz. Őt senki sem látogatja. Hm… neki nincs virága… Talán adnom kellene az enyémből. Aztán fontolgatni kezdte: ez a barátnőmtől van, nem illik odaadni. Talán emezt, ja, nem, ezt édesapám küldte, hogy érezné magát, ha…. Vagy inkább ezt a cserepest? Vagy… Másnap Mártit a műtőbe tolták. Ó, nem adtam neki semmi virágot, tépelődött Alíz. Nem baj, majd ha visszahozzák a műtőből, igen, akkor majd meglepem. Úgysincs senkije, akitől várhatna ajándékot. Nyilván, hasonlóan gondolkozhatott a nővérke is, mert délután nagy gonddal apró kis virágcseperet helyezett Márti éjjeliszekrényére. Márti hamarosan visszatérhetett a csendes, ám annál virágzóbb szobába. – Virág, milyen szép virág, örvendezett a meglepetésnek. Ó jaj, miért is nem adtam korábban? Adnom kellett volna a virágaimból… De még nem késő – őrlödött Alíz. Bombaként érte a hír következő reggel, hogy Mártit kiengedik. A nővér segített összeszedni szerény kis cókmókját, majd utoljára a virágot is óvatosan Márti kezébe helyezte. Jajajaj, korábban kellett volna adnom, no, gyorsan, melyiket is…? – vádolta magát Alíz. Ezt? Vagy emezt? A nővérke oldalán Márti az ajtó felé tartott. Hirtelen megállott. Csomagját segítője karjára akasztotta, majd libbent az ágyat eltakaró függöny, s Márti, tekintetét Alízra szegezve megszólalt: Olyan büszke vagyok rád, örülök, hogy megismerhettelek. Nem felejtelek el. Fogadd szeretettel – emlékbe. S ezzel Alíz szekrénykéjére helyezte az aprócska cserepet.

2007. július 24., kedd

Vers: Aranyabroncs

Mélyen szántó gondolataiért nagyon szeretem a Reményik-verseket. Mintha az én kusza gondolataim lennének az ő szavaiban kisimítva... Most az alábbit szeretném megosztani veletek. 

ARANYABRONCS 
A mellemen egy gyűrű fut körül, 
Aranyabroncs, vagy acélkarika: 
Én nem tudom. Szorít, szorít, 
S e szorítás nem múlik el soha. 
Akkor is fáj a szívem, ha örül, 
Mert aranyabroncs fut rajta körül, 
Aranyabroncs, vagy acélkarika. 
Az élet ez a kemény karika. 
 Csak néha simul közé és közém 
Enyhületképen egy rózsaszirom: 
Égi rózsafa hullatta levél. 
Az életemet jaj, meddig bírom? 
S tavasz pattantja egykor el, vagy tél 
Az aranyabroncsot szívem körül? 
Mert akkor is fáj, ha nagyon örül. 
 Aranyabroncs, bánat-öv, örömpánt: 
A lélek egyszer magáról lehánt, 
Ledobál minden felöltőt, övet, 
-És mezítlenül új ösvényt követ, 
Hol nem szorítja több arany-iga. 
Mert egyszer elpattan a karika.

2007. július 23., hétfő

Mondtál valamit?

Mondtál valamit? Túl halkan.
Írtál valamit, túl láthatatlan
Ahhoz hogy érteni tudják,
Mit adni akartál,
Vagy elfogadni,
Mit oda se nyújtottál….
Biztos, hogy nem álmodtál?

Beköszöntő


(...)
Ha kilépsz és ismét útnak eredsz, jegyezd meg a helyet. És még gyere hozzám. Mert időnként cserélődni fognak kis lakom díszletei. Én tán újra találsz valamit, ami tetszeni fog. S ha nagyon-nagyon megkedveled, neked adom: elviheted. Mert örömmel adom.
MOST például, ezt a gyönyörű kaktuszvirágot.

2007. július 22., vasárnap

Kívánság

Valaki azt mondta nekem: – Megborzadok arra a gondolatra, hogy fiatalon meghalhatok. Jó volna tudni, mennyit élek.
Nem hiszem, hogy az a fontos, mennyit élünk. Inkább az, hogy hogyan élünk. Mert a jövendő élet szempontjából ez a döntő kérdés.
Megosztom veletek azt, amit én is kaptam, s ami – ha megengeditek, hogy lelketek-szívetek érzékeny húrjait megpendítse – hozzásegíthet életetek „hogyan”-jának kialakításához.

Mi a legszebb?
Fájó szívvel mást vigasztalni,
Elfojtott könnyel könnyet letörölni,
Bekötni sok nagy szívsebet,
amikor a tied a legjobban éget.
A csüggedőnek adni szárnyakat,
És megérteni akkor másokat,

Amikor hiába keresel szívet,
Mely felemeli csüggedt lelkedet.
Leroskadni este az oltárnál,
Megpihenni a kereszt lábánál,
Megköszönni az Úrnak a napot,
S kérni egy nehezebb holnapot.
Kedves Olvasók, ezt kívánom Nektek. Isten adja meg beteljesedését. Mert akkor méltó válasz lesz a „hogyan”-ra. És boldog lesz úgy az évetek, mint az éltetek.