Mert most olyan időket élünk,

hogy az ember nem adhatja meg a végtisztességet a szeretetteinek. Olyan időket élünk, hogy egy temetést csak internetes közvetítéssel nézhetünk végig. Olyan időket élünk, hogy ha közeli ismerős vagy rokon, jó barát, testvér vagy szülő elhuny, azt hisszük, hogy egy rossz filmet nézünk, ami szenvedésről és halálról szól, és aminek a végén nincs heppiend, nem végződik jól, nem derül ki, hogy téves volt a megállapítás és mégis életben maradt a főhős.... Nem, végignézünk egy filmet, egy videót, lélekben ott vagyunk, testben itt, és olyan, mintha csak álmodnánk az egészet. Olyan filmet nézünk, amit hamarjában összecsaptak - nem profik, nem rendezők, hanem egyszerű emberek, akik mertek vagy tudtak ott lenni a "tett helyén", és reszkető kézzel talán, de végigvideózták a temetést, hogy legalább ily módon lehessünk részesei egy szertartásnak, amelyen valakit elbúcsúztatnak - az élőktől. Mert olyan időket élünk, amikor nem tudhatjuk, hogy még egyszer megölelhetjük-e azt, akit bekísértünk a kórházba, nem tudhatjuk, ha még egyszer fel fog-e tudni hívni onnan, és ha nem más fog-e minket helyette felhívni... Olyan időket élünk, hogy elhunyt szeretteinket még csak nem is ravatalozhatjuk fel, hogy a évszázados szokásnak megfelelően "virraszthassanak" körülötte az ismerősök. Olyan időket élünk, amikor még kisírni sem tudjuk magunkat rendesen egy koporsó körül, amikor nem állhatunk oda az árván maradt gyermekek mellé, hogy megszorítsuk kezüket, hogy magunkhoz öleljük őket, és érezzék, hogy legmélyebb és legnemesebb érzéseinkből fakad az együttérzésünk, a testben is ott történő rész-vételünk. Mert részt vállalunk és vállalni akarunk mások fájdalmából. Mert mintha adósságot rónánk le azzal, hogy együtt sírunk a sírókkal, és mintha könnyebbedne kissé a nyomor, ha együtt sírnak velünk. Mintha...

Olyan időket élünk, hogy nem tudhatjuk előre, ha megadhatjuk majd a következőknek a végtisztességet. Nem tudhatjuk, ha még egyszer megölelhetjük őket, ha még egyszer megcsókolhatjuk arcukat, ha végigsímithatjuk homlokukat, s ha szótlanul, de szeretetben összebújva hallgathatjuk a szeretet csendjét. Mert annak a lélekben csendül vissza a hangja.

Olyan időket élünk, amikor semmit sem tudhatunk bizonyosan, ami emberektől függő, ami magasabb szinten dől el. Nem vihetünk virágot egy sírhantra, legfeljebb megrendelhetjük és megkérhetünk valakit, aki odamehet, hogy helyezze el egy földcsomón, ami alatt némán, élettelenül nyugszik valaki, akinek utoljára, életének utolsó perceiben nem nézhettünk a szemébe, nem mondhattunk egy Isten hozzádot, nem bátoríthattuk, nem osztozhattunk félelmében, nem köszönhettük meg azt, mit értünk tett.

Olyan időket élünk, hogy nem is találunk hozzá szavakat. Amikor már csak arra figyelhetünk, hogy MOST mit tehetünk a másikért. Az élőkért, a szeretetteinkért és - magunkért. Adni, lelkesíteni, bátorítani, erősíteni, vigasztalni, támogatni, simogatni és átölelni, megbocsátni és bocsánatot kérni = szeretni, szeretni, szeretni!

És békességben élni. Mert "szeret kibékülni az ember, mikor halni készül", de még nagyobb, még hatalmasabb az, amikor kibékül, mert élni készül! Hogy meddig teheti meg? Azt az Isten tudja. A mi dolgunk, hogy nemesen éljünk. Istenien nemesen.

Mert olyan időket élünk most...

(Egy anya temetése margójára - Vinczellér Rózsi nénire emlékezve - rögtön a temetés után).

Mérlegelek...

Itt ülök magamban, csend van kint is, bent is. Ha az óra nem ketyegne, mondhatnám, hogy tökéletes csend van. Közelről-távolról semmi zaj.

Hogy mennyiféle hatás ért az elmúlt 24 órában, ahhoz három irkalap is kevés volna. De olyan az általános emberi beállítottság, hogy ilyenkor nem is tudja megtalálni a helyénvaló szavakat. Én is csak keresgélem őket, s ha szénakazal formáltatik belőlük, hát majd csak lesz abban is valami értelem.

Szép napsütéssel ajándékozott meg ma az Ég. Olyan sétálnivalóan finom idővel, amikor szerencsésnek mondom magam, ha okom van kimenni a házból. És volt is hivatali intéznivaló. Gondoltam, azt hamar lezavarom, de ha már úgyis kint vagyok, mért ne hosszabbítsam meg félórával az utamat, s hazafele vásároljak be annak a néninek, aki magányosan él, s több mint hat hónapja a lakása négy fala közt tölti minden egyes napja minden egyes percét. Mert az orvosa szigorúan meghagyta, ki ne merészeljen bújni, mert veszélyes idők ezek őrá nézve.

Betettem egy huszast a táskám zsebébe, megkímélve magam a pénztárca plusz súlyától. Egyik rekeszbe a pénz, a másikba a telefon, harmadikba házkulcs meg egy összehajtogatott szatyor. Vidáman keltem útnak, s miután a hivatali teendőimet elintéztem, a boltban összeszedtem a szükséges élelmet a néni részére. Pár zsemle, konzerv, egy kis sütemény - ennyit kért ma. Miután a pénztárosnő beütötte az összeget, szépen kinyitottam a táskámat és benyúltam a pénzes zsebébe... - csak éppen hiába. - Nem oda tettem, nyugtatom magam. Nézzük meg alaposabban. Hát se alaposan, se sietősen, sehogy nem került ki belőle a pénz. Pedig már mindent kipakoltam a táskából. Hiába, nem volt mivel fizetni. Valahol kihúzhattam véletlenül a telefonnal vagy a szatyorral.

Tényleg elment a kedvem. Megvártam, amíg gyorsan odaautózott a férjem, kifizettük a vásárolmányt, s felvittem a néninek. Közben meg azon töprengtem, hogy egy ilyen derűs napon miért muszáj valaminek balul kiütnie? Csak azért, hogy elrontsa a kedvemet? S akkor eszembe jutott a tegnap éjjel.

Kerestem egy információt, amit az email-üzeneteimből kellett kiszűrnöm. Nem találtam meg, de helyette merő véletlenül (?!) rábukkantam egy másikra, amitől tényleg eltátottam a számat, utána meg jó ideig nevettem örömemben. Olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek sok évi bibliakutatási munkám eredményeit tartalmazták. Tűvé tettem a tavasszal értük mindent, átfésültem minden anyagot, számítógépet, adathordozó készüléket - eredménytelenül. És most, amikor valami egyebet kerestem, elém hozta a jó Isten azt, ami végtelenül nagy értéket képvisel számomra. Csak az tudja, mekkora öröm az ilyesmi, aki maga is megélte a kétségbeesett keresés tapasztalatát.

Bandukolva a járdán, ez a nagyszerű élmény jutott eszembe. És megköszöntem Istennek, hogy ekkora ajándékot adott. Ehhez képest az eltűnt huszas igazán semmiség. Mert attól többet is adtam volna az elveszettnek hitt és korábban nagyon meggyászolt adatokért. Évek munkája fekszik bennük!

Jó az Isten. Meglep, amikor nem számítunk rá, elvesz tőlünk, amikor meg se fordult a fejünkben. Egyensúlyban tart, hogy túl sok jó közepette el ne bízzuk magunkat, s az üröm pohara se csorduljon túl, nehogy megkeseredjünk lelkünkben, arcvonásainkban.

És mintha nem lett volna elég, megtetézte. Egy vagy két nap múlva, amikor újra használni készültem ugyanazt a táskát, a zsebében ott lapult a huszas! Pedig tízszer megnéztem azelőtt..., és nem volt!

Vizsgáljátok meg az otthoni mérleget, s ha kibillent volna a nyelve középről, nézzétek meg, hova felejtettek el egy súlyt feltenni... Tudom előre, hogy a jobb oldalt kell kiegyensúlyozni... - azt, amelyikbe az áldások kerülnek.

Választottam!

„Válassz: bal vagy jobb!” gyerekként sokszor hallottam ezt a mondatot, miközben valaki mindkét kezében egy-egy szem cukorkát, színes üveggolyót vagy almát, vagy ki tudja mit szorongatott. Az efféle választás általában nem okoz különösebb fejtörést: egyszerűen kibökjük, melyik „kezet” választjuk, majd amikor átvándorol a mi tenyerünkbe az eredmény, vagy elégedetten nyugtázzuk, hogy pont azt akartuk, vagy sóhajtunk egyet: – Nem lehetne cserélni? Rendszerint lehet, mert nem túl fontos, legfeljebb nekünk inkább tetsző dolgokról van szó. A citromos cukorka jobban ízlik, mint a karamellás, a kék üveggolyó szebben csillog, mint a sárga, és így tovább. 

Mulandó létünket folytonos változások határozzák meg. Választunk iskolát, szakmát, egyetemet, munkahelyet, életünk párját, vallást és ezeregyfélét. Aztán választunk dikákképviselőt, egyházi vezetőket, polgármestereket, államelnököt. Latolgatjuk, hogy két vagy több lehetőség közül melyik lenne a jobb, az előnyösebb, a célszerűbb számunkra, meghányjuk-vetjük a dolgokat, aztán – választunk. Választásunkat akkor könyveljük el sikeresnek, ha az idő múltával sem bánjuk meg, ha egy hét, egy hónap, egy év múlva is ugyanúgy választanánk. Hiszen látnivaló, hogy nyertünk vele, s nemcsak a mi véleményünk ez, hanem a szomszédé, a rokoné, az ismerősé is. Mulandóságunk választása ez.

Vannak azonban másfajta választások is. Olyanok, amelyek messze túlszárnyalják az eliramló időt, s az örökkévalóságba kapaszkodnak. Kevesen, nagyon kevesen értik meg ezek lényegét. Mert az igazi, nagy választások: lemondással járó döntések. Választom gyomrom korgását, csakhogy az éhező jóllakjon az utolsó darabka kenyeremmel. Választom a kitaposott cipőben való járást, hogy a rongyosat felöltöztessem. Választom a sértés lenyelését, hogy a sértőt meg ne bántsam. Választom a fáradtságot, hogy a kimerülten könnyítsek munkája legalább egy részének elvégzésével. Választom a pihenés későbbre halasztását, hog a magányos szomszédom kibeszélhesse valakinek magát.  Valamit folyton választok. Mit?

Választom, hogy jól választok. Mindennap és mindenkor, mindenben. Választom a megbánhatatlan döntéseket. Választom Azt, aki nem azért választott engem, mert több volnék másnál, hanem azért, mert szeretett. Mert Ő a Fény, az Öröm, az Erő.

Választottam!  

(Közzétéve az amerikai elnökválasztás margójára. Részlet a "Falatkák" című könyvből).

Ég a tűz! Égjen a tűz!

Most rakásra hulltak a gondolataim, nem vagyok képes sorba állítani őket. Most egy órája tudtam meg, hogy a kaliforniai St. Helena településen nagy pusztítást végzett a Glass Fire, azaz az "Üveg" névre hallgató tűzvész. Gyönyörű szőlőültetvények, buja növényzet, kiterjedt domboldalak - szemet gyönyörködtető tájakról van szó, nem száraz, zörgő harasztról!

Három hete arra kértek ottani ismerőseink, hogy imádkozzunk értük, mert úgy a St. Helena kórház, mint alkalmazottai az akkori tüzek fenyegetésének vannak kitéve. Aztán hála Istennek, kikerülte őket.

És három hét után felcsapott a tűz még közelebb. És kegyetlen pusztítást végzett. Volt évfolyamtársamnak, aki ott lelkész és kórházi káplán, annyi ideje volt, hogy egy-két dologért berohanjon a házukba, aztán menekülés... Személyesen től
e tudtuk meg ma este.

A tűz mindenüket megemésztette. Nem ők az egyedüliek, akik tehetetlenül és zsebre dugott kézzel hajlék nélkül maradtak. Kollégám azt írta az imént, hogy egyszerűen nem tudni, merre is induljanak, honnan szerezzenek reggelire valót a két kislányuknak. Ugyanígy a többiek is. Sűrű füstgomoly mindenfelé, bizonyos utak lezárva, próbáljátok csak elgondolni! Ha most meleg kabátot vennék magamra és b
undás csizmába bújtatnám a lábam, akkor sem szívesen tölteném a kinti padon az éjszakát. De amikor az embernek az éj elmúlta után nincs hova visszamennie...?! Amikor nincs mit előhalásznia a ruhásszekrényből, hogy tisztát vegyen magára, amikor nincs már egy esküvői fényképe, ami fölött elnosztalgiázzon, amikor a gyerekének kedvenc macija odalett és a hozzá fűzött érzéseket nem lehet tőle elvitatni, amikor... csak állsz magadba roskadva, vagy elrévedő tekintettel bámulsz a semmibe... - akkor mi van?!

Ebben az esetben veled vagy velem mi lenne? Csak állj meg 2 percre, és komolyan gondolkozz.

Úgy ahogy, ha nehezen is, valamikor elcsitulnak ezek a tüzek. Másutt lobbannak fel. De nem veszélyeztetnek egyszerre valamennyiünket.

De lesz egy nap, amit csak Isten tud, s ez a nap nagyon közel van. Nem rettegnünk kell, ha rá gondolunk, hanem komolyan rendbeszedni az életünket. A hite mindenkinek próbára lesz téve sokkal azelőtt. Kinek egy ilyen házhamvasztó tűz által, kinek a szenvedések, betegségek, pénztelenség, kapcsolatok tüze révén.

Mindez azért történik, hogy "a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor" (ezt írja a Biblia 1Péter 1,7 versében).

Foglalkozzatok a lelketekkel! Keressétek Istent, amíg megtalálható. Ne ideig-óráig tartó semmiségek kössék le a figyelmeteket, hanem az örök életre való készülés. Isten megígérte, hogy megújítja a földet, de az új földet és az új eget azoknak adja birtokba, akik előbb jellemükben újultak meg. Ne vegyétek könnyelműen az Ő hívását!

Hadd égjen a tűz a szívünkben Istenért és a magunk meg szeretteink sorsáért!

(Az írást szeptember 28-án közöltem a Lelkemtől lelkedig FB-oldalon)

Mindig remélj!

Mielőtt ismét nyugvóra térnék, egy-két rövid gondolatot megosztanék Veletek (a féjszbuk-csoportban néhány képet is találtok https://www.facebook.com/groups/Nekeduzenek/4528000080607228/?comment_id=4532237383516831&notif_id=1600661391956427&notif_t=group_comment ).

"Istennek hálá" (így mondta volt hajdan nagymamám), miután padló és mennyezet között minden magasságot akaratlanul is bemértem, három egymást követő nap sikerült a lábamon megállnom. Hát nem erre a legbüszkébbek a kisgyerekek is? Előbb ölben viszik, aztán négykézláb kúszik, majd tétován lábra áll és megpróbál lépdelni. Botladozik, meg-megkapaszkodik, de csak feszegeti határait továbbra is rendületlenül. Néha saját lábában is elbotlik, de újra feláll. És boldog-büszkén pislant hátra, hogy látják-e, dicsérik-e. Hiszen újabb rekordot döntött. És nem arról szól a statisztika, hogy hányszor esett el, hanem arról, hogy mennyiszer sikerült újra felállnia. Sőt, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen az sem mérvadó, hogy gyakorta lehuppant. Csak az az egy számít, hogy megtanult járni.

A kisgyerekek boldogságával nyugtáztam, hogy - Isten segítségével - a maival együtt három reggel sorjában sikerült felemelnem a fejem a párnáról, és majd meg is állni a lábamon. Jó az Isten, felnőtteknek is megtanítja, illetve újra tanítja, mit jelent minden percben tőle függni. (A mellékelt képek a laxenburgi kastélyparkban készültek, és ezt az örömet tanúsítják. De jó volt ismét a napon lenni!)

A férjem tréfásan idézett és a helyzetemre alkalmazott egy, a Bibliában más kontextusba ágyazott felhívást: "Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!" Habár eredetileg azoknak szól, akik hit dolgában magukat verhetetlennek vélik, számomra fizikailag is megfontolandó tanáccsá vált.

Most pedig tartsatok alapos terepszemlét (nem nálam!): szédült-e valaki a felgyülemlő számlák miatt? Levert-e téged okkal a szomorúság? Megroggyant a kapcsolatod a társaddal, egy baráttal, vagy netán Istennel? Mindhiába kerestél eddig munkahelyet? Nem győződ a házi munkát, úgy tűnik mókuskerékbe szorultál? Harmadszor is elbuktál egy vizsgán? A melletted ülő kórustaggal még mindig nem sikerült a közös hangot megtalálni? Nyomaszt a múltad? Rettent a jövő?

Ha egyik vagy több kérdés pont rád illik, ne ijesszen meg a szédülés: nem örökké tart! Megtántoríthat, kiüthet a megszokott életviteledből. De megtanulhatsz együtt élni vele, megtanulhatod, hogyan állj újra lábra!

Mert tulajdonképpen mi is a szédülés? Egyensúlyzavar. Valahol valami kibillent a megszokott kerékvágásból. A mérleg egyik oldalára több súly került, mint amennyi a másik oldalon a tányéron fekszik. Ilyenkor a könnyebbik rész felugrik, a súlyosan megterhelt pedig egészen megereszkedik. Az egyensúly pedig csak úgy áll helyre, ha a két részt kiegyenlítjük. Nem úgy, hogy még egy nagyobb súlyt akasztunk a könnyebbik oldalra, hanem úgy, hogy a nehezebből át kell pakolnunk egy adagot az ellenoldalra. Vagyis a hangsúlynak máshova kell kerülnie.

Ha szeretnéd ezt megvalósítani, bölcsességet kérj Istentől, hogy kitisztuljon a látásod, s rájöjj, mi az, ami igazán fontos, és amire érdemes időt szánni. Mi az, amire eddig túl nagy hangsúlyt fektettél, és mi az, amire nem elegendőt. Rendezd át a súlyokat a mérlegen! Például amikor az egészség a hiánycikk, hirtelen egy sor addig elengedhetetlennek tartott dolog háttérbe szorul. És mivel lehetne a fizikai gyengeséget jobban ellensúlyozni, mint a lelki erő keresésével? Amikor különféle hiányokat szenvedünk, mi más, mint a lelki ínség kielégítése tudná egyensúlyba hozni a mérleg két tányérát? Az egyedüllét vagy páros magány aránytalanságában pedig a "Mindenütt és mindig Jelenlevő" a biztos helyrezökkentő. Aki ismét biztos talajon szeretne állni, ne az akadályra összpontosítson, hanem a célra! Ne holmi mesékre, sem a tavalyi hóra, hanem egy új fejezetre.

Csak légy jó reménységben, és hidd, hogy Isten akkor is őrt áll melletted, amikor az élet megtáncoltat. A jó hír az, hogy lentről már csak feljebb lehet kerülni, azaz "fel-eshetünk". A kezébe.

Tessék küzdeni, és újra felállni!

Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!

És újra felcsendült az orgona hangja

Amit én most elmesélek, sok-sok évvel ezelőtt történt, amikor az emberek a házuktól a templomig még gyalog jártak. 

Zúgott-búgott a szép hangú orgona Svájcnak egyik kis falujában. Télen-nyáron, szélben-esőben, ha fújt, ha szárazság volt, akár vetés, akár aratás lett volna, időtől és időjárástól függetlenül minden egyes nap pontban déli 12 órakor megszólalt az orgona. Nem a déli harang. A nyitott templomajtón messzire hangzott az orgona hangja, s ha egy kis csintalan szellő is fújdogált, kedvezett a muzsikának: messzire vitte az orgona hangját, a falu egyik végétől a másikig hallani lehetett. Átszállt a közeli dombok fölött is, és a határban dolgozó földművesek fülébe is elhatott. 

Ilyenkor a háziasszonyok a sublódból kivették az abroszt, és elkezdtek ebédhez teríteni. A suszter kiegyenesedett a háromlábú suszterszékén, letette öléből a javítanivalót, kiegyenesítette meggörnyedt hátát, és jólesően nyújtozott egyet. Mindjárt ebédelünk, gondolta magában, és máris kisimultak gondterhelte arcán a ráncok. 

A tanító megállt utolsó mondata közepén, és áhítattal intett a kis nebulóknak, hogy most csend legyen. Átszellemült arccal hallgatta a gyönyörű muzsikát, mialatt a diákcsapat gyorsan szétrebbent a szélrózsa minden irányába, hogy a család körében fogyasszák el a frissen főtt ebédet. 

A mindennapokhoz már úgy hozzátartozott a déli orgonaszó, mint árnyék a napfényhez. A falubeliek életének részévé vált a naponta felhangzó orgonajáték. Ehhez igazították hozzá a teendőiket, ez határozta meg a délelőtti munkáik utáni szünetet, s a zeneszó vége lett a délutáni intéznivalók kezdőpontja. 

Sok évtizeden keresztül az orgonaszó takarta be a biztonságérzet láthatatlan leplével a kis falut. 

De egyszerre csak elhallgatott az orgona. Hiába vártak az édesanyák az asztalterítéshez a jelre. A suszter mindegyre felnézett a munkájából, de ugyan nem hallott még egy egércincogásnyit sem a hátkiegyenesítő áldásból. A tanítónak az arcára fagyott a kegyesség, és kényszeredetten vette elő lajbija zsebéből az óráját, hadd lássa, hol csúszott hiba az időszámlálásba, ő siet túl korán befejezni a munkát, vagy máshol kéne keresni a bajt. 

Elhallgatott az orgona, és aztán többé nem is hallották jó ideig. Beült mögéje a kántor, kapcsolgatta be és ki, megnézte a tiszteletes is, nyomogatták a regisztereket, de mindhiába. Jöttek a segítőkészek innen is, onnan is, próbáltak segíteni a hangszeren, de mindhiába. Belészakadt a hang, mint a lélek a vágyakozásba, s onnan úgy tűnt, már kiszabadulni nem tud. 

Az emberek morcosabbá váltak, kezdték egymást okolni apró kis késedelmekért is, persze, az orgonistának hiába mondták volna. Az csak ült nagy mélabúsan az orgona mellett, és gyötrödőtt amiatt, hogy kiesik a gyakorlásból, jaj oda a jövője, oda a szép hangversenyek. 

Egy napon egy öreg bácsika kopogott be a parókiára. Messziről jött, mert eljutott hozzá a hír, hogy az orgona elromlott. Ha megengednék neki, ő megnézné. Megengedték, hogyne, elrontani jobban már úgyse tudta volna. S ott hagyták magára, szegény öreg babráljon egyedül, ha más dolga nincs.

Órák teltek el. A bácsi bontott, szerelt, csavart, izzadt, dolgozott, úgy nézett ki az orgona környéke, mint egy felbombázott műhely. És a falubeliek morcosan láttak utána saját dolgaiknak.

Míg egyszer csak felcsendült újra az orgona. Előbb halkan, aztán egyre erősödve, és szállt-szállt a muzsika hangja, mintha az angyalok vették volna birtokukba a drágaságos hangszert. Hirtelen kisütött a nap a falu felett, a háziasszonyok boldogan kezdtek ebédhez teríteni, a suszter nagyot rikkantott, és úgy állt fel, mintha sose fájt volna a háta, a tanító pedig a mondatát is elfelejtette befejezni örömében, csak intett a tanítványainak, hogy lejárt a tanítás, azok meg szinte repültek hazáig. 

És aztán elindultak az emberek a templom felé. Kicsoda Ön? Hogy sikerült megjavítania az orgonát? Mi volt vele a baj? - és záporoztak a kérdések az idős mesterhez. 

Ő meg összeszedte szerszámosládáját, nadrágjába törölte poros kezeit, fél kezével letörölte az izzadságot fáradt homlokáról, s azt felelte: - Ötven évvel ezelőtt én építettem meg ezt az orgonát...

Halkan csak annyit kérdek: Elromlott valami az életedben? Valami nem működik? Másként vagy sehogysem szól az "orgona"? Sántít a házasságod? Baj van a gyermekeiddel? Egyedül maradtál? Próbálsz énekelni, de már hamis hang jön ki a torkodon?

Aki mindenben és mindenkor segíthet, aki ismét angyalok muzsikáját csalhatja ki életed elromlott hangszeréből, az nem a pap, nem a kántor, nem a suszter, és nem a jóakaratú segítők. Keresd Azt, aki felépítette az orgonát. Keresd a Teremtőt. Ő ismer téged, Ő tudja, hogyan leheljen életed beléd. Igazit. 

Nagytakarítottunk!

Úgy látszik, nem minden hely és nem mindegyik lakás alkalmas a múzsák vendégeltetésére. Nem ihlettek írásra. Kikerültek nagy ívben, mint a bécsieket az eső. Megígérték a meteósok, hogy tegnapelőtt esik, de csak én ejtettem le a kiskanalat. 

Amíg betoppan a három múzsának legalább egyike, elmondom, hogy nagy áldozatot hoztam a múlt héten. Lemondtam egy délutáni kirándulásról a házunk körül, pedig már alaposan beévődött az új módi a sejtjeinkbe, hiszen az utóbbi időben igazán sűrűn róttuk a köröket a dzsipiesz által lefixált tartozkódási pontunk körül. Mert minekutána bőven eltelt 21 nap az életünk beskatulyázása óta, hát az újabb szokások ösvényeit már eléggé jól kitapottuk.  

Szóval lemondtam a kirándulásról. Nem vettem hozzá nagy levegőt, nehogy még a végén meggondoljam magam. Csak úgy leptibe' kell az alapos dolgokat végrehajtani. Mert hogy ablakpucolásra vetemedtem!

Kihasználva a napsütést, nekiláttam ügyesen fényesíteni az ablaküvegeket. Régebb ez úgy történt, hogy az ember lánya összeszedte az összes újságpapírt a kamrából, jól összegyűrögette őket, hogy puhuljanak, aztán tálba vizet, vízbe ecetet, s máris kezdődhetett a muri. Mire két-három ablak meglett, nem is lehetett megállapítani, holgy a kezemen hol kezdődik a betűfesték, és hol végződik az üvegről lemosott kosz. 

Változtak az idők, a módszer nem, de szerencsére a törlőpapír igen. Finom puha, sitty-sutty levisz mindent, ami nem üveg. Ilyenkor megnézem jobbról, megtekintem balról, lentről is felfelé, fentről is lefele a munkámat. Nem maradt sehol se folt? Kell még valahol sikálni? Mert az cseppet se élénkítő érzés, mikor becsukom az ablakot, aztán akkor a szemembe ugrik egy homályos foltocska. A teljesen tiszta üvegen a napsugár is fényesebben ficánkol.  

Már nem is bántam a kirándulást. Végtére is komoly kaland minden egyes nagytakarítás. (Így nevezem én az ablakpucolás-függönymosás-duót. A többi sikálási, portalanítási, rendrakási művelet hozzátartozik a közönséges hétköznapokhoz.) 

A férjem buzgólkodott, hogy ő majd segít! Mialatt a nagy ablakokat törölgettem, vasalgatta-huzigálta ugyanazt az egy darab sötétítőt, ami egyáltalán nem is sötétít. Nem mintha több nem lett volna...  De ugye, ő is alapos ember. Húzza-vonja a vasalót, felcsavarja a hőfokot. "Te, ez még mindig nincs jól..." Hozza a nedves ruhát, bekapcsolja a gőzőlőt is, motyog magában. Egyszer aztán hangosabban kezd el morfondírozni: ..."Nehéz munka ez a vasalás. Nem csoda, hogy József Attila anyja ebbe halt bele..." :D

Majdnem lepottyantam az ablak pereméről, úgy nevettem, mondom, hogy szerintem a kedves anyuka mosónő volt, de persze, belefért a vasalás is. Férjecske még dünnyögött valamit, aztán hangosan folytatja: "Én inkább elmegyek ásni, mintsem, hogy vasaljak!" (az érthetőség végett: nincs kertünk...).

És elindult a konyha felé...

Méghogy unalmas a bezártság!?