Ne álom legyen Isten, hanem valóság

 

Ady Endre: Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

...............................

Adjon Isten bölcsességet szépen élni nap mint nap, kibékülve az emberekkel, magunkkal és Istennel. Összhangban a természettel, és megtalálva életünk értelmét. 

15 év...

Ma tizenöt éve nyitottam meg ezt a blogot. Akkor még nem szokás a FB-on osztani meg szövegeket, akármilyen jellegűek is lettek volna. Akkor a FB még arra szolgált, hogy fényképeket töltsünk fel rá, megmutassuk, merre szabadságoltunk, hogy néztünk ki az esküvőnk napján és ehhez hasonlók. Amikor az ember belépett, rengeteg szép fotót láthatott ismerőseiről. Még nem volt tele reklámokkal, és ahány ismerősünk - "barátunk" - volt a listánkon, mindegyiknek láthattuk az újonnan megjelent fotóit. Akkor még Cukorhegy úr és csapata nem szelektálta meg kérdezetlenül, kit lássunk, és kit ne. 

Még nem volt szokásban, hogy a fél világ idézeteket osszon meg a másik fél világ épülésére, illetve (ki)oktatására, a cégek sem használták fel fizetett reklámok formájában termékeik nyakunkba varrására, illetve a kéretlen kampányolásnak a saját nyitóoldalunkon erővel történő megjelenítésére. 

Akkor a blogolás már javában virágzott, és örültem, hogy felhasználhatom a felületet szép gondolatok, történetek, saját átéléseim mások elé tárására. Az Instagramot még hírből se ismertük, a TikTok neve pedig akkoriban TikTak volt, és apró kis cukorkák formájában volt kapható négyszögű, átlátszó kis dobozkákban az élelmiszerboltok pénztáraihoz közelebb levő polcokon. 

Sokat változott a világ tizenöt év alatt. Nincs értelme felsorolni, hányféle tekintetben. Aki akkor már  tizenéves korán túl volt, emlékszik rá, aki pedig még hátulkötős nadrágban járt, azt meg nem érdekli. 

Én is változtam, és ti sem maradtatok mindenben a régiek. Ami viszont módosulatlan maradt, az az íráshoz való kedvem, a töprengésre gyorsan hajló fejem - s ezeken túlmenően, mindenek fölött a legfontosabb: a Jóisten. 

Ha az utóbbi vonatkozásban egyetértünk, s ti sem változtatok az olvasási kedv tekintetében, máris a helyünkön vagyunk. A mondat végéről viszont rögtön eszembe jut egy vers címe, amit régóta ismerek, de mindig újdonság erejével hat rám. "Ahova az Isten állított, az a te helyed..." 

Ezt a helyet kívánom mindnyájatoknak. 

....

Túrmezei Erzsébet: A TE HELYED

Hová az Isten állított, bizonnyal az a Te helyed,
Csak ott lehet Ő pajzsod, ott lehet mindig Veled.
Áldást, ha kíván adni rád, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s jaj Neked, ha az üres.

Álld meg hát híven helyedet, akármíly súlyos a kereszt,
S ha tűz próbálja hitedet, ne óhajtsd elkerülni ezt.
Ne vágyj sóvárgva más felé, ha tán helyed igénytelen,
Dicsérd az Urat éppen ott, az elrejtett kicsiny helyen.

Amit mulasztasz, úgy lehet elhagyván a magad helyét,
Az tán áldástól fosztja meg Istennek egy más gyermekét.
Gondold meg jól, a Te helyed, Te töltheted be senki más,
Az Úr rád bízta, s Ö vele, Tied lesz majd a számadás.

Fogadd naponként e helyet, mint Istened ajándékát,
Ne szőj magad más terveket, add őket mind az Úrnak át.
Győzelmet akkor ád csupán, imád csak úgy hallgatja meg,
Ha mint az Ő hű harcosa, el nem hagyod az őrhelyet.

Halálig légy hű, s igaz, úgy nyersz majd égi koronát,
Benned az Úr, ha hű maradsz, megdicsőítheti magát,
Örvendve töltsd be tisztedet, boldog reménnyel várd Urad,
Hadd lássák azt meg mindenek, hogy Ö békét és üdvöd ad.

S ha majd királyod megjelen, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s örvendve lássa nem üres.
Óh, boldog nap számodra az, ha itt helyeden megtalált
Magával visz a mennybe fel, s a trónon Néked helyet ád.

ÁMEN

Csak két paradicsom

 

Amikor az újságírók uborkaszezont emlegetnek, tudnivaló, hogy nemigazán történt említésre méltó az adott időszakban. Nálunk az elmúlt két hét paradicsomszezon volt, és egyáltalán nem szűkölködtünk eseményekben, történésekben – szóval nincs uborkaszezon!

Megtudtuk, hogy egy idősebb hölgyismerősünk kórházba került. Jó két évvel ezelőtt, még a járvány elején ismerkedtünk össze. Látva a nagy fejvesztettséget és tehetetlenséget, ami akkor majd’ mindenfelé eluralkodott, jelentkeztem önkéntesnek az egyik humanitárius intézménynél. Onnan irányítottak hozzá mint egyedülállóhoz, aki betegsége miatt nem tudott már kijárni. Attól fogva rendszeresen intéztem neki a bevásárlást, a gyógyszert meg a postát. Az ajtóban állva megbeszéltük röviden a heti eseményeket, hálálkodott, hogy megint ott voltam, aztán zajlott az élet tovább.

Egészen ezelőtt bő két hétig, amikor rövid időközzel egymás után két agyvérzés érte. Olyan, ami majdnem elvitte. Amikor szombaton sikerült felhívnom, csak néhány szót motyogott vontatottan és alig hallhatóan. „Ha azt kérdi, hogy vagyok... még élek...” Ettől többet nem igazán sikerült kiszednem belőle. Csak hallgatott a telefon másik oldalán.

„Még élek”. Én is, hála Istennek, gondoltam magamban. S ha már élek, érezze ő is. Tegnap délután sikerült meglátogatni őt az idegsebészeten (olyan időket élünk, hogy már az is sikerélmény, ha az embert egy negatív teszt birtokában beengedik látogatni). Ült egy speciális székben, mindenféle csövek lógtak rajta, fején, karján, lábán, hálóing alól. A bal füle mögött, a tarkóján olyan nyolc centiméteres vágás nyoma... Amikor meglátott, meglepetten felkiáltott, már ahogy engedte az ereje: „Ilyen nincs...! Maga – itt.”

Ott maradtam másfél órát. Megmasszíroztam a hátát, meséltem neki amiről csak lehetett, meghallgattam akadozó, időnként elkalandozó beszédét, töprengését, hogy én, az idegen lettem a legközelebbije, majd időnként törtem a fejem, hogy bogozzam ki hirtelen önmagának ellentmondó gondolatait, de – örömmel jelentem – nevettünk is jól. Nem emlékezett pontosan, hogy és mikor került a kórházba, arra viszont igen, hogy alaposan kifaggatták, ki vigyáz rá, ha hazakerül. „Nincs senkim... (testvére Ausztráliában, nővére Lengyelországban), akármi történne velem, itt van egy telefonszám... Csak őt értesítsék...” És az én telefonszámomat diktálta be.

Kitettem két érett, édes paradicsomot az asztalára. Mondtam, hogy nem mertem semmi egyebet hozni, tudva, hogy speciális ellátásban részesül, de ha megeszi őket, legközelebb még hozok. Finom biotermés, minket is megörvendeztetett vele más. „Hogy maga tudja mit kell nekem hoznia! Mondja, a doktor miért nem tudja?! (...) Jaj, amikor én beleharapok ebbe a drága zöldségbe, s tudja, jó vastagon megkenem a kenyeret vajjal, megszórom sóval, persze borssal is, mert az úgy dukál... jajj, hogy én milyen finomat eszem!”

Ugrottam is a nővérkéért, hogy megkérdezzem, ha szabad. De még mennyire szabad, kiáltott fel kettő is. Bárcsak enne, mert mi hiába kérleljük!

Az álla alá tartottam a tányért, míg a paradicsomba beleharapott. Hirtelen megfényesedtek a kék szemei. Fél perc után már nem emlékezett arra, hogy az egészet meg akarta enni, közölte, hogy a többit később. De ahogy ott ültem vele szemben, rám emelte a tekintetét, jól megnézett, aztán megszólalt: „Én nem tudom, miért, de ma délután annyira, de annyira jól érzem magam!”

Értettem én. Volt valakije.

Vajon ki vár még arra valahol, hogy valamelyikünk arra járjon és benyissa az ajtót?

Viszont-látásra!

Múlt hét csütörtökén történt. Verőfényes délután volt, amikor az ajtón kiléptem. Gondolataimba mélyedve lépdeltem a járdán, egyszersmind örültem a tavaszi melegnek is. Háromszáz méter után, ahogy előre tekintettem, megelégedetten nyugtáztam, hogy más is élvezi a délutánt: egy férfi ült a padon, arcát a nap felé fordítva, lábánál pedig fényes bundájú fekete kutya üldögélt. „Milyen jó, hogy némelyek ráérnek...” – gondoltam őszintén. „Nagy kár volna, ha mindenki csak rohanna, és nem élvezné a simogató napsugarakat”.

Aztán lerövidült a távolság köztünk, és kezdtem kontúrosabban látni. A férfi lehajolt, és keze a pad végénél matatott. Ott hevert – egy fehér bot! Roggyant egyet a térdem. Az ember nem érzékelte eléggé, hogy mind egy helyben keresgél, nem csúsztatta a kezét hátrafele még tíz centinyit, akkor elérte volna mindennapi támaszát.  

A közelébe léptem, közben – hogy meg ne ijesszem – kérdeztem, ha segíthetek-e, s máris a kezébe nyomtam a botot. Megköszönte. Minden jót kívántam neki, aztán elköszöntem, s kicsúszott a számon, hogy „Viszontlátásra!”

Felemelkedett a padról, s szépen-lágyan odahajolt hűséges kísérőjéhez: „Kutyuskám, indulunk...”. A magyar beszédre rögtön visszafordultam, s most már én is magyarul szóltam hozzá: „Elnézést kérek az iménti köszönésért, de igazán nem tudja az ember, hogy kevésbé látóktól hogyan köszönjön el. A jó Isten vigyázzon magára!”

„Semmi baj nem történt. Köszönöm szépen, viszontlátásra”, válaszolta.

És elindultunk két ellentétes irányba.

Jó, hogy volt sötét napszemüvegem. Vörösödtek alatta a szemeim, megfeszítettem a számat, hogy veszélyesen le ne görbüljön. Én látok, ha kinyitom a szemem. Úgy-ahogy, látó- vagy olvasószemüveggel, mikor melyikre van szükségem, de látok. És annyi szépséget láttam azon a délutánon! Csetlő-botló kisgyermekeket, csemetéjüket kézen fogó anyákat, a gyepen napfürdőző fiatalokat, játékos kiskutyákat, fára kapaszkodó fiúcskát, amint büszkélkedő nagyapja lentről taszítgatta, a zöld lámpára vidáman váró gyalogosokat, harsogóan zöld friss leveleket, napfényben tündöklő várost... s ki tudná felsorolni, mennyi mindent még.

Felemeltem a fejem, s belemosolyogtam a világba. Add Uram, hogy befele is ilyen jól lássak! Ne csak szép időben, hanem borúban is, viharban is! És ne csak lássak, hanem szeme legyek másnak...

Az úton már hazafele

Az úton már hazafelé megyek,

Fáradt lábam roskadozva jár.

Sok év terhe a vállamat nyomja,

Vérző szívem sebek miatt fáj.

 

De mit nekem seb, fájdalom, sóhaj

Ha az utam Tehozzád vezet.

Múló idő töviskoronáját

Majd leveszi fejemről kezed.

 

Páskulyné Kovács Erzsébet verse

Mert most olyan időket élünk,

hogy az ember nem adhatja meg a végtisztességet a szeretetteinek. Olyan időket élünk, hogy egy temetést csak internetes közvetítéssel nézhetünk végig. Olyan időket élünk, hogy ha közeli ismerős vagy rokon, jó barát, testvér vagy szülő elhuny, azt hisszük, hogy egy rossz filmet nézünk, ami szenvedésről és halálról szól, és aminek a végén nincs heppiend, nem végződik jól, nem derül ki, hogy téves volt a megállapítás és mégis életben maradt a főhős.... Nem, végignézünk egy filmet, egy videót, lélekben ott vagyunk, testben itt, és olyan, mintha csak álmodnánk az egészet. Olyan filmet nézünk, amit hamarjában összecsaptak - nem profik, nem rendezők, hanem egyszerű emberek, akik mertek vagy tudtak ott lenni a "tett helyén", és reszkető kézzel talán, de végigvideózták a temetést, hogy legalább ily módon lehessünk részesei egy szertartásnak, amelyen valakit elbúcsúztatnak - az élőktől. Mert olyan időket élünk, amikor nem tudhatjuk, hogy még egyszer megölelhetjük-e azt, akit bekísértünk a kórházba, nem tudhatjuk, ha még egyszer fel fog-e tudni hívni onnan, és ha nem más fog-e minket helyette felhívni... Olyan időket élünk, hogy elhunyt szeretteinket még csak nem is ravatalozhatjuk fel, hogy a évszázados szokásnak megfelelően "virraszthassanak" körülötte az ismerősök. Olyan időket élünk, amikor még kisírni sem tudjuk magunkat rendesen egy koporsó körül, amikor nem állhatunk oda az árván maradt gyermekek mellé, hogy megszorítsuk kezüket, hogy magunkhoz öleljük őket, és érezzék, hogy legmélyebb és legnemesebb érzéseinkből fakad az együttérzésünk, a testben is ott történő rész-vételünk. Mert részt vállalunk és vállalni akarunk mások fájdalmából. Mert mintha adósságot rónánk le azzal, hogy együtt sírunk a sírókkal, és mintha könnyebbedne kissé a nyomor, ha együtt sírnak velünk. Mintha...

Olyan időket élünk, hogy nem tudhatjuk előre, ha megadhatjuk majd a következőknek a végtisztességet. Nem tudhatjuk, ha még egyszer megölelhetjük őket, ha még egyszer megcsókolhatjuk arcukat, ha végigsímithatjuk homlokukat, s ha szótlanul, de szeretetben összebújva hallgathatjuk a szeretet csendjét. Mert annak a lélekben csendül vissza a hangja.

Olyan időket élünk, amikor semmit sem tudhatunk bizonyosan, ami emberektől függő, ami magasabb szinten dől el. Nem vihetünk virágot egy sírhantra, legfeljebb megrendelhetjük és megkérhetünk valakit, aki odamehet, hogy helyezze el egy földcsomón, ami alatt némán, élettelenül nyugszik valaki, akinek utoljára, életének utolsó perceiben nem nézhettünk a szemébe, nem mondhattunk egy Isten hozzádot, nem bátoríthattuk, nem osztozhattunk félelmében, nem köszönhettük meg azt, mit értünk tett.

Olyan időket élünk, hogy nem is találunk hozzá szavakat. Amikor már csak arra figyelhetünk, hogy MOST mit tehetünk a másikért. Az élőkért, a szeretetteinkért és - magunkért. Adni, lelkesíteni, bátorítani, erősíteni, vigasztalni, támogatni, simogatni és átölelni, megbocsátni és bocsánatot kérni = szeretni, szeretni, szeretni!

És békességben élni. Mert "szeret kibékülni az ember, mikor halni készül", de még nagyobb, még hatalmasabb az, amikor kibékül, mert élni készül! Hogy meddig teheti meg? Azt az Isten tudja. A mi dolgunk, hogy nemesen éljünk. Istenien nemesen.

Mert olyan időket élünk most...

(Egy anya temetése margójára - Vinczellér Rózsi nénire emlékezve - rögtön a temetés után).

Mérlegelek...

Itt ülök magamban, csend van kint is, bent is. Ha az óra nem ketyegne, mondhatnám, hogy tökéletes csend van. Közelről-távolról semmi zaj.

Hogy mennyiféle hatás ért az elmúlt 24 órában, ahhoz három irkalap is kevés volna. De olyan az általános emberi beállítottság, hogy ilyenkor nem is tudja megtalálni a helyénvaló szavakat. Én is csak keresgélem őket, s ha szénakazal formáltatik belőlük, hát majd csak lesz abban is valami értelem.

Szép napsütéssel ajándékozott meg ma az Ég. Olyan sétálnivalóan finom idővel, amikor szerencsésnek mondom magam, ha okom van kimenni a házból. És volt is hivatali intéznivaló. Gondoltam, azt hamar lezavarom, de ha már úgyis kint vagyok, mért ne hosszabbítsam meg félórával az utamat, s hazafele vásároljak be annak a néninek, aki magányosan él, s több mint hat hónapja a lakása négy fala közt tölti minden egyes napja minden egyes percét. Mert az orvosa szigorúan meghagyta, ki ne merészeljen bújni, mert veszélyes idők ezek őrá nézve.

Betettem egy huszast a táskám zsebébe, megkímélve magam a pénztárca plusz súlyától. Egyik rekeszbe a pénz, a másikba a telefon, harmadikba házkulcs meg egy összehajtogatott szatyor. Vidáman keltem útnak, s miután a hivatali teendőimet elintéztem, a boltban összeszedtem a szükséges élelmet a néni részére. Pár zsemle, konzerv, egy kis sütemény - ennyit kért ma. Miután a pénztárosnő beütötte az összeget, szépen kinyitottam a táskámat és benyúltam a pénzes zsebébe... - csak éppen hiába. - Nem oda tettem, nyugtatom magam. Nézzük meg alaposabban. Hát se alaposan, se sietősen, sehogy nem került ki belőle a pénz. Pedig már mindent kipakoltam a táskából. Hiába, nem volt mivel fizetni. Valahol kihúzhattam véletlenül a telefonnal vagy a szatyorral.

Tényleg elment a kedvem. Megvártam, amíg gyorsan odaautózott a férjem, kifizettük a vásárolmányt, s felvittem a néninek. Közben meg azon töprengtem, hogy egy ilyen derűs napon miért muszáj valaminek balul kiütnie? Csak azért, hogy elrontsa a kedvemet? S akkor eszembe jutott a tegnap éjjel.

Kerestem egy információt, amit az email-üzeneteimből kellett kiszűrnöm. Nem találtam meg, de helyette merő véletlenül (?!) rábukkantam egy másikra, amitől tényleg eltátottam a számat, utána meg jó ideig nevettem örömemben. Olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek sok évi bibliakutatási munkám eredményeit tartalmazták. Tűvé tettem a tavasszal értük mindent, átfésültem minden anyagot, számítógépet, adathordozó készüléket - eredménytelenül. És most, amikor valami egyebet kerestem, elém hozta a jó Isten azt, ami végtelenül nagy értéket képvisel számomra. Csak az tudja, mekkora öröm az ilyesmi, aki maga is megélte a kétségbeesett keresés tapasztalatát.

Bandukolva a járdán, ez a nagyszerű élmény jutott eszembe. És megköszöntem Istennek, hogy ekkora ajándékot adott. Ehhez képest az eltűnt huszas igazán semmiség. Mert attól többet is adtam volna az elveszettnek hitt és korábban nagyon meggyászolt adatokért. Évek munkája fekszik bennük!

Jó az Isten. Meglep, amikor nem számítunk rá, elvesz tőlünk, amikor meg se fordult a fejünkben. Egyensúlyban tart, hogy túl sok jó közepette el ne bízzuk magunkat, s az üröm pohara se csorduljon túl, nehogy megkeseredjünk lelkünkben, arcvonásainkban.

És mintha nem lett volna elég, megtetézte. Egy vagy két nap múlva, amikor újra használni készültem ugyanazt a táskát, a zsebében ott lapult a huszas! Pedig tízszer megnéztem azelőtt..., és nem volt!

Vizsgáljátok meg az otthoni mérleget, s ha kibillent volna a nyelve középről, nézzétek meg, hova felejtettek el egy súlyt feltenni... Tudom előre, hogy a jobb oldalt kell kiegyensúlyozni... - azt, amelyikbe az áldások kerülnek.