Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.
Mégse múlik a
szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy
halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt:
fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani,
akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a
hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj
csak az, hogy nem nálam...
Nem részletezem,
hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült,
hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később
az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy
végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a
tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból,
és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét
tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem
kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam
magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna,
aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a
fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra
hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak
szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.
Órák teltek el amióta
három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom
magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam
elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.
Viszont mind
ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!),
felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.
„Elég néked az Én
kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát
adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a
reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet
felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet
néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk,
s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget
az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van
Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy
tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem
számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a
pallos.
Legyen békés az
álmunk!
1 megjegyzés:
Még mindig..,
Megjegyzés küldése